JÉGESŐ SEM ÁRTHAT
(Irodalmi találkozónk emlékére)
Magas sudár tölgyek
védelmezőn körénk
fonják ág-karjukat,
ernyőt tartva fölénk.
Leveleik bűvös
susogása hallik,
amott kis madárka
veri fel a csalit.
Szép korúak, ifjak,
vidám túra-csapat
csúszkál ide-oda,
könnyen fel nem adja.
Lábak elé nézni
nagyon hasznos tanács,
dagonyázni lehet,
mert, bizony nagy a sár.
Végre, hogy felérünk
magas hegytetőre,
nagyot szusszanunk, hogy
kapjunk új erőre.
Lefelé a lejtőn
köves úton lábunk,
néha megbicsaklik,
ám a „sarat álljuk”.
Ég-kékje lombok közt
meg-megvillan pajkost,
nem tudtuk még akkor,
eső jön hamarost.
Mire vége lett a
babgulyás-evésnek,
novellák és versek
csodálatos képek
megtekintésének,
meghallgatásának;
villámlott és dörgött,
szörnyű vihar támadt.
Annyi időnk maradt,
összekapni magunk
nagy jégeső elől,
el ne ázzon batyunk.
Azért emlékeink
gondost elmentettük;
Árpi és Adrienn
köszönet érettük.
Miskolc, 2017. július 8.
- Moravetz Edith
Author: B. Moravetz Edith
B. Moravetz Edith az Irodalmi Rádió szerzője. 1945. március 4-én születtem Grazban. A világháború végén szüleimmel visszatértem Erdélybe, Besztercére. Itt nevelkedtem csodás környezetben, három öcsémmel, szerény körülmények között, de szerető családi körben. Édesapánk tragikus hirtelenséggel fiatalon meghalt, ekkor Édesanyánk úgy döntött, hogy repatriálását kéri gyermekeivel nagyszüleinkhez. Így kerültem érettségi után Budapestre, ahol 21 évesen férjhez mentem, három csodálatos leányom született. Boldogságomnak tizenkilenc év után válásom vetett véget. Ezután gyermekeimet egyedül neveltem. 1991-ben újra remény költözött szívembe, ekkor kötöttük össze második férjemmel életünket. Egymás megbecsülésében, szeretetben örülünk tizenkét unokánknak, és három dédunokánknak. 1985-ben kezdtem írni visszaemlékezéseimet, prózában. „Miért” címmel 70. születésnapomra magánkiadásban jelentettem meg, szűk családi és baráti körnek. 2014-ben elvégeztem a Jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek hatására portrékat rajzoltam; ekkor kezdtem el a versírást is… Szeretek olvasni, szeretem a művészetet, lenyűgöz a természet varázsa. Nem tanultam írni, gondolataim felbukkannak, ki kell írnom magamból lelkem rezdüléseit, le kell írnom gyermekkorom emlékeit, a mesevilágot, melyet Erdély személyesít meg számomra, hadd ismerjék meg azok is, akik még soha nem jártak arra. Vagy elég egy szó, egy mondat, a napfelkelte, a szellő, amint titkokat súg a falevélnek, a gyermek kacaja, két öreg kéz, mely egymásba fonódik, a padon ülő kismama; bennem érzelmeket indít, s addig...
2 Responses
Igen mozgalmas találkozó volt ez, a szép vers szerint. Az egész nap hangulatát kiválóan érezteti a versed.
Kedves Kitty! Nagy szeretettel köszönöm az olvasást s véleményedet! Igen, csodálatos volt a hangulat!