Akinek életet adott, azt meg kell óvnia
Az imént olvasottak hatására döbbenten ülök a szálloda teraszán, kezemben kedvenc újságom legutolsó számával. Előttem a medencében gyerekek lubickolnak önfeledten, kacagásuk és kiabálásuk messzire száll. Szüleik a medence partján a víz felé fordulva beszélgetnek, nehogy szem elől tévesszék csemetéjüket.
Gondolataim visszatérnek az imént olvasott cikkhez: „Egy szőke a barnák között” volt a fejezet címe. A történet önmagában is elég megrázó: egy – a háborúban erőszakból fogant lány vallomása – de amitől ez engem lebénított, az annak az egyetlen mondatnak a most megvilágosodott jelentése, amit a már tíz éve halott édesanyám válaszolt egy gyermekkoromban feltett kérdésemre. Emlékszem, vasárnap délután volt, kint ültünk a tanyánk előtt az óriási eperfa alatt, és a családi fotókat nézegetve – egy nyolc év körüli kisgyerek naivitásával – megkérdeztem anyukámat, hogy a nagyszüleimet és a tíz gyermeküket ábrázoló régi fotón „miért olyan csúnya a Józsi bácsi a többiek között?”
Édesanyám meglepődött a kérdésemtől, valószínűleg számára természetes volt, hogy a tíz testvér között a nyolcadiknak született nem szőke, kék szemű, hanem egy gyűrött arcu, kimondottan csúnya, fekete gyerek – leginkább talán a közelmúltban Erdélyben látott cigányemberek arcvonásaival. Nekem viszont feltűnt, hogy ez az örökké durva és sikamlós vicceket mesélő, a munkát kerülő, mulatozni, muzsikálni viszont annál inkább szerető Józsi bácsi hogy válhatott mássá mint a testvérei?
Anyukám ekkor rám nézett, és azt mondta:
- Tudod, amikor a mama Józsikával volt viselős, bejöttek a románok (értsd: az I. világháború után), és a mama nagyon megcsudált egy rusnya, szőrös talpú román katonát. Azt mondta nekünk, ettől született másnak ez az egy fia.
Akkor én ezt a magyarázatot elfogadtam. De most – elolvasva ezt a cikket – belém hasított a felismerés, és számolni kezdtem: ez a nagybátyám épp az időtájt fogant amikor a román hadsereg egészen Budapestig behatolt az ország területére! És ugye, azt a történelemkönyvekből is tudjuk, hogy a katonák nemcsak szexuális szükségletből, de a hódítás, az elnyomás szimbólumaként is sorra gyalázták meg minden háborúban az útba eső falvak lányait – asszonyait!?
Istenem, milyen titkokat hordozhatott az én nagyanyám egészen haláláig? És mennyit tudott erről az én anyám? Vajon mit akart nekem elmesélni, mi volt a „ majd ha egyszer nagy leszel, mondok én erről valamit” szavak mögött? Mert erre a beszélgetésre – emlékezetem szerint – soha nem került sor…
Véletlen? Józsi bácsi felesége nyolcszor volt terhes, nyolcszor szült életképtelen – nyúl szájú vagy farkas torkú – kisgyerekeket, akikből soha egyetlen egy sem hagyta el élve a kórházat. Sorsszerűség? Vagy egyszerűen nem örökíthette tovább a családon belül nagybátyám azt a gént, ami a többiektől annyira különbözővé tette???
Ahogy ott ültem, eszembe jutott egy közelmúltban olvasott könyv a Hellinger-féle családállításról: egy terápiás módszer, amellyel a felmenők sorsának alakulását befolyásoló múltbeli pl. erőszakos cselekmények felkutathatók. Azon tűnődtem: lehet-e, szabad-e bolygatni a múltat? Vagy csak ügyelnünk kell arra, hogy a jövőben soha, semmilyen körülmények között ne kerülhessen sor ilyen rémséges tettekre? Hogy lányainknak és asszonyainknak soha többé, semmilyen náció férfitagjaitól ne kelljen ilyen megalázást elviselnie?!
A ma olvasott újságcikkből idézek: „ A falun kívül volt egy tanya, ahol nem volt szerencséje a háziasszonynak, őt leteperték a katonák, teherbe is esett tőlük. Megszületett a gyermek, aki hamarosan meg is halt… sokan úgy gondolják, hogy nem véletlenül. Képzelje el, hogy mit érezhetett az anya, ha ránézett: gondolja tudta szeretni?” …vajon tudta?
Ennek kapcsán eszembe jutott, anyukám egyszer azt mesélte Józsi bácsi feleségének:
- A mama mind a tíz gyerekét nagyon szerette, de ha tehette a Józsikának mindig kedvezett, mert az olyan más volt, és a többiek kevesebbet játszottak vele.
Én ezt régen nem értettem, és igazságtalannak éreztem a többiekkel szemben, mert ahogy anyukám mesélte, Józsi mindig piszkálta őket és kötekedett . „Akkor meg mindek védte meg a mama?” – gondoltam akkor. Most viszont kezdem megérteni…
Hangos gyereksírást hallok, visszazökkenek a mába: a medence partján egy mulatt kisfiút egy szőke kislány valószínűleg véletlenül fellökött. Édesanyja felkapja, dajkálja, vigasztalja… mert az anya már csak ilyen: akit Ő szült, akinek életet adott, azt meg kell óvnia. És amíg nézem őket, eszembe jut Albert Ferenc versének néhány sora, melynek címe: „Tiszteld Őt, a Nőt”:
„Szíve alatt hordja magzatod,
S vajúdva szüli meg gyermekedet.
A mécses lángját féltőn óvja,
Aggódás végig az élete…
…Köszönj néki éltet’ s szépet,
Mit nem adhat más , csak Ő a NŐ!”
Author: Holéczi Zsuzsa
Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem, előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...