Lányok a vásznon

Lányok a vásznon

Rita Csinos fekete mini ruhájában, vállára vetett púderrózsaszínű stólával állt a kiállító terem közepén, és éppen Munkácsy Mihály  „Az első könnyek” című 95×70-es méretű pasztellképének keletkezési körülményeit ismertette:

„Munkácsy nyaranta szeretett esettanulmányokat készíteni a Luxemburg területén lévő colpachi kastély kertjében – mely kastély a hozzá tartozó romantikus kerttel a felesége örökségeképpen került a család birtokába.  A kastélyban jól berendezett műterem állt a rendelkezésére, de ő szép időben szívesebben keresett témát a csodás parkban. Számos tájképén ismerhető fel a Colpachba vezető út, a kastélypark bejárata, a terebélyes tölgyek vagy a parkra nyíló télikert álomszerű hangulata. Akkor is ide vonult vissza, amikor a Pesten épülő új országház felsőházi tanácstermébe szánt hatalmas kompozíció vázlatát készítette. Ennek előkészítése során számos szép tájkép is született – mintegy gyakorlása a fényben fürdő felületek világos megjelenítésének.

Valószínű, hogy e munka során látta meg a napsütötte tisztáson a színes ruhát viselő kislányokat. A gyermekalakok mögött sötét kontrasztként húzódik meg a fonott kerítés, és emelkedik a világos égbolt elé a coplachi templom sziluettje. Az elesett társát vigasztaló kislány motívumát Munkácsy egészen biztosan a való életből merítette, és ennek első ábrázolása ez a festmény, melyet most a  Kieselbach Aukció ház 12 millió forintért bocsát árverésre.”

Miután befejezte a tájékoztatást, oldal lépett – mintegy teret engedve a festmény iránt érdeklődőknek – bízva abban, hogy elődadásával kedvet csinált egy potenciális vevőnek a festmény megvásárlásához. Szerette ezt a munkát, amelyre akkor bukkant, amikor a válása után vidékről Pestre költözött. A csinos és elegáns hölgy közel járt a negyvenhez, túl egy rossz házasságon: 5 év együtt járás után házasodott össze a falubéli néhány értelmiségi férfi egyikével – ami egy olyan kis nyírségi faluban, mint az övék volt, nem jelentett nagy választékot. Másfél évvel később azt tapasztalta, férje egyre többet ivott, míg egy átmulatott éjszaka után elébe állt, hogy amikor a Balatonon volt továbbképzésen ott összejött egy kétgyerekes elvált asszonnyal, aki most gyereket vár tőle – és hogy ő hónapok óta azért iszik, mert nem tudja, hogyan mondja meg ezt Ritának. „Én Téged szeretlek, de a mi gyerekünknek apa kell” – magyarázta végül zavarodottan.

Rita nem omlott össze. Elköltözött a faluból, ahol a Művészetek Házában vezető beosztásban dolgozott. „Engem ne sajnáljanak, nekem ne mondogassák a falubeli öregasszonyok, hogy jaj istenem, pedig olyan szép pár voltatok – meg ne sugdossák, hogy amikor még csak együtt jártunk akkor is voltak nőügyei: legalább amit szépnek hittem, azt ne vegyék el tőlem” – mondta egyszer a barátnőjének.

Azt is szokta mondani: én nem akkor sírtam amikor elhagytak, hanem amikor kijöttünk a válóperről: olyan döbbenetes volt, hogy azt az esküvőt amit szegény szüleink másfél évig szerveztek, egy bíró szenvtelen arccal húsz perc alatt felbontotta.

