VADLIBÁK
(emlékek nyomában)
Kavicsok görögnek, szívemben a fájdalom.
Hangodat szél vitte, fülelek, de nem hallom.
Hiába jön a tél, és utána kikelet,
Immár boldog soha többé nem leszek veled.
Nézem szomorún az őszi felleget.
Magamban maradtam, de kit érdekel ez már?
Kavicsot rugdosom, falevél hajamra száll.
Vadludak csapata magasban „Vé” alakban;
Nagy szárnycsapásokkal. Gágogással biztatva
Elsőket, ezzel nekik erőt adnak.
Elmerengek rajtuk: mire is tanítanak?
Reptükben segítik egymást, így kitartanak.
Közös cél érdekében többre viszik együtt.
A terhet megosztják, összefogás van bennük.
Tudjuk, közösen könnyebb, mint egyedül.
Egyszer olvastam róluk, ha egyik beteg lesz,
Ketten mellé szállnak, s addig maradnak vele,
Amíg meg nem gyógyul. Vagy ha netán elpusztul,
Csak ekkor folytatják – csapathoz térve- útjuk.
Lehetne tőlük ezt is eltanulnunk!
Budapest, 2016. augusztus 27. B. Moravetz Edith
Author: B. Moravetz Edith
B. Moravetz Edith az Irodalmi Rádió szerzője. 1945. március 4-én születtem Grazban. A világháború végén szüleimmel visszatértem Erdélybe, Besztercére. Itt nevelkedtem csodás környezetben, három öcsémmel, szerény körülmények között, de szerető családi körben. Édesapánk tragikus hirtelenséggel fiatalon meghalt, ekkor Édesanyánk úgy döntött, hogy repatriálását kéri gyermekeivel nagyszüleinkhez. Így kerültem érettségi után Budapestre, ahol 21 évesen férjhez mentem, három csodálatos leányom született. Boldogságomnak tizenkilenc év után válásom vetett véget. Ezután gyermekeimet egyedül neveltem. 1991-ben újra remény költözött szívembe, ekkor kötöttük össze második férjemmel életünket. Egymás megbecsülésében, szeretetben örülünk tizenkét unokánknak, és három dédunokánknak. 1985-ben kezdtem írni visszaemlékezéseimet, prózában. „Miért” címmel 70. születésnapomra magánkiadásban jelentettem meg, szűk családi és baráti körnek. 2014-ben elvégeztem a Jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek hatására portrékat rajzoltam; ekkor kezdtem el a versírást is… Szeretek olvasni, szeretem a művészetet, lenyűgöz a természet varázsa. Nem tanultam írni, gondolataim felbukkannak, ki kell írnom magamból lelkem rezdüléseit, le kell írnom gyermekkorom emlékeit, a mesevilágot, melyet Erdély személyesít meg számomra, hadd ismerjék meg azok is, akik még soha nem jártak arra. Vagy elég egy szó, egy mondat, a napfelkelte, a szellő, amint titkokat súg a falevélnek, a gyermek kacaja, két öreg kéz, mely egymásba fonódik, a padon ülő kismama; bennem érzelmeket indít, s addig...
