Az élet megy tovább

 

Akai Katalin

 

                                      Az élet megy tovább

 

Csehszlovákia, 1935, Felvidék, Várkony. Magyarok lakta terület. „Trianon” után lakosai egyik napról a másikra nem Magyarok, hanem Csehszlovákok lettek. Az ott élőket szlovákosították, akár erőszakkal is.

Az élet megy tovább! Szántani, vetni és aratni kell. Az esküvőket is többnyire ősszel tartották, mert már volt mit tenni az asztalra. A pincékben volt újbor, a hízók vágásra érettek, és a munka is kevesebb volt a földeken.

Amikor József először kérte fel táncolni Máriát a lagziban, rögtön érezte, hogy megtalálta élete párját. Eleinte félt odamenni hozzá, hátha visszautasítja. Összeszedte minden bátorságát, és a csinos, ünneplőbe öltözött lány elé pattant.

  • Mária, lenne kedve egy csárdáshoz velem?
  • Örömmel, Józsi! Már vártam, mikor kér fel.
  • Igyekeztem én, de féltem, hogy visszautasít, mint az előbb Pistát.
  • Na, az is csak maga miatt történt! Tudja-e?

Józsi Mária szemébe nézett, és úgy elvesztek egymás tekintetében, hogy szinte nem is hallották mi történik körülöttük, csak ropták a csárdást. Már legalább egy éve nézegették egymást, sokszor találkozott a pillantásuk. Ha úgy adódott, szóltak is egymáshoz, de Józsi még nem jelezte, hogy udvarolni szeretne. Figyelte Marikát, hogy milyen szép a járása, büszke a tartása, tetszett neki csípős nyelve, tűzrőlpattantsága is. Amikor a földeken dolgoztak, akkor is megfogta a munka végét. Önmagára is nagyon tiszta leány volt, a szomszéd faluban, Várkonyban élt. Máriának tetszett a kissé félszeg fiatalember, pedig tudta, hogy szegény, mint a templom egere, hiába lakott Nyékben, a „nemesek” falujában, ő meg Várkonyban a cselédek településén.

A „Nyék” nemzetség tagjai a XII. században, III. István Árpád házi király oldalán harcoltak, dicső hadi tetteiknek köszönhették nemesi rangjukat. Huszonkét család, köztük a Méhes, Kósa, Nagy, Zeke, Végh stb. kaptak nemesi kiváltság leveleket és a Csallóközben földbirtokokat. A nemesek többnyire Nyékben, a cselédek zömmel Várkonyban éltek. Történetünk idején, a hatalmas földbirtokok felaprózódtak, hiszen minden családban sok gyermek született. Mára a két település egyesült: Nyékvárkony néven.

A lagzi után József engedélyt kért Mária szüleitől az udvarlásra, és ők beleegyeztek.

A két falu fiataljai mindig rivalizáltak, csúfolódtak egymással, és ritkán nősült nyéki legény a „cselédek” falujából.

  • Nyéki nemes nemzetes, a feneke reznekes! – Csúfolódtak Várkonyban.
  • A várkonyi legények, mint az egér szegények! – Kiabálták a másik faluban.

A csúfolódások ellenére, a fiatalok őszre tervezték az esküvőt.

Ám mégis hiba csúszott a számításba, mert Józsit elvitték katonának az ország másik végébe. Marika pityergett bánatában, de Józsi vigasztalta.

  • Ne sírj kedvesem! Az élet megy tovább! Újra szántani, vetni kell, és betakarítani a termést. Mire mindez meglesz, már itthon is leszek.

Egyetlen haszna volt a katonaságnak, hogy meg tanult a magyar és szlovák mellé cseh nyelven is beszélni. Mária türelmesen várta haza, amikor lehetett leveleztek, és megegyeztek abban, hogy januárban, amikor leszerel, megtartják a lagzit, felesleges várni vele.

Így is történt. Jó hangulatú lakodalom volt, a legszűkebb rokonság is több mint nyolcvan ember, plusz a rengeteg kisebb-nagyobb gyerek. Egy nagy pajtában rendezték a lagzit, máshová ennyi ember be sem fért volna. Disznókat is vágtak, a szülők „kitettek magukért”. Az ünnepi asztalok mellett szűkösen, de elfértek. Az egyiknél Józsi szülei ültek. Kissé furcsán festettek, mert az apja két méter magas, megtermett ember volt, mellette az alig száznegyven centis felesége, aki már tizenöt gyermeket szült neki. Itt az esküvőn, „csak” a tizenkettő életben maradt gyermekük volt, többnyire férjestől, feleségestől, gyerekestől, Józsi volt a legfiatalabb. A másik végén a menyasszonyos asztalnak, Mária szülei törölgették könnyeiket, hogy immár négy gyermekük közül a legkisebbet is férjhez adták. A fiatalok a férj szüleinél laknak majd. Az ifjú pár szép volt, és boldog. Végre testileg is egymásé lehettek, meg is lett a gyümölcse, szeptemberben megszületett Bözsike.

  • „Ugyan már, biztosan eltátottad a szádat! Úgy látszik, neked csak leányt hoz a gólya!” – Cukkolták az ifjú apát a rokonok, barátok.
  • „Mert az első gyereknek fiúnak kellene lenni, az az igazi!” – mondogatták.
  • Ne törődjetek ti azzal! Olyan szép az a kisleányka, hogy felér tíz fiúval is! – Felelte hetykén Józsi, és úgy is gondolta. Kigördült a könnycsepp a szeméből, amikor először meglátta gyermekét, de gyorsan félrefordult, hogy letörölhesse. „Nem illik az egy férfinak” -, még megszólnák érte.

Egyre szűkebben voltak a kis szobában, amiben laktak. Józsefék törték a fejűket, hogyan szabadulhatnának a szegénységből, mindketten többet akartak az élettől. Szerettek esténként olvasni, Marika szavalni, és tudták a könyvekből, újságokból, hogy létezik másfajta, jobb élet is. Azzal tisztában voltak, hogy itt, életük végéig sem keresnek annyi pénzt, hogy saját otthont vegyenek. Pedig már ki is néztek egy szép házat maguknak, ami eladó lett. Legalább van miről ábrándozni! – Sóhajtott Marika.

Ne szomorkodj kedvesem! Az élet megy tovább! Újra szántani, vetni és aratni kell, és nekünk van egy gyönyörű kislányunk. Majd csak történik valami! – vigasztalta feleségét Józsi.

A sors segített megoldani a dolgot, legalábbis felcsillantotta a csalfa reményt.

1938 November 2. után, az „I. Bécsi döntés” értelmében ismét Magyarországhoz csatolták a Felvidéket is. Újra Magyarok voltak! Pedig ki sem tették lábukat a faluból. Látogathatták az elszakított rokonokat, és nem kényszerítették őket más nyelven beszélni.

  • Figyelj! Azt írja a nővérem, aki Tatabányára ment férjhez, hogy ott a kőbányában, meg a szénbányában jól lehet keresni, és ők is lakást kaptak, ráadásul kétszobásat! – Mondta egyik nap Marika a férjének.
  • Nem is butaság! – Kiáltott fel Józsi. Már nem kell a határon átmenni. Összeszedhetnénk annyi pénzt, hogy visszajöjjünk, és megvegyük azt a házat, ha akarod.

Lázasan tervezték a jövőt. Kigondolták, hogy először csak Józsi menne el, dolgozna, hét közben a sógornőjénél aludna, hétvégén haza utazna a családhoz. Azután, ha lesz lakás, Marika is odaköltözik a babával. József elment, szorgalmasan dolgozott, pengőt-pengőre raktak, és hétvégén, ha nem vállalt plusz munkát, hazautazott Nyékre. Kemény, embert próbáló munka volt a kőbányában, de Józsi szívós volt, és céltudatos. Megszerették, megbecsülték a munkáját, minden pótműszakot elvállalt.

Az idő szaladt, a világ forrongott körülöttük.

1939 márciusában, Hitler elfoglalta Cseh és Morva Országot, létrejött az önálló Szlovák állam. Ők csak egymást, és a reményeiket látták, Bözsike szépen cseperedett, és Marika ismét babát várt.

  • Mit mondtak a lakással kapcsolatban? – Kérdezgette a férjét.
  • Hát, az a helyzet, hogy lakást csak családos ember kaphat, aki sok pótműszakot vállal.
  • Meg van mind a kettő, akkor mi a baj? – kérdezte Marika.
  • Az igaz, de nem laktok ott, van hol élnetek. Előre veszik a rászorulókat.
  • Holnap megyünk veled Tatabányára!
  • Ugye ezt nem gondolod komolyan? Bözsike pici, te nemsokára szülni fogsz, hogyan menjünk így, a nővéredék nyakára? Jó pár hónapot, lehet, hogy félévet is várni kell, amire üresedik egy lakás. Azt mondom, legyél túl a szülésen, erősödjetek meg a gyerekekkel itt vidéken, azután már könnyebb lesz talán megszoknotok a füstös, poros levegőt. Ott élelem is kevés van, főleg most, a zavaros időkben.
  • De én ezt már nem bírom! Csak hébe-hóba látlak, és minden gond az én nyakamban van, hiányzol! – Sírdogált Marika, a férjéhez bújva.
  • Ne pityeregj, Édesem! Az élet megy tovább! Újra szántani, és vetni kell, de aratáskor már biztosan együtt leszünk, ráadásul már négyen.

Juliska 1940 márciusában született. Olyan gyorsan igyekezett erre a szép, új világra, hogy Marikának még a szobába sem volt ideje bemenni, ott szülte meg a kazal tövében, ahonnan az állatoknak vitte a szénát. Aratás idején már valóban együtt volt család Tatabányán, beszorulva tízen egy lakásba. Szerencséjük volt, mert pár hónap múlva kiutaltak nekik egy szoba-konyhás lakást.

Azt a boldogságot leírni sem lehet, amikor végre