Az asszonynak a válás óriási kudarc volt, hiszen korábbi betegsége miatt rengeteget küzdött azért, hogy közös gyerekük szülessen, és mire a műtéteken túl volt, a férje elhagyta. Ritáról ugyanis 27 évesen derült ki, hogy se méhe, se méhnyaka, sem pedig hüvelye nincsen, miközben petefészke és a külső nemi szervei megvoltak. A lánynak egy osztrák kórházban operáció útján hoztak létre vaginát, hogy szexuális életet tudjon élni, és mivel működő petefészkei voltak, azzal biztatták, hogy béranya segítségével még lehet saját gyereke. A műtét óta kb. 10 év telt el, amikor Rita azt olvasta, hogy egy stockholmi kórházban már végeznek méhbeültetést is, reménykedni kezdett, hogy esetleg ezzel megoldódna az ő gondja, és saját gyermeket szülhetne – de nagy kérdés, hogy kinek? Néhány keserves próbálkozása volt a párkapcsolattal, és időnként elég reményvesztett lett, de végül is úgy gondolta, előbb megtudja, van–e esélye nem svéd állampolgárként részt venni a kísérleti programban, illetve derüljön ki, hogy egyáltalán alkalmas-e erre a beavatkozásra?

Kezelőorvosa segítségével végül fel tudta venni a kapcsolatot a göteborgi klinikával, ahol tájékoztatták a beavatkozás veszélyeiről, sikerének esélyeiről – és természetesen az árról is. Másfél éven át gyűjtötte a pénzt, miközben az orvosa is igyekezett egy alapítványon keresztül pénzt szerezni neki, mert számára egy ilyen sikeres műtét hírnevet hozhatott volna. A pénz azonban még így is kevésnek bizonyult, ezért kölcsönt is vett fel, de a műtétet végül sikeresen végrehajtották.  Most már csak a megfelelő partnert kellene megtalálni!

Ahogy az évek teltek, egyre elkeseredettebben keresett egy olyan társat, aki mellett szülhet egy gyereket. Mostanra túl volt már „vakrandin”, főzős találkán, csapatépítő tréning kapcsán átmulatott éjszakán, és jó néhány egy éjszakás kalandon, de egyenlőre nem túl nagy sikerrel. A barátnői ugyan mondogatták, hogy az nem létezik, hogy ott a galériában, ahová annyi gazdag pasi jár, ne találj magadnak valakit. Ez jutott most eszébe, ahogy végignézett az érdeklődőkön, és kis híján elnevette magát: azon a két hetven év körüli vén kakadun kívül, akik a sarokban állva méregették őt a festmények helyett, jóformán egyetlen valamirevaló férfit sem látott a teremben. Már éppen  készült átmenni a következő terembe, ahol egy újabb Munkácsy festményt a „Leánykát” kellett ismertetnie, amikor nyílt a kiállító terem ajtaja, és egy magas, világos vászonöltönyt viselő férfi lépett be barátjával Ágostonnal, akit Rita a galéria titkárságáról ismert. A két férfi lassan körbejárt a terembe, megálltak a síró kislány és az őt vigasztaló testvér portréjánál, majd amikor Rita rászánta magát, hogy folytassa a bemutatót, követték őt a másik terembe, és meghallgatták az előadását.

Amíg beszélt arra gondolt, ha végez a tárlatvezetéssel közelebb megy Ágostonékhoz, hátha alkalma adódik bemutatkozni a jóképű idegennek, de még mielőtt erre sor kerülhetett volna, egy kövér, vörös hajú  hölgy szólította meg, kérte, hogy további részleteket mondjon az előző teremben látott síró leánykát ábrázoló képről – és mire végzett, a két férfi már távozott.

Kis sóhajjal vette tudomásul, hogy „erről megint lemaradt”, de aztán a sors másként rendelkezett: két hét múlva Ágoston megkérte, hogy kísérje el egy lakásavatóra:

• A múltkor a Munkácsy aukción bent voltam Nálad Arnolddal, tudod azzal a dobossal az Arnold dixielandből. Holnapután lesz az új lakásán egy buli, nem akarok egyedül menni…nem kell sokáig maradni, ha nem akarsz, de semmi kedvem egy csomó őrült zenész között egyedül szambázni.
• Oké, elmehetek, úgyis ritkán mozdulok ki otthonról mostanában.

