Csillag a porban

 Csillag a porban

  Igazi bohóc volt.

Soványka, szív alakú arca, mintha gyurmából lett volna, pillanat-töredékek alatt átalakult. Élet szántotta árkain, átderengtek a lélek rezdülései: örömök fényei, bánatok és tapasztalások keserű-fanyar borulatai, kis rosszaságok, huncutságok villanásai, szép nosztalgiák óarany árnyai, és a remény mécsesének ki nem hunyó lángjai. Ha az arcot nézve mécses fényéről beszéltem, akkor a szemeibe fáklyákat ültetek. A sötéten ragyogó két kis bolygón az elhivatottság tüze uralkodott, mely beragyogta nem csak az arcot, de az egész, valószerűtlen kis lényt. A törékeny test, mintha pálcikákból épült volna, bármilyen mozdulatot könnyedén megtett, nem ismert csont vagy ízület állította akadályokat. Hajlongott, dőlt, forgott, tekeredett, bukfencezett, a zenére fölemelkedett és lebegett. Ha féktelen, extatikus zene szólt, a kis Pálcikalény minden tagja önálló életre kelt és nem is magyarázható, hogyan vált egyetlen megtestesült ritmussá a sok, külön-külön útra indult testrész. Amint az sem, hogyan volt képes ugyanez a szögletes, apró test máskor dallammá lényegülni, lágyan lengedezni, vágyódássá, egy örökké álmodott, de soha be nem teljesült lét utáni sóvárgássá válni.

És a hangja! A hangja ugyanolyan kifejező, rugalmas, lágy és változó volt, mint az arca vagy a mozdulatai. Képes volt vele fintorogni, grimaszolni, kacérkodni, kötekedni, szemrehányni, gúnyolódni, fenyegetni vagy zsarolni éppúgy, mint kedvesen hízelegni, álmodozni, esedezni, szenvedélyesen szeretni, zokogni, ragaszkodni, hűtlenkedni, ragyogni és kialudni.

Minden képességével azt szolgálta megszállottan, hogy elvarázsolja a Nagyérdeműt. Őérte változott örökké, csak arra vágyott szüntelenül, hogy a közönség örvendezzen, és hogy teljesen odaadott önmagával fölemelje, magával vigye a lelkeket abba a régióba, ahol ő maga létezett, ahol tisztábbá vált az ember, s általa jobbá a világ.

Amikor kiállt az üres színpadra és szabadjára engedte torkából a hangokat, tagjaiból a mozdulatokat – az imádság lett mindig, mert, ahogyan mondtam, igazi bohóc volt.

Talán két évtized is volt, ameddig rajongtak érte. Lármásan ünnepelték, túlzás volt a hódolat, amit kapott, és túl sok volt a pénz is, amennyit keresett. Ő lett a műsor és a műsorvezető, a reklám és a reklámozott, a riporter és a talk-show-k gyakori sztárja.  Igazi népszerűségnek örvendő lényét fölhasználták mindenféle célra, melyekhez lelkének nem volt semmi, de semmi köze. Arcával telerakták a kirakatokat és az óriásplakátokat, egyszerre hirdette színpadon Madách életigazságait, s a TV-ben akciós felvágottakat és alsóneműt, hangjával keltettek életre bugyuta reklámokat és töltöttek meg kívánságműsorokat. S mindettől a lénye, az egész, kicsike kis Pálcikalénye félni kezdett. Megzavarodott, kételkedett a saját tehetségében. Néha úgy érezte, hogy aki ennyire sokféle tud lenni – az talán nem is létezik! Érezte, hogy valami megváltozott, hogy már nem a lelkéből kibomló varázs irányítja a sorsát, hanem két idegen, külső, hideg erő: a haszon és a megszokás. A tömeg egyszerűen hozzászokott, hogy ünnepelje őt, hiszen ő a meghirdetett sztár. Egyszer csak mindegy lett, miféle művészi erővel hódít a színpadon, a közönség automatikusan őrült csápolásba, ordításba kezdett, amint megjelent, és már semmit sem kellett tennie ezért! Megértette, hogy a tomboló siker már nem neki, hanem a poszterek, klipek, reklámok állandó szereplőjének szólt, a háttérben pedig volt egy mindent mozgató, láthatatlan hatalom, az, amely rendre szerződtette és futtatta őt, mert valamennyi fellépése biztos profitot hozott.

Így érezte, és félt. Sztár lett a XXI. század elején, ijesztő, hiszteroid ünneplés alanya. Vagy inkább tárgya. Egyre gyakrabban érezte tehetetlen, élettelen tárgynak magát. Fölfogta, hogy az önkívület ködébe hergelt tömegnek már csak egy hurcolható valamire, egy emblémára van szüksége, amely előtt bármikor manifesztálódhat, egy totemre, amely állja a túláradó ösztönök piszkos hullámait és undorító csatorna-leheletét.

Pálcikalény próbálta állni, de végül összecsuklott. Belebetegedett a sztárságba. A tárgyságba. A totemségbe. S amint ágynak esett – csend lett. Mire hónapok múltán meggyógyult és fölemelte tekintetét, már más mosolygott a plakátokon, a helyén más táncolt és énekelt, s az arénában másért sikoltozott az öntudatát vesztett, őrjöngő tömeg, amely észre sem vette, hogy ő már nincs jelen. Új arcoknak ordított „visszát”, a saját életét pár órára feledni kívánó, tisztelt publikum!

Talán két évtized is volt, ameddig nem kereste senki. A pillanat-emlékezetű Nagyérdeműnek nem hiányzott.

Bánatában világgá ment, de a világ, nem az ő hazája volt. Lassan belátta, hogy csodákra képes tagjai, megelevenedő hangja, imádságos lelke egyedül itthon szól hitelesen. Végigjárta az elfeledettek hosszú-hosszú útját, a lassú elszegényedés, a testi-lelki elkopás nyomasztó állomásait. Felélte tartalékait, elvesztette korábbi, emberinek hitt kapcsolatait. Helyettük talált egy kutyát és egy városszéli erdő aljára tolt roncsbuszt, amit ketten a kutyával az otthonukká tettek. Megszokta, hogy a hónap második felében már csak kukákból esznek, hogy télen-nyáron a szabadban töltik minden idejüket, hogy törvényen kívül élnek, és csak egymással beszélnek. Lassan kezdte úgy érezni, minden jól van így.  Néha, este, amikor a kutyával összebújva melengették egymást, fölnézett a végtelen égbolt hunyorgó csillagaira és halványan emlékezett, hogy valamikor régen úgy ragyogott ő is, mint azok. Ilyenkor elmosolyodott, és csodálkozott, hogy nem fáj már semmi sem. És nem is hiányzik. Megnyugtató volt ez a lét, a nincstelenek békéje és szabadsága, melyből eltűntek a gyötrő vágyak, elérhetetlen célok és hamis barátok. Örült, hogy csak a körülményei lettek nyomorulttá, ő maga, a lelke, nem. Józan lett és békés, bizonyos értelemben elégedett. Nem kívánt más helyzetet, azt meg – tükör hiányában – észre sem vette, hogy a hajdani Pálcikalény, Cérnalénnyé vékonyodott, így hát ez sem zavarta.

Egyszer mégis, kísértésbe esett. Véletlenül szembejött vele egy elegáns úr, aki hajdanában társa volt egy színpadon. Fölismerte őt, és a fölbuzduló jóakarat (vagy lelkifurdalás) hatása alatt, elhatározta, hogy megmenti kivételes tehetségű, de lecsúszott kollégáját. Harsány kampányt indított érte, teleszórta hatalmas poszterekkel a várost, melyen a régi, szív alakú arc volt látható. Jótékonysági esteket szervezett a javára, s bevetve legjobb kapcsolatait elérte, hogy Cérnalény ismét a közönség elé állhasson, egy ismert színpadon. Az egykori Pálcikalényt ekkor átjárta a jól ismert izgalom, a boldogság, a szívszakasztó várakozás, az önemésztő szenvedély, amellyel elimádkozni készült a tehetséget, amit egy kiszámíthatatlan akarat, pillanatnyi jóindulatában a torkába, a tagjaiba, a gondolataiba, a szívébe ültetett. Az egészből csak annyi érdekelte, hogy újra adhat.

Azon az estén földöntúli kábulatban állt a pódiumon. Egész valójával magába itta a hely szagát, és ezer voltra nőtt agyában a feszültség, amikor szétnyílt a függöny. Sejtjeit robbanásig feszítette a vágy, hogy minden korábbinál nagyszerűbbet, a tehetsége legjavát adja, hogy túlszárnyalja önmagát. Mámorhoz hasonlatos boldogság szállta meg, és először maga sem értette, miféle jeges áramlat dermeszti halálra hirtelen, a szívéből feltörni és túláradni készülő szeretetet.

Meglátta a vonagló, csápoló, rikoltozó, önkívületben dagonyázó nézősereget, amely tombolva ünnepelte őt, az újra agyon hirdetett, agyon reklámozott, az ismét menővé maszkírozott nyerőt – azt, akit mindig éltetni szokott.

Már csak az alázat és a kötelességtudat tette, hogy kitátotta a száját, és megpróbált énekelni. De nem jött ki hang a torkán. Nem engedelmeskedtek az izmai, a hangszálai, a tehetsége, a lelke. Cérnalénye nem kívánta többé szolgálni a megvehető Nagyérdeműt.

Mert igazi bohóc volt.

Nem csordultak ki a könnyei sem, amikor némán meghajolt, és elhagyta a reflektorok színes fényeitől vibráló színpadot.

***

Author: Nádasi Katalin

Nádasi Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Későn kezdtem írni. Oktató- és kutatófilm műfajban, bő két évtizednyi szenvedéllyel és elhivatottsággal végzett film gyártásvezetői, majd stúdióvezetői munka után, az élet úgy hozta, hogy egyik szülőnk betegsége miatt a következő két évtizedet otthoni betegápolással töltöttem. Bevallom, voltak kétségeim, hogy egy ilyen pörgős és változatos, mondhatnám rumlis tevékenység után, bírom-e majd ezt az otthoni bezártságban zajló munkát. Életem egyik legérdekesebb tapasztalata, hogy ebben a létformában, melytől sokan falkórságot kapnak, számomra kinyílt a világ. Hónapokkal az átállás után érzékeltem, hogy amíg a szakmámban dolgoztam, teljes agykapacitásomat kitöltötte a sok érdekes feladat, majd otthon a családért végzett másfajta feladatrengeteg. A család számomra mindig is a legfontosabb értéket képviselte, de ez alatt a beteg mellett töltött, több mint másfél évtized alatt ébredtem rá, hogy a családi feladatok nagy része fizikai elfoglaltság, melyek közben az ember agya remekül tud szellemi munkát végezni, sokkal jobban, mint a munkahelyi tevékenység idején, amikor az utolsó másodpercem is programozva volt. Boldog meglepetéssel vettem észre, hogy mennyi minden érdekel, hogy véleményem van a világ dolgairól, és hogy szívesen gondolom végig az élet különös eseményeit. Korábban egyszerűen el sem jutottam idáig, mert soha semmire nem volt elegendő időm. S ez még csak a kérdés...