SZÁGULDÓ IDŐ
Szilveszternek éjszakáján
szívszorongva lestem,
falióra mutatója
állna meg egy percre!
Azt, hogy akkor mit is tennék,
nem gondoltam végig.
Hisz ha ilyen hatalmam van,
lehet, bűnre szédít.
Pányvát vetnék, mint egy lóra
felugornék rája.
Átölelném szilaj nyakát,
simulnék hátára.
Elsuttognám titkon, csendben
nem kell úgy sietni,
mert robogó perceinkből
vissza nem hoz senki.
Hogyha ezt elérem, tudtam,
nem lesz soha gondom,
mert az idő kerekének
ütemét bitorlom.
Ujjaim közt komótosan
peregtek a percek.
A száguldó idő hátán
éltemen merengtem.
Ám az óra meg nem állott,
ketyegett csak egyre.
Hiába is vágyakoztam,
fütyült az emberre.
Ekkor ott fenn, a magasban
simult két mutató.
Boldogságban élni így kell!
jelezték: ez a jó!
Budapest, 2018. január 1. (ÉJFÉL)
- Moravetz Edith
Author: B. Moravetz Edith
B. Moravetz Edith az Irodalmi Rádió szerzője. 1945. március 4-én születtem Grazban. A világháború végén szüleimmel visszatértem Erdélybe, Besztercére. Itt nevelkedtem csodás környezetben, három öcsémmel, szerény körülmények között, de szerető családi körben. Édesapánk tragikus hirtelenséggel fiatalon meghalt, ekkor Édesanyánk úgy döntött, hogy repatriálását kéri gyermekeivel nagyszüleinkhez. Így kerültem érettségi után Budapestre, ahol 21 évesen férjhez mentem, három csodálatos leányom született. Boldogságomnak tizenkilenc év után válásom vetett véget. Ezután gyermekeimet egyedül neveltem. 1991-ben újra remény költözött szívembe, ekkor kötöttük össze második férjemmel életünket. Egymás megbecsülésében, szeretetben örülünk tizenkét unokánknak, és három dédunokánknak. 1985-ben kezdtem írni visszaemlékezéseimet, prózában. „Miért” címmel 70. születésnapomra magánkiadásban jelentettem meg, szűk családi és baráti körnek. 2014-ben elvégeztem a Jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek hatására portrékat rajzoltam; ekkor kezdtem el a versírást is… Szeretek olvasni, szeretem a művészetet, lenyűgöz a természet varázsa. Nem tanultam írni, gondolataim felbukkannak, ki kell írnom magamból lelkem rezdüléseit, le kell írnom gyermekkorom emlékeit, a mesevilágot, melyet Erdély személyesít meg számomra, hadd ismerjék meg azok is, akik még soha nem jártak arra. Vagy elég egy szó, egy mondat, a napfelkelte, a szellő, amint titkokat súg a falevélnek, a gyermek kacaja, két öreg kéz, mely egymásba fonódik, a padon ülő kismama; bennem érzelmeket indít, s addig...