Mint préselt virágok
Üldögélek itt, a Bakony bujdosó kis tündérének szoknyája szélén, a Gerence patak partján, az őszelő föl-fölragyogó, búcsúzkodó színei közt. A délutánba hajló nap rézsútos sugaraitól smaragdszín dalra kél a patakmenti pázsit, pedig olyat, inkább tavasszal énekelnek a rétek.
Hatalmas éger lehetett egykor az a fa, amelynek korhadó rönkjén ülök. A közepe már mélyen lyukas, alján egy faélet maradványaival, a fa fűrészporszerű morzsalékával. Oly nagy az átmérője, hogy kényelmesen osztozom rajta az elmúlását siettető sokféle gombával, bogárral. Szemben velem a túlparton, mint három virágból kötött csokor iramodik az ég felé egy háromtörzsű fa. Ültömben, egyenesen előre tekintve csak derékig látom, hogy valójában milyen, azt a Gerence, ezen a helyen szinte mozdulatlan, hangtalanul és észrevétlenül hömpölygő víztükre mutatja meg. A tőből szétágazó facsokor mellett széles sávban zuhan a vízre egy aranyló fénynyaláb, föltárva a patakmeder tiszta, gömbölydedre súrolt hordalékait, s az áramlásban lágyan ringatódzó vízi növényeit. Az erdő és a patak sejtelmes, zöld derengésében lámpásnak hat ez a széles naphíd, s ahogy ballag előre a délután, a szemközti réten finom, fehéres párává kristályosodik a csönd.
Elcsodálkozom, mert nem annyira látom, mint inkább érzem, hogy a szemem előtt történik egy láthatatlan, rendkívüli változás. Az árnyékból elém érkező víz itt oly lassan halad, hogy még susogása, csobogása sincs. Csak jön, mint árnyékon belül egy másik árnyék, eléri a háromtörzsű fát, tükörképével a hátán a napfénybe lép, s már nem ugyanaz a víz többé, mint az árnyékosban volt. A fényben ragyogó víz már egy tudással több, egy háromtörzsű fával gazdagabb. Korábban még nem volt a molekuláiban ez az információ.
Csodálatos nézni ezt a kétféle vizet! Hirtelen megértem, hogy még a „csokorfa” előtt, tudta ez a víz a főútnál fölötte átívelő hidat, még előtte a monostor kertjéből reáhajló bokrokat, annál is korábban megtanulta a belőle ivó juhot, s a faluba érve legelébb, megjegyezte a Szent Gellért remetelak emlékhelyét, s kertjének széleit. És ki tudja, még micsoda mérhetetlen mennyiségű ismeret birtokában folydogál ily csendes-szerényen, épp csak a naphídon csillantva meg pompás tudása egy-egy csöpp részletét?!
Elgondolom, hogy amint halad, minden percben, minden megtett centiméteren új és új igazságok olvadnak lényegébe, ilyenformán örökké változik, s mire célba érkezik, talán ő lesz a mindentudás maga. Egy nagyon-nagyon bölcs patak. Vajon hol lehet az útja vége? Valószínű, hogy erdőkön-mezőkön, településeken átvezető útja során megsimogatja elvénült vízimalmok lapátjait, emlékszik torlaszokból épült zuhogókra, néhol egy-egy tavacskává mélyült gödörre, és tudja, hová járnak fürödni a szarvasok. Talán átszel további falvakat, szántóföldeket, gyerekek mezítlábalnak kövei közt s így ismeri meg az embermeleget, meghallgatja az erdők suttogását, élőlényeinek híreit, barlangokba bújik, amelyekből magába old mindenféle szagokat, ásványokat és színeket. Meglehet, hogy végül gyógyító víz, vagy szomjas vándorokat üdítő tiszta forrás lesz belőle, azzá teszi a fáradságos, gyönyörű úton beléolvadott temérdek tapasztalás. De történhet úgy is, hogy az út végére zavaros iszappá, szánalmas, békanyálas pocsolyává szomorodik.
Azt hiszem, egy patak számára majdnem olyan pataknak lenni, mint ahogyan az emberi élet tud élet lenni, csakhogy a pataknak nincsen módja dönteni. Az ő útját a természet egy domborzati törés, egy lejtés, egy meder képében eleve kijelöli. Nem kerülheti ki az útjába eső ártó mérgeket, nem fordulhat nagy erőfeszítéssel hegynek fölfelé azért, hogy ne kelljen átvágnia egy szeméttelepen, s nem tehet róla, ha részévé válik az útjába eső mocskok kiázott tartalma is.
Mi, emberek, éppen így, gyakran szándékainktól függetlenül részesei leszünk nagyszerű vagy szégyenletes eseményeknek egyaránt, de legtöbbször lehetőségünk van dönteni, hogy magunkba engedjük-e az utóbbiak szennyes csurgalékait. Lehet, hogy előttünk is van egy számunkra rendelt, láthatatlan törésvonal, de bukkanhatunk könnyű haladást ígérő, hazug lejtőre is. Annyival vagyunk szabadabbak, ám egyben felelősebbek, mint a patakok, hogy mi tudjuk: keresnünk kell a legjobb utat, mert minden megismerés alakít az egészen, s a fölhalmozódott ismeretek birtokában tett valamennyi cselekedetünk nyomot hagy mindazon, ami utána következik.
Ez azt jelenti, hogy semmi nem múlik el végérvényesen. Semmi, amit teszünk, vagy nem teszünk. Nyomot hagyunk, ha akarjuk, ha nem, mégpedig nagyon eleven anyagban. Tetteink következményei legtöbbször nem tárgyiasult formában, hanem a körülöttünk élők lelkében lezajló változásokként élnek tovább. Bennünket, magunkat, nem őriz sokáig sem az idő, sem az emlékezet. Ha építettünk magunknak házat, az majd összedől. Ha építettünk másnak százemeletes tornyot, azt majd lerombolja valaki. Ha feltaláltunk valami nagyszerűt, majd meghaladja a tudomány. Megművelt földjeinket elmúlásunk után hamar fölveri a gaz, de a természet már hálás: újabb lehetőségként őrzi tetteink lenyomatát, mert a jól gondozott talaj, lehet még majd megélhetés valakinek. S ilyenformán egy lehetőség az is, amit egyéniségünkkel, gondolatainkkal, érzelmeinkkel örökítünk az utánunk jövőkre. Kézzel fogható alkotásaink, szánandóan rövid ideig őrzik a jeleket, hogy voltunk. Közöttük kivételek a maradandó művészeti alkotások, de egy csodálatos szobor sem a márvány miatt örök, amiből készült, hanem a gondolat miatt, amelyből született. Legtovább az él belőlünk, amit a lelkekben vittünk véghez, s ami olykor generációkon át hat, és működik. Akkor is, ha viszályt vagy gyűlöletet keltünk, és akkor is, ha az építés, az együttérzés, a szelídség, a teremtés, a jóakarat, a megbecsülés, a tisztesség és tisztaság, a lelkierő és kitartás, az önzetlenség, a dolgok „fölemelésére” való szándék, az elfogadó türelem megtapasztalásának élményét ültetjük egymás szívébe. Tudjuk, hogy aki kapott életében mosolyt és szeretetet, az érzi milyen jó volt, és akar majd adni maga is. Így múlik rajtunk, hogy „jövőt teremtő nyomaink”, mint lidérces ingoványra emlékeztetnek majd reánk, amely pusztulást hoz, ezért mellőle minden arra járó riadtan menekül, vagy szépek lesznek, mint préselt virágok egy régi napló kinyíló lapjai közt.
Különös ajándékát, tudásának kincses hordalékát a lábam elé rakta, és nesztelenül elfutott, a szemem előtt változó, okos Gerence patak.
Bakonybél
Author: Nádasi Katalin
Nádasi Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Későn kezdtem írni. Oktató- és kutatófilm műfajban, bő két évtizednyi szenvedéllyel és elhivatottsággal végzett film gyártásvezetői, majd stúdióvezetői munka után, az élet úgy hozta, hogy egyik szülőnk betegsége miatt a következő két évtizedet otthoni betegápolással töltöttem. Bevallom, voltak kétségeim, hogy egy ilyen pörgős és változatos, mondhatnám rumlis tevékenység után, bírom-e majd ezt az otthoni bezártságban zajló munkát. Életem egyik legérdekesebb tapasztalata, hogy ebben a létformában, melytől sokan falkórságot kapnak, számomra kinyílt a világ. Hónapokkal az átállás után érzékeltem, hogy amíg a szakmámban dolgoztam, teljes agykapacitásomat kitöltötte a sok érdekes feladat, majd otthon a családért végzett másfajta feladatrengeteg. A család számomra mindig is a legfontosabb értéket képviselte, de ez alatt a beteg mellett töltött, több mint másfél évtized alatt ébredtem rá, hogy a családi feladatok nagy része fizikai elfoglaltság, melyek közben az ember agya remekül tud szellemi munkát végezni, sokkal jobban, mint a munkahelyi tevékenység idején, amikor az utolsó másodpercem is programozva volt. Boldog meglepetéssel vettem észre, hogy mennyi minden érdekel, hogy véleményem van a világ dolgairól, és hogy szívesen gondolom végig az élet különös eseményeit. Korábban egyszerűen el sem jutottam idáig, mert soha semmire nem volt elegendő időm. S ez még csak a kérdés...