Rita megörült a lehetőségnek, mert nem volt túl sok barátja a városban, ezért szívesen kísérte el a kollégáját Kelen völgybe. Soha életében nem járt még erre, nézegette a takaros kis sorházakat, melyek kis előkerttel és egy nagyobb hátsó kerttel is rendelkeztek, és magában kicsit szomorúan jegyezte meg, hogy valószínűleg soha életében nem fog ilyen helyen lakni. A házba belépve kellemes meglepetés érte: Arnold otthona ízléses, szép régi bútorokkal és festményekkel berendezett – teljes ellentétben a modern sorház külső megjelenésével. A házban egyedül a konyha volt modern, felszerelve minden fontosabb géppel. Látszott, hogy a lakás tulajdonosa egyedül él, és valószínűleg szeret főzni, mert a gépek nem voltak „vadi újak”, viszont praktikus használati eszköznek látszottak.

A férfi dobos volt, egy Európa szerte ismert zenekar vezetője, aki az együttessel folyamatosan járta a világot. Legtöbbször már év elején tudták az egész éves fellépéseik időpontját, ehhez igazodva tanított egy zeneiskolában – tehát amikor épp nem utazott, a tanítványaival volt elfoglalva. Bár élvezte azt a bohém életet ami a zenélés velejárója, néha már aggasztotta, hogy a  folyamatos  turnézás, próbák, éjszakába nyúló fellépések miatt nagyon nehéz normális párkapcsolatot építeni. Egyenlőre még fiatalnak érezte magát, és így az alkalmi, egyéjszakás kalandok számára tökéletesen megfeleltek, de tudta: az évek szaladnak és benne is megfogalmazódott, hogy kicsit lassítani kellene, kevesebbet dolgozni mert már nem a mindennapi betevőért dolgozik. Persze szereti amit csinál, jól esik neki, hogy megismerik és rajongói vannak. Mióta betöltötte  38. életévét többször is elgondolkodott, hogy ideje lenne tartósabb kapcsolatot építeni – bár nem volt sok jó tapasztalata a mai lányokkal, akiket elsősorban a  külső és a pénz motivál. Ölni tudna egy intelligens nőért – hangoztatja néha – de ezekből nem sok szaladgál körülötte. Ezért is nem erőlteti a „feleségvadászatot”.

Ritáékat nagyon kedvesen és szívélyesen fogadta, és az est folyamán többször kezdett beszélgetést a lánnyal, aki örömmel fedezi fel, hogy Arnoldot nem csak a szakmája érdekli, nyitott a beszélgető partnerére, figyelmesen meghallgatja, nem akar folytonosan a középpontban lenni, mint a legtöbb férfi.. Érdekli a sport – sokfélét kipróbált már – hiszen utazásai során volt lehetősége szörfözni, vitorlázni, raftingolni is. Ez utóbbit főleg Ausztriában szokta űzni, mert ott évente több alkalommal felléptek, és a fellépések között általában ilyesmivel töltötte az idejét..

A fiú örömmel állapította meg Ritáról, hogy jó a humora. Annak is örült, hogy imád sütni, főzni – mert Arnold nagy ínyenc, és szeret a konyhában „kotyvasztani”. Már ekkor érzi, hogy ezt nőt  akár  hosszabb kapcsolatra is el tudná képzelni. Most úgy érzi, ő is szimpatikus a lánynak. De vajon ő is tartós kapcsolatra vágyik?

Rita jól érezte magát a fiú társaságában, és ő is érezte, hogy a szimpátia kölcsönös, így meg sem lepődött az este végén, hogy Arnold randevúra hívta. Hála a sok munkájának  – amibe alaposan beletemetkezett az utolsó szakítása után –  nem tudott azonnal választ adni a meghívásra. Telefonszámot cseréltek, hogy a későbbiekben megbeszéljenek egy időpontot, így volt ideje végiggondolni mi tévő legyen, hogyan tovább.

Arnoldot kissé meglepte az első visszautasítás – mert ő ezt a halogatást annak érezte – hiszen azért a lányok általában szívesen randevúztak ezzel a magas, kisportolt, jóképű, fekete hajú és szemű zenésszel. De elhatározta, nem adja fel, pár nap múlva újra próbálkozik, telefonon.
Arnold nem tudhatta, hogy  hárításnak az a valódi oka, hogy ezzel a szép lánnyal az élet igen keményen bánt eddig. Ő ugyanis hüvely és méh nélkül született. Már kamasz korában több műtétje volt, hogy a szexuális életét élhető szintre hozzák. Neki a félresikerült házassága után mindössze csak két hosszabb kapcsolatai volt eddig, és mindkét szakítás nagyon megviselte. Az egyik barátja mikor megtudta, hogy nem valószínű, hogy valaha is gyereket fog szülni, abban a pillanatban elhagyta. A másik mikor szintén a tudomására hozta ezt, elfogadta és megértőnek látszott. Eljegyezte, és készültek az esküvőre. Aztán mégis, az esküvő előtt egy hónappal a fiú az eljegyzést felbontotta, és az esküvőt lemondta: megismerkedett egy kisfiát egyedül nevelő fiatal lánnyal, akitől hamarosan meg is született a közös kislányuk. Rita szörnyen csalódott volt. Elhatározta, hogy ezek után ő is csak egy éjszakás kalandokat akar. Fél év is eltelt, mire feldolgozta a szakítást és ez idő alatt nem volt semmilyen kapcsolata – ezért félt belekezdeni egy újabba, félt az ismételt visszautasítástól. Óvatosan azért érdeklődött az ismerősöktől Arnoldról, mert hallott ezt – azt, amiket nem akart elhinni, hiszen a bulvár sajtó a művészekről mindenfélét ír, sokszor alaptalanul, de ez egy kicsit mégis a leendő kapcsolat ellen szólt. Szerencsére a közös ismerősük Ágoston megnyugtatja: ő alapjában jó ember, családcentrikus, hiszen az árván maradt unokahúgával is rengeteg időt tölt, ha csak teheti viszi állatkertbe, játszóházba a kicsit, és szeretne saját családot  is, de ez az ő esetében nem egyszerű – hiszen szinte folyton úton van – mint ahogy ezt már úgyis tudja.

Rita tépelődik, mit tegyen? Persze, örült annak, hogy Ágoston szerint a barátja komoly kapcsolatra vágyik, de ez  el is bizonytalanítja. Hogyan mondja el, hogy számára fontos a gyerekszülés, hiszen a szíve már akkor is összeszorul, ha egy festményen lát kisgyerekeket – mint múltkor azt a síró kislányt a Munkácsy festményen –  de egyáltalán nem biztos, hogy tud majd szülni  egészséges kisbabát.

Hosszas vívódás után végül eldöntötte: ha a fiú felhívja, igent mond a randira, ad egy esélyt maguknak – és a sokadik találkozás után úgy gondolta, jól tette. Minden nagyon jól alakult és három hónap után összeköltöztek. Újabb hónapok, talán egy év is elmúlt és a lány kezdett feszült lenni. Azt vette észre, hogy barátja – ha gyerekeket látott a baráti körükben vagy csak az utcán – szeretetteljesen, vágyakozva nézte őket. Nagyon szerette a kicsiket, jól értett a nyelvükön. Rita várta, hogy mikor kerül elő náluk a családalapítás, gyerekvállalás témája, és tudta, erről előbb – utóbb beszélniük kell, de nagyon félt, hogy Arnold hogyan fogadja az ő kétségeit.
Egy szép májusi nap a fiú meghívta vacsorára őt. Egy nagyon hangulatos kis étterembe mentek, ahol a pincér rögtön egy üdvözlő itallal köszöntötte őket. Helyet foglalva hamarosan megkapták az étlapot. A lány mielőtt kinyitotta volna az eléje tett mappát, még megitta a maradék italát és a fiúra nézett, aki nagyon furcsán, boldogan mosolygott. Ekkor még nem fogott gyanút, nem gondolt többre, csak hogy megvacsoráznak. Kinyitva az étlapot szemei elkerekedtek, mert a mappában annak az „Első könnyek” című Munkácsy festménynek a fotóját látta meg, mely előtt először találkoztak, és alatta a menüsort, melyet a fiú biztatására hangosan felolvasott:
Előétel: a mai napon megkérem a kezed
Főétel: egy éven belül összeházasodunk

Desszert: jöhetnek a gyerekek
Ritát egyszerre öntötte el a boldogság és az aggódás. Elérkezett élete eddigi legnehezebb pillanatához. Hiába volt már ilyenben része, ezt nem tudta jól kezelni.
Ekkor a fiú – aki félreértette a lány tétovázást – letérdelt mellé, zsebéből egy csodaszép gyémánt gyűrűt vett elő, és megkérdezte, hogy hozzá megy-e feleségül? A lány tudta, hogy a férfiak is félnek a lánykérésnél, ezért nem igazán tudta hogyan válaszoljon: nem akarta elutasítani, de hogyan mondja el a gyerekvállalási problémáját? A szíve adta meg a választ: igent mondott. Nem akarta a pillanatot elrontani, jelenetet rendezni – mert tudta, hogy nem bírná kis sírás nélkül, ha a fiú rosszul reagálná le a hallottakat. De tudta, otthon mindenképp beszélnie kell a nehézségekről.
Másnap – szombat lévén – nem keltek korán, boldogan összebújtak, és akkor előhozakodott a témával: hogy ő egy ritka fejlődési rendellenességben szenved, mert méh nélkül született, és bár külföldön már létezik  un. méhátültetéses beavatkozás, amelyen ő átesett, megvan a veszélye, hogy nem tudja a babát kihordani. Vagy ami még borzasztóbb: nem tudhatja előre, hogy egészségesen tud-e fejlődni a magzat ebben a „kölcsönkapott” méhben.

Ez után a beszélgetés után felkerestek egy klinikát, ahol az orvos megállapította: Rita új méhe megnyugtatóan beépült, elkezdheti szedni a szükséges vitaminokat, amiktől még inkább megerősödik és lehet benne bízni, hogy várandós lesz. A várva várt esemény azonban nem következett be rögtön, így kezdtek elkeseredni. Ekkor Rita húga felajánlotta, hogy ha gondolják, ő vállalja, hogy egy mesterségesen beültetett petesejtet  kihord a testvére helyett, ha ezzel tud nekik segíteni. A fiatal párt nagyon meghatotta a testvér önzetlensége, de abban maradtak, még nem fogadják el: Rita ennyi év szenvedés után igazi anya akart lenni, érezni akarta, hogy a baba ott fejlődik az ő pocakjában. Erre végül is már nem kellett sokáig várniuk: fél évvel a kezelések megkezdése  után a kontrolon az  orvos sejtelmes mosollyal közölte a jó hírt: ő bizony pozitívnak látja a terhességi tesztet, és megerősítő vizsgálatokat rendelt el a  meglepett és nagyon-nagyon boldog kismamának.

A terhesség további részében több volt az aggodalom mint a nyugalom, hiszen a neheze még hátra volt: Ritának  sok – sok injekciót kellett felvenni, és folyamatosan feküdnie, pihennie kellett. Arnold lemondta a turnéit – megkockáztatva, hogy az együttes esetleg olyan dobost talál helyette, akit megszeretnek és őt nem fogják visszavárni. De aztán megnyugodott: mert arra gondolt, ha ezután csak tanítani fog, és iskola után rohanhat haza a családjához, ő boldog ember lesz. Féltő szeretettel óvta a feleségét, a kislányához – mert akkor már lehetett tudni, hogy az lesz – az apuka sokat beszélt, énekelt neki, puszilgatta a mama pocakján keresztül. És a baba végre megszületett, egészségesen.

Rita nem sokkal a szülés után egy blogot kezdett írni „Nem adom fel” címmel, nyitó oldalán a Munkácsy kép fotójával, amelynek eredetije ekkor már a nappalijuk falán lógott, mert Arnold megvásárolta Ritának, mire a felesége a kislányukkal a szülőotthonból hazatért.

Author: Holéczi Zsuzsa

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem,  előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint  amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem  a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...