Nagymamám a boszorkány

Akai Katalin

                               Nagymamám, a boszorkány

                                   

Amikor a fekete szoknyát, és ugyanolyan színű kötött kardigánt viselő öregasszony végig vonszolta magát a szűrkén és porosan tekergő aszfalton, a környék összes gyereke odagyűlt a csodájára.

Október közepe volt, igazi vénasszonyok nyara. A fákon a levelek már kezdtek színesedni, és az iskola is elkezdődött. Unalmas vasárnap délután volt, a legtöbb lurkó az utcán játszott, csellengett, vagy a házak lépcsőin ülve beszélgetett.                                               

A néni fekete kendőjét úgy a szemébe húzta, hogy szinte semmit nem látott alóla. A lábán kopott, magas szárú, fűzős cipő volt. Ráadásul hatalmas méretű, melynek az orra kissé felkunkorodott. Az asszonyság hátán akkora kendőbe kötött batyu volt, hogy szinte az vitte előre. Két keze is tele volt pakolva mindenféle holmival, táskával, szatyorral, még tyúkketrec is volt nála kettő darab, mindegyikben két darab szárnyassal. Ilyet ezek a városi gyerekek még nem láttak, ezért aztán csúfolni kezdték, és nevetve, kiabálva csapatosan követték. Cseppet sem érdekelte őket a néni kora, és eszükbe sem jutott, hogy segítsenek a csomagjait cipelni. Azt bezzeg észrevették, hogy a szokásosnál is nagyobb, és pirosabb az orra, ráadásul bibircsók is volt rajta.

Amikor az öregasszony egy pirosra festett padhoz ért, nagyot sóhajtva leült. – Már amennyire a hátára kötözött batyu engedte. Óvatosan letette a tyúkketreceket is, és egy hatalmas, szürke zsebkendőt húzott elő. Először megtörölgette a homlokát, majd trombitálva kifújta méretes orrát.

 – Vigyázzunk srácok! Lehet, hogy boszorkány, még a bibircsók is ott van az orrán! Kiabálta két harapás között Zoli – aki egy szelet zsíros kenyeret egyensúlyozott pufók kezében.

– Hűha! Tényleg! Lehet, hogy csak egy csapat béka marad belőlünk! – Tromfolt rá Gyuszi, és nedves orrát pulóverének ujjába törölte. A gyerekek lemaradtak, és tisztes távolságból figyelték az öreganyót. A lányok a fiúk háta mögé bújtak, és megszeppenve várták, mi fog történni.

 – Persze az öregasszony hallott mindent, jót nevetett magában, és úgy gondolta megtréfálja őket, a csúfolódásért cserébe.  Sok szoknyájának egyik ráncából előszedett egy görbe kampós botot, és a gyerekek felé mutatva azt mondta.

 – Még egy utcányira vagyok a lányoméktól. Ha nem fogjátok meg, és nem hozzátok utánam a csomagjaimat, az egész bandát disznó csürhévé változtatom, az biztos!

Így történt, hogy a Nagymamám olyan pompás hordár kísérettel érkezett az egy emeletes lakótömb elé, mint egy királynő a palotába. Szerencsére a földszinten laktunk.

Amikor a fiúk lerakták a csomagokat, az idős néni elkacagta magát, de annyira, hogy mind az őt sárga foga kilátszott. Hátra húzta kendőjét a homlokából, és lekanyarította hátáról a nagy batyut. Előszedett belőle egy kis kosarat, tele piros almával, és a gyerkőcök felé kínálta: Köszönöm, hogy segítettetek, vegyetek ebből a finom szabolcsi almából! Először vonakodtak, mert hátha mérgezett, vagy ilyesmi, de amikor a „boszorkány” unokái -, testvéreim és én -, is elvettünk egyet-egyet, és jóízűen falni kezdtük, ők is vettek a kosárból. Olyan ízletes volt az az alma, hogy néhány gyereknek a ruhájára folyt a leve, apró fogaik alatt pillanatok alatt eltűnt, pedig elég nagyméretű gyümölcsök voltak. A néni mosolyogva figyelte őket, és megkérdezte: Ízlett-e az alma?

Jól nevelten, kórusban köszönték meg, és szemlesütve bocsánatot kértek a csúfolódásért.

 – Na! Ha olyan jó volt, mondjátok meg a szüleiteknek, hogy pár nap múlva érkezik belőle még tíz ládával, olcsón adom, jöhetnek almát venni. Aztán lesz pár kiló paszuly, házi szilvalekvár, dió, mák, pár zsák finom szabolcsi krumpli, pár oldal-szalonna, meg egyebek. Eladtam a kis házamat, földemet, szőlőmet, amit lehet, kiárulok belőle.

– Köszönjük szépen, megmondjuk! – felelték a gyerkőcök.

– Az én anyukám biztosan jönni fog, mondta Zoli, és sóvárogva leste az almás kosarat.

 – Amúgy meg, most költöztem ide, és nem vagyok boszorkány. Anna néninek hívhattok, és ezek a kislányok az unokáim. Még biztosan találkozunk. Mire befejezte, előkerült Anyukám, hunyorogva, borzasan, csak egy otthonkát kapott fel a hálóingére, hogy megnézze mi az a ricsaj a lépcsőházban. Éjszaka dolgozni volt, most aludni szeretett volna.

– Hát megjött, Édesanyám? Miért nem írta meg mikor jön? Kimentünk volna az állomásra segíteni.

 – Nem baj, volt nekem segítségem! Gyere, hordjuk be ezt a sok holmit!

 – Csak nem gondolja Anyám, hogy a tyúkokat is behozza a lakásba?

 – Dehogynem! Tán’ majd itt hagyom az utcán, hogy elvigyék? Ahol ennyi pulya van, ott kell a tojás, ezek meg a legjobban tojó tyúkjaim!

 – Már pedig ide be nem hozza! Veszek én tojást a boltban.

A nagy vita kellős közepén megérkezett a családfő, Péter Apu, aki még vasárnap is munkában volt. Alig várta, hogy hazaérjen, éhes és fáradt volt.

 – Most leviszem őket a szenes pincébe, aztán majd holnap összeütök nekik valamit az épület mögötti kertben, ha a lakótársak megengedik. Ha nem egyeznek bele, akkor megesszük őket, nincs mit tenni. – Mondta bosszúsan, és már vitte is a ketreceket. Persze mindhárman követtük, még a legkisebb totyogós Zsuzska is, mert nagyon örültünk, hogy végre lesz házi állatunk. Mikor végre bezárta a szárnyasokat a pince rekeszünkbe, alig bírt rávenni bennünket, hogy felmenjünk a lakásba.

Anyukám közben megterített az anyjának, és a férjének, megmelegítette a megmaradt ebédet. Azután tiszta ágyneműt húzott a fáradt öregasszonynak.

Anna néni, a Nagymamánk csak ámult – bámult, hogy milyen gyönyörű lakásban lakunk, a bútorokat egyenként megsimogatta, és azt mondta, hogy otthon, még a grófi kastélyban sem látott olyan szépet, amikor ott szolgált, fiatal korában. A vasalt fehér lepedő, és ágynemű láttán könnyes lett a szeme, alig akarta elhinni, hogy az az ő ágya lesz.

Amikor Édesanyám a kezébe adta a csipkés hálóinget, elpityeredett. Mi akkor nem értettük, miért sír a mama, hiszen nekünk ez olyan természetes, és megszokott dolog volt.

Nem ismertük a Nagymamát, kicsit félelmetes volt a sok fekete ruhájában, meg a kevés fogával, érdekes szagával, de mégis megsajnáltuk, és vigasztalni kezdtük. Ekkor tört ki belőle a zokogás, a hosszú fáradságos utazás, és a feszültség miatt – mint később elmesélte.

 – Vajon hogyan fogadják őt sosem látott unokái? Hol fogja álomra hajtani a fejét? Hiszen előtte sosem volt a lányánál. A kis házikóját, kertjét, földjét eladta, hogy hozzánk költözzön. Ne éljen egyedül, magányos özvegyasszonyként. A lánya, meg a veje is felkereste őt, hogy szűkség lenne a segítségére. Jó lenne, ha valaki vigyázna a gyerekekre, és néha főzne anyu helyett.

Kis idő múlva megnyugodott, és elkezdett lefekvéshez készülődni. Mi gyerekek addigra megfürdetve, tisztán játszottunk az ágyban és vártuk az esti mesét.

Mama elkezdett vetkőzni. Velünk egy szobában aludt, és mi csodálkozva néztük, hogy milyen sok szoknya, és ing volt rajta. A végére egészen sovány lett a nagymama. Akkor jött be Anyu mesét mondani.

 – Ugyan már Anyám! Csak nem fog ilyen piszkosan a tiszta ágyba bújni? Ott a jó meleg víz a kádban.

 – Nem vagyok én koszos! Fürödtem az apáddal a folyóban a nyáron, amikor még élt. Azóta meg mindennap mosakodtam, volt úgy, hogy kétszer is – Mondta felháborodva a mama.

Olyan kalamajka, huzavona lett belőle, hogy fetrengtünk a nevetéstől, mire rá tudták venni Apuval, húzva – tolva, könyörögve, hogy használja a fehér csempés helyiséget. Később az lett Anna mama kedvenc helye a lakásban.

Szép lassan összeszokott a családdal, mi is vele. A tyúkok is maradhattak, az egész ház kedvencei lettek. Voltak persze súrlódások, de a szükség sok nehézséget megold.

Szűkségünk volt egymásra.

Anyukám a gyerekek mellett három műszakban dolgozott a bányánál. Nehéz munkát végzett, örült, hogy az anyja vigyázott ránk, és néha, ha muszáj volt, főzött. Nem nagyon tudtuk megszokni a főztjét, akárhogy próbáltuk, pedig a mama igyekezett.

        Egyik este megbeszélték, hogy habart paszulyt fog készíteni másnap a Nagymama. Viszonylag könnyű megfőzni, és jó laktató étel, egy-egy nagy szelet kenyérrel, ecetesen, savanykásan, még zöldségfélét sem kell hozzá venni, bab volt otthon bőven. Anyuék törlesztették a lakás részleteit a banknak, nagyon be kellett osztani, ami volt.

Este megtisztítottak, és megmostak egy kiló szárazbabot, és beáztatták, hogy reggelre puhább legyen. A szüleim hajnalban elmentek dolgozni. Reggel, amikor felkeltünk örömmel csodáltuk meg, hogy milyen sok lett a bab, hogy megduzzadt, megszaporodott. Ez a csoda minden szárazbab – áztatás után megbűvölt bennünket, gyerekeket.

A Nagymama odarakta egy fazékba főzni a babot, babérlevéllel, sóval, fűszerekkel. Mikor megpuhult, tejből, és lisztből habarást készített és besűrítette vele a levest. Igen ám, de a habarásba sok lisztet rakott, és a leves olyan sűrű lett, mint a főzelék.

Zsóka húgommal otthon maradtunk, nem mehettem iskolába, ő sem óvodába, mert betegek voltunk. Zsóka volt a mama kedvence, ott játszott a konyhában, én a szobában tanultam egy ideig.

Nagymama tudta, a levest olyan sűrűn nem hagyhatja, mert akkor megint csak elégedetlen lesz a család. Gondolkodott, és kitalálta, hogy tesz hozzá vizet és felhígítja. Meg is beszélte Zsókával.

 – Mit gondolsz Zsóka, felhígítsam a levest?

 – Hígítsa mama! – Mondta az öt éves húgom, komoly megfontolás után.

Mama átöntötte egy nagyobb fazékba a levest, jó sok vízzel felhígította, majd felforralta. Közben megbeszélte Zsókával, hogy milyen jó lesz így, mert sokkal több lesz, biztosan örülni fog az anyukánk. Amikor a leves felforrt, hiába kevergette, hígnak találta.

 – Szerinted behabarjam még egyszer ezt a levest? Most meg azért fognak szidni, hogy túl híg lett!

– Habarja mama! – Felelte Zsóka az óvodások komolyságával, és ártatlan szemekkel, rajongva nézett a Nagymamára. Anna mama elővette a kocsonyafőző zománcos nagy fazekat, átöntötte a levest, és nagy buzgalommal még egy adag sűrű habarást készített, majd a leveshez öntötte, sűrű kevergetés közben.

Jó is lett az, egészen addig, amíg nagyon sűrű nem lett. Bizony akkor már majdnem valami csúnya szaladt ki a száján, pedig igen vallásos asszony volt. A biztonság kedvéért ismét kikérte kedvenc unokájának a véleményét, hogy mégse egyedül legyen felelős a dolgokért.

 – Te, Zsóka! Kislányom, szerintem nagyon sűrű ez a leves. Gyere, felemellek, nézd meg te is! Szerinted meghígítsam egy kicsit? Az apróság hosszas kavargatás után így szólt:

 – Egy kicsit sűrű, hígítsa mama!

Nagymama ekkor elővette a horganyzott mosófazekat, lehetett vagy húsz literes, abban szoktuk melegíteni a vizet a mosáshoz. Át is merte – öntötte nagy keservesen a sok-sok levest a nagy fazékba, és óvatosan meghígította, mert tudta, hogy nincs nagyobb fazék a háznál. Azután már csak várta haza Anyut, meg Aput a munkából.

Meg is érkeztek, amire a többi fazekat elmosogatta és minden a helyére került. Az éhes család hazaért, karjukon a bölcsődés pici húgommal. Előre készültek a finom levesre, még ropogós, két kilós kenyeret is vettek hozzá, hogy lesz nagy lakoma. Anyukám szemét összehúzva közeledett a tűzhelyhez, nem tudta mire vélni a mosófazekat rajta.

Nagymama egy sámlin ült a sarokban, ölében Zsókával, onnan leste, megdicsérik-e vagy sem.

Édesanyám belemártotta a nagy fakanalat a fazék habarékba, és keverni kezdte a pár szemnek tűnő babot a lében.

 – Mit csinált már megint Édesanyám? – kérdezte sírva, és fejét fogva, zokogva leborult a konyhaasztal kockás, viaszos vászon terítőjére.

 – Anyu! Ne sírj, mi csak sok levest akartunk főzni mamával, hogy mindenkinek jusson! – Simogatta a karját Zsóka -, de már neki is sírásra görbült a szája.

Akkor már én is ott voltam – sajnáltam a zokogó Anyámat – de nem tudtam visszatartani a nevetésemet. Péter Apu is rázendített és szinte fuldokolva hahotázott, majd felemelte, és magához ölelte a pityergő Zsókát és Anyámat. Erre végre ők is elkezdtek nevetni. Ezt látva, még a megszontyolodva, a kendőjét tépegető mama is elkezdett kacagni, és sírni egyszerre a sámlin ülve.

          A lépcsőházban szembe szomszédok voltak a pár hónapja odaköltözött Balogék. Tiszta, rendes, szorgalmas emberek négy gyerekkel. Eleinte Anyukám sokat morgott, hogy ő nem azért költözött ide a „társasházba”, fizeti a drága hiteltörlesztést, hogy itt is a romákat nézze. Aztán lassan megbékélt, amikor látta, hogy rendesen viselkednek, takarítanak, a gyerekeket is tisztán járatják, mindegyik jó tanuló, és tisztelettudó nevelést kapnak. A nagy sírás-nevetés kihallatszott a lakásból és a lépcsőházban játszó Balog gyerekek elmesélték, milyen nagy baj történt nálunk.

 – Mintha csengettek volna! – Kiabálta túl a ricsajt Péter Apu.

 – Péter nézd meg, ki lehet az? – Kérte az Anyukám.

 – Elnézést kérek a zavarásért, de a gyerekek hallották, hogy milyen sok levesük van. Nekem nem volt időm főzni, orvosnál jártam. Kaphatnánk belőle valamennyit? Nem is hallottam még habart paszulyról, amúgy is szívesen megkóstolnánk. Ráadásul úgy jártam, hogy a sógorunk idehozott egy nagy tepsi sült húrkát, kolbászt. Olyan sok, hogy nem bírjuk megenni, hűtőnk még nincsen. Nem segítenének elfogyasztani?  Ne menjen kárba az a sok finomság.

           Így történt, hogy Péter Apu a konyhaasztalt kinyitotta – körbe tudtuk ülni, picit szorosan, de tizenketten is – és jóízűen elfogyasztottunk mindent az utolsó falatig.  Azután még sokszor ültünk egy asztalnál a szomszéd családdal, és segítettünk egymásnak, amiben tudtunk.

Attól a naptól kezdve Anyukámban megszűnt az előítélet, és mi is új barátokra találtunk.