Igeidők

Igeidők

Nem ismertem még kisgyereket, aki kisebb szeretett volna lenni vagy gyerek akart volna maradni – kivéve talán a lányomat, aki sokszor még most, negyven évesen is gyermeki önfeledtséggel, az idő múlását boldogan feledve, játszik. Mi, többségi átlaggyerekek két kézzel toltuk volna előre az időt, hogy megérkezzünk végre a vágyott, varázslatos és – balga hitünk szerint – teljes szabadságot adó felnőttkorba. Minden második gondolatunk jövőidejű és vágyakozó, óhajtó vagy feltételes módú volt: ha nagy leszek, ha felnövök, tűzoltó szeretnék lenni, ha iskolába megyek, ha házasságot kötök, amikor majd gyerekem lesz.

Aztán – minden készülődés ellenére váratlanul – hirtelen felnőtt lesz az ember, és a dolgok jelen időbe kerülnek: érettségizek, befejezem az egyetemet, megvédem a diplomámat. Állást keresek, még keresek, néha már nem is állást csak valami munkát, megélhetést. Ez a jelen idejű időszak sokkal hosszabb, mint az előző jövő idejű volt, elképesztően sok területen kell „jelen” lenni, és ráadásul, kijelentő módban létezni. Társat keresek. Csalódtam, de nem adom fel. Megvan! Férjhez megyek, illetve megnősülök, lakást keresek. Innen már a legtöbb tennivalót többes számban mondhatjuk. Lakást építünk és karriert, majd családot alapítunk. Vállalunk egy, két, három – néha több -, örökké jövő időben beszélő gyereket, és végigküzdjük velük a bölcsit, az ovit, az iskolákat. Ha sikerül: megneveljük őket. Ha nem: beláthatatlan szélmalomharcot vívunk szörnyűséges démonaikkal, a különféle függőségekkel, s a velük járó iszonyú emberi és anyagi gyötrelemmel. Közben, az élet néha alólunk is kirúgja a sámlit: megszűnik a munkahely, valamiért elveszítjük a társunkat, vagy birtokba vesz egy gyógyíthatatlan betegség – s ismét egyes szám első személyben kell létezni a „jelenidősnek”. Ha mindezekkel megbirkózunk, láthatjuk, hogy nincs megpihenés vagy megállás, mert a szüleink, akik gondoskodtak rólunk egész gyerekkorunkban, és vállaltak értünk minden felelősséget, meggyengültek, elfáradtak és rendszeres, jelen idejű segítségünk nélkül már nem boldogulnak. Melléjük állunk hát, s jó szívvel megteszünk értük minden tőlünk telhetőt, végigkísérjük őket az élet útjának utolsó állomásáig.

Még mindig jelen időben tennünk kell valamit, mert a gyerekeink felnőttek, házasodni akarnak és saját céljaikat megvalósítani. Ismét összpontosítjuk egyre nehezebben mozgósítható, kimerülőben lévő energiáinkat: elfogadással, szeretettel, munkával és anyagiakkal igyekszünk hozzájárulni az ifjúi álmok beteljesüléséhez. Közben a testünkben-lelkünkben egyértelmű leépülési folyamatok kezdődnek, s minden, ami eddig egyszerű volt, csak tornyosuló akadályok legyőzése árán teljesíthető. És már nem mindig megy simán, mert egyre több a feladat, egyre kevesebb az idő és fogyatkozik az erő. Erőteljesen követelnek figyelmet maguknak a hajdan kitűzött céljaink, terveink, megvalósulatlan álmaink is, mert napról napra csökken az esély, hogy valaha véghezvihetjük őket. Óriási energiákat szánunk arra is, hogy megteremtsük azokat a feltételeket, melyek között el tudjuk képzelni majdani öregségünk éveit.

És lassan eljönnek azok a változások, melyekre nem lehet fölkészülni.

Amikor már semmi sem úgy történik, ahogy egész életünkön át természetes volt. Azt még könnyű megszokni, hogy a nevünk mellé kerül a bácsi vagy a néni szócska. Azt már nehezebb, hogy minden napra jut valami egészségi probléma, hol itt fáj, hol ott nem hajlik, és egyre meredekebbek a lépcsők. Éppen cipelt csomagunkat, mintha mágnes ragasztaná a földhöz makacsul, mintha megsokszorozódott volna a gravitáció ereje. Amivel dolgozunk, legyen az szerszám, hangszer vagy merőkanál, gonoszul ugrik ki újra meg újra a kezünkből, ügyetlenségünk temérdek fölösleges munkát okoz, és gyorsan fogy az étkészlet minden törékeny darabja is. De a legrosszabb, hogy minden elvégzendő munkához sokkal több idő kell, mint régen. A külvilágban is érthetetlen dolgok történnek: a fiatalok nem adják át a helyet a villamoson, a különféle üzletekben megpróbálnak becsapni, arcátlanul magas árakat szabnak egyszerű szolgáltatásoknak, és ha elromlik valami otthon, egyszerűen nem érkezik meg a szerelő, aki már háromszor megígérte. Hogy bármiről is akarunk megállapodni valakivel, hatpéldányos, írásos szerződést kell több tanúval hitelesíttetni azért, hogy nagyjából az történjen, amiben megegyeztünk. És, hogy senki nem kérdezi tőlünk néha, szükségünk van-e valami segítségre.  Az egész világ, mintha egy lármás nagy dulakodás lenne, maguk érdekéért könyöklő, minden kedvességtől mentes tömegek visszataszító örvénye.

Ekkor érkezünk el a múlt időhöz. Egyre gyakrabban emlegetjük a régi szép időket, amikor elég volt valamiről szóban megállapodni, kezet adni rá, és az úgy volt. Ha megbeszéltünk egy találkozót, azt nem módosítottuk háromszor csak azért, mert a mobil ezt lehetővé teszi, sohasem fordult elő, hogy kikapcsoltuk a telefont, mert úgy kényelmesebb, és az adta az emberi méltóságot, hogy igazat beszéltünk. Szerettünk mosolyogni, udvariasan szólni és figyelemmel lenni a körülöttünk élők iránt. Szerettük a halk, szép és finom körülményeket és szerettük ezeket megosztani is a hozzánk tartozókkal. A régi időkben ugyanannyi baj, gonoszság és nehézség volt a világban, mint ma, de élt mellette az emberek közötti összetartozás, a reflex erősségű segítőkészség, ami semlegesítette e gondok zömét. Szerettünk az örömeinken osztozni a barátainkkal, és szerettük megsegíteni a mieinket, ha arra volt szükség.

De a nagy lelkesedéssel, és óriási reményekkel várt rendszerváltoztatás után nagyon hamar betört hozzánk is a liberalizmus, pontosabban annak egy álságos válfaja, (mert az igazi liberálisok szilárd elvi és erkölcsi alapon óvták a szabadságjogokat és az emberi méltóságot, az ál-liberálisok viszont pusztán a határtalan és gátlástalan individualizmust képviselik). Rászabadította a világra a szabadság törött szárnyú változatát, a szabadosságot, amely a baloldal lelkes támogatásával terjedt, mint a pestis, és nem csak kitörölte az emberiség szótárából a tisztelet, együttműködés, emberiesség, korrektség, hűség és emberi méltóság kifejezéseket, hanem egyenesen nevetséges gyengeséggé nyilvánította ezeket a tulajdonságokat. Jogot követelt mindennek, ami természetellenes, és napi gyakorlattá tette az érdekvezérelt, gátlástalan hazudozást, a parttalan rágalmazást, vádaskodást, a bomlasztás minden formáját, a provokációt és zavarkeltést, minden, az övétől eltérő vélemény elutasítását és az állandó, alaptalan követelődzést. Következményesen az emberi kötődések nagyrészt eltűntek az életből, pedig nélkülük üres, sivár és kilátástalan a létezés. Egyre több fiatalnak már nem kell otthon, haza, család és barátok, csak bérelhető szállás valahol, és az a munkahely a világ bármely pontján, ahol a legtöbbet fizetnek. Lényegtelen, hogy hol és kik között kell élni, csak jól tejeljen. A világ hajdan karakteres jellemű népei mindenütt felhígulnak, a hagyomány, a kultúra, a tudás, a viselet vagy az ének mind-mind szétmaródik egy ellenséges, haszonelvű, öldöklő tömeg viszályaiban. Emberek, egész nemzedékek eresztették el egymás kezét, miközben görcsös figyelemmel markolják nyomogatható távközlési eszközeiket. Életük irányítását sokan kiengedték a kezükből: réges-rég, kajánul vigyorgó, gagyi médiumok határozzák meg igényszintjüket, az egyre többet tudó robotok pedig lassan átveszik az emberektől mindazt a munkát, ami az életüknek eddig értelmet, tartalmat és minőséget adott. Egyszer csak arra ocsúdnak majd, hogy mellékszereplők lettek a saját életükben.

Természetesen számtalan pozitív kivétel van, a baj csak az, hogy az elégnél sokkal kevesebb. Ezért van, hogy menthetetlenül a múlthoz viszonyítunk mindent, nem mintha nem volnának már terveink, és értjük is, ami a való világban a jövőt jelenti, csak éppen nem fogadjuk el.

Végül elkövetkezik a befejezett múlt: Élt 79 évet.

Nádasi Katalin
Author: Nádasi Katalin

Nádasi Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Későn kezdtem írni. Oktató- és kutatófilm műfajban, bő két évtizednyi szenvedéllyel és elhivatottsággal végzett film gyártásvezetői, majd stúdióvezetői munka után, az élet úgy hozta, hogy egyik szülőnk betegsége miatt a következő két évtizedet otthoni betegápolással töltöttem. Bevallom, voltak kétségeim, hogy egy ilyen pörgős és változatos, mondhatnám rumlis tevékenység után, bírom-e majd ezt az otthoni bezártságban zajló munkát. Életem egyik legérdekesebb tapasztalata, hogy ebben a létformában, melytől sokan falkórságot kapnak, számomra kinyílt a világ. Hónapokkal az átállás után érzékeltem, hogy amíg a szakmámban dolgoztam, teljes agykapacitásomat kitöltötte a sok érdekes feladat, majd otthon a családért végzett másfajta feladatrengeteg. A család számomra mindig is a legfontosabb értéket képviselte, de ez alatt a beteg mellett töltött, több mint másfél évtized alatt ébredtem rá, hogy a családi feladatok nagy része fizikai elfoglaltság, melyek közben az ember agya remekül tud szellemi munkát végezni, sokkal jobban, mint a munkahelyi tevékenység idején, amikor az utolsó másodpercem is programozva volt. Boldog meglepetéssel vettem észre, hogy mennyi minden érdekel, hogy véleményem van a világ dolgairól, és hogy szívesen gondolom végig az élet különös eseményeit. Korábban egyszerűen el sem jutottam idáig, mert soha semmire nem volt elegendő időm. S ez még csak a kérdés...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Álmatlanul

Lábujjhegyen közeleg az est, ma a Hold világítani rest. Megannyi szentjánosbogár a csillagok, rájuk csodálkozom, jól vagyok. Tücsök ciripel, vígan hegedül, szívemben világom csendesül. Tejúton

Teljes bejegyzés »

Lelki-ismeretek.

Lelki-ismeretek Írta: Egyed-Husti Boglárka Nagyon rég óta megtanultam, hogy a gonoszság, mint olyan számtalan formában létezik arcai pedig sokak. Mégsem tudtam elhinni, hogy ő is

Teljes bejegyzés »

Ízelítő

Törvény   August minden erejét összeszedve hatalmasat csapott a villanykapcsolóra. Sápadt fény gyúlt a szobában, a megszokott tárgyak sejtelmes árnyakat vetítettek a falra. Mozgás nem

Teljes bejegyzés »

apeva

ma álmok kínoznak holnapután felébredésed Author: B. Tóth Gabriella Nevem B. Tóth Gabriella, az Irodalmi Rádió szerzője. Négy gyermek nagymamája. Mivel otthonomtól távol élnek, sok

Teljes bejegyzés »