Rózsa Iván: Stadion-avatás
(Arany János: Híd-avatás című verse kapcsán)
Sóhajt a fiú: „nincs találat, semmi!”
Hiába fizette be a hülyék adóját;
A szelvényt összetépi, ennek már ennyi;
Ez volt az utolsó játék tehát:
Nem adja fel többé lottóját…
Az állam és más is jól keres;
Izzad vért a homloka;
„Elvesztem!” – és már nem is kesereg:
Előtte még az éjszaka!
S másfelé indul, nem haza…
Előtte már a monstrum, az új stadion;
Rajta magyar és csillagos zászlók lengenek:
Ma avatták fel, e szent napon;
Itt volt „Ő” is, tolongtak az emberek:
S át is vágta a szalagot: „örüljetek!”
De a fiú nem örvend már semminek;
Csak ott áll a stadion előtt:
Rögtön rájön, csak egyet tehet…
S mikor az óra éjfélt ütött:
E csillagos éjen sorsáról döntött.
Cseng-bong a toronyóra,
A fiú még-még hallja:
Neki ütött az utolsó óra…
Kezében gyufa, meg is gyújtja;
Benzinnel locsolt testét lángra lobbantja.
Lángol a test, más is jár-kel arra;
Találgatják is kíváncsian:
E merész ifjú vajh ki fia-borja?!
Lám, felgyújtotta magát ily bátran:
„Kövessük példáját mindahányan!”
Van még bőven benzin, ki folytatja hát?
Fehérben egy ifjú pár;
Vesztette hitét és védőangyalát:
„A túlvilágon boldogok is lehetünk akár!”
És kettős fáklya lobog immár…
Tapsol egy utolsót az egykor milliomos;
Tönkretették üzlettársai és a hivatalok:
Így most ő lett a soros…
Szökik élet elől, már nem konok:
„Kicsináltatok, legyetek a pokolban boldogok!”
Hívatlanul jönnek a többiek,
Leöntik magukat benzinnel;
Eljátszották pénzüket, becsületüket:
De a tűz nem éri be ennyivel;
Neki még hány áldozat kell?
Odavonz magához szinte tömegeket:
Bukott bankárokat is, lám-lám…
Üzletembereket, csalódott szerelmeseket:
Ember-fáklyák egymás hegyén-hátán.
Mi lesz, hány lesz még ezután?
Tisztes öreg, fehér szakállal;
Nyugdíjából csak nyomorog:
Inkább tűzhalált vállal…
Már alig szenved, nemsoká boldog:
Elnyeli őt is a tűztorok.
Unatkozó úrinő ragad kannát:
„Egész létem feleslegesen telt,
Nem szerettem soha fiam apját!
Vétkeztem, most bűnhődnöm kell!”
S őt is tűzfolyam emészti el.
Nagy dérrel-dúrral, csapzottan;
Csörtet oda vigyorogva egy bolond,
Halála előtt szónokol is hívatlan:
„Enyém immár a hadvezéri bot,
Mit eddig jogtalanul Ő birtokolt!”
Szurtos cigánygyerek kéretlen,
Öleli őt tűzben, bárgyún nevetőn;
Ketten égnek együtt hitetlen:
„Lábszíjjal vert a nevelőm,
Nem lesz soha már szeretőm!”
„Nekem sem!” – kiált egy másik tag –
„Az életet élvezni nem tudom!”
„Én mindig hű voltam!” – szól női hang –
„Ám férjemmel hentergett a húgom!”
Mindkettőt lángfal övezi immáron…
Orosz rulett ez, vagy micsoda?!
De nem kell ide már golyó;
Gyűlnek-gyűlnek az emberek, nem is csoda:
„Mi végre tisztességünk, ha győz egy széltoló?
Miért hagyja ezt Isten, kínjainkon csak mosolygó?!”
Már nem egyenkint, hanem seregekben;
Szó nélkül, némán, percenkint:
De daccal, fejet leszegetten;
Öntik magukra sorra a benzint.
És sok-sok szemlélő elégedetten csettint.
Ám ekkor zivatar támad,
És eloltja a tüzeket;
Az öngyilkos tábor tán már fel is támadt;
De hamu-tetemük még e világi üzenet:
Ez csak így történhetett…
Bár jelölt még mindig számos akadna;
Elméjük bódult, tudatuk vak;
Testük, lelkük szívesen lobogna;
De egyelőre elvonul az emberroncs had.
Eláll majd az eső, rítus másnapra is marad.
Nincs már, mi visszatartaná őket;
Nem veszthetnek semmit, csak egyet:
Elgyötört, félresiklott életüket.
Aztán az óra üt még egyet:
Éjfél után éjjel egyet…
Budakalász, 2017. július 30.
Author: Rózsa Iván
Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett, az ikrek jegyében születtem, 1959. május 27-én. Tehát tüke pécsi vagyok. Szülővárosomban érettségiztem, a Nagy Lajos Gimnáziumban, 1977-ben, kémia tagozaton. Igaz, általános iskolában matematika tagozatos voltam. A pesti Közgázon, külgazdaság szakon diplomáztam 1984-ben, majd 1986-ban az Újságíró Iskola külpolitika szakát fejeztem be. Az egyetem lapjánál, a Közgazdásznál dolgoztam 1991-ig, mint újságíró. De természetesen más lapoknak is írtam: megjelentem így az Interpress Magazinnál, a Magyar Ifjúságban, az ef-Lapokban vagy a Műszaki Életben. Fordítottam németből két szerelmes regényt a Harlequin Kiadónak. Majd egyéni vállalkozó lettem, s egy évtizeden keresztül az íróasztalfióknak írtam prózát, főleg esszéket, aforizmákat, és a gimnáziumi zsengék után 1995-től ismét verseket. 2001-ben tértem vissza a sajtó világába. Megjelentem újra cikkekkel, versekkel, prózákkal, német fordításokkal: főleg a Richard Wagner Társaság lapjában, a Hírmondóban, a Kapuban, a Betyárvilágban, a Magyar Világban, újdonsült városunk, Budakalász – ahol már harmincöt éve élek nejemmel, Zitával – lapjában, a Kalász Újságban és a miskolci Irodalmi Rádiónál. De előfordultam többek között a Lyukasórában, a Galaktikában, a Nemzetőrben, a Havi Magyar Fórumban vagy például a Tárogatóban is. Több kiadó számos antológiájában, főképp az Irodalmi Rádió, a Maradok#Vers#Dal Háló és az Accordia Kiadó könyveiben, DVD-, CD- és egyéb kiadványaiban, valamint sok...