Utolsó napfényes, késő őszi nap volt. A főutcán sétáltam hazafelé. Magam akartam maradni a gondolataimmal, miközben emberek nyüzsögtek körülöttem. Szavaik ott keringtek mindenhol, én mégis megpróbáltam tudomást sem venni róluk. Az őszre koncentráltam, az utolsó napsugaraira, amelyekkel, mint egy öreg tanító, végigsimította a járókelők arcát, mintha csak a ballagó osztályától köszönne el.
Valamiért mégis félrenéztem. Az utcára, az emberekre. S akkor észrevettem valamit. Tőlem nem messze egy buszmegálló állt. Épp csak egy kis padocska volt ledobva a járda mellé, még esővédő sem tartozott hozzá. Valamitől mégis megszépült az a szegényes kis buszmegálló, abban a szürke, komor betonrengetegben. Mégpedig azért, mert azon a padon ült egy anyuka. Nem tűnt különösebben szépnek a nő, de vidám mosolya rabul ejtő volt, mely vonzotta a szemeket. Pedig a mosoly nem nekünk szólt járókelőknek, hanem valaki másnak. Csupán egyvalakinek. Az anya kezében tartotta gyermekét, és szemeivel úgy pillantott rá, oly édesen, védelmezőn, és szeretetteljesen, ahogyan csak egy anya nézhet rá a gyermekére. Megszépült ettől a pillantástól az a nő, és szebb lett tőle az utca, és talán az egész világ is. Még ha azt a pillantást csak a gyermekének tartogatta csupán, akkor is. A figyelmes ember ellopott belőle magának valamit. Ahogy rájuk néztem, elmosolyodtam, mert akkor már magam is törtem belőle egy darabot, és a varázsa ott élt bennem.
Közeledtem feléjük, s bár zavaró volt, ahogyan bámultam őket, mégsem tudtam máshova pillantani. Elhaladtam mellettük, és illedelmesen köszöntem. Halkan, tapintatosan, de érthetően. Az anyuka nem figyelt rám, meg sem hallott, vidáman játszott tovább gyermekével, igéző pillantását mindvégig rajta tartva. Gyermeke önfeledten gőgicsélt karjaiban, a kisdedek angyali kacajával. Pillantásuk egymásba fonódott, gyöngéden, lágyan, de mégis ezernyi erős szállal. Olyannal, amit idegen akarat el nem téphetett soha!
Azonnal megértettem, miért voltam láthatatlan számukra. Nekik ugyanis megszűnt a világ, nem létezett más, ha együtt voltak. Mit számítottam én, amikor elhaladtam mellettük, egy forgalmas utcán? Mit számított egy idegen köszönése? Talán még jobb is, hogy nem vettek észre, mert így minden pillanat az övék maradt, nem tolakodott közéjük senki. A varázs kettejük között töretlen maradt.
Tudtam, hogy sok minden történt abban a percben a világban, sok minden abban a városban, és sok abban az egy utcában is. A buszmegállóval szemben a lakóházban épp akkor tért meg valaki a Teremtőhöz. Párja utolsó erejéből egy karcsapással berántotta a sötétítő függönyt. Arra már nem maradt ideje, hogy bezárja az ablakot, mert leroskadt szerette mellé, és zokogni kezdett. Fájdalmas búcsúzása utat tört az utcára. Egy lány épp akkor mondott igent egy izzadt tenyerű ifjúnak, nem messze, a fákkal teli parkban. Miután érzelmük első közös vihara alábbhagyott, mosolyogva sétáltak egymás mellett, hogy a hírt mihamarabb megosszák egy arra érdemes emberrel. Tenyereikből kifutott a vér, ahogy szorították egymást. Valaki épp akkor fogant e bonyolult, kérdésekkel teli világra. Valaki épp akkor határozta el magát nagy dolgokra, vagy torpant meg apróságoktól. Bármi lehetett akkor körülöttük. Bármi. De ők mindezekből mit sem vettek észre, mert számukra nem is léteztek. Ők a világot egymásban találták meg.
És az anya csak nézte tovább a gyermekét, ahogy a világ minden táján az anyák pillantanak a gyermekükre. Legyen az anya fiatal, vagy idősebb, legyen gazdag, vagy szegény, s tartozzanak a Föld bármelyik országához. Az anyák mindig, és mindenhol ugyanazok. Az egyetlenek, az igazak, a gyermekeik számára.
Tovább sétáltam utamon, s lassan magam mögött hagytam őket, de a fénylő pillantás, és a gyöngyöző kacaj még sokáig elkísért. Azóta sem felejtettem el. Benne látom minden anyukában, és gyermekében, akiket összeköt egy számunkra láthatatlan, de mégis mindennél erősebb kapocs.
Author: Guti Csaba
Guti Csaba az Irodalmi Rádió szerzője. 1982-ben születtem Debrecenben. Életem nagy részét a Hajdúságban töltöttem, majd immáron tíz éve Dabasra költöztem, és véglegesen letelepedtem. Az olvasás nagy szenvedélyem volt gyerekkorom óta. Mindig is úgy gondoltam, hogy a könyv jó útitárs, így akárhová mentem, soha nem maradt el mellőlem az aktuális olvasmányom. A természetnek nagy tisztelője vagyok, ahogy a magam erejéből telik próbálom óvni. Novelláimat sokszor ihletik a fák, és az állatok. Írásaimmal próbálom közelebb hozni ezt a csodát az emberekhez, és a természet szeretetét megerősíteni az olvasóban. Számos novellám azonban humán indíttatású. Szeretek az emberek közt szemlélődni, fürkészni a tekintetükben, elgondolkodni szavaikon, cselekedeteikben a „miérteket” keresni. Próbálom beleképzelni magamat a helyükbe, átérezni gondjaikat, boldogságukat. Írásaim többnyire drámai hatásúak, hogy súlyt adjak egy adott problémának, amiről beszélni szeretnék. A nevelő szándék mellett többnyire reményt hagyok a végkifejletben, hogy az olvasó érezze, hogy mindig van kiút a gondokból. Ez sokszor nem több, mint választás, vagy kitartás kérdése. De a kulcs, ami feltétlenül szükséges hozzá: akarat, és a vonzódás a jó felé. Guti Csaba szerzőnk szerkesztőségünk által kiadott könyvei megvásárolhatók a Líra Könyv hálózatában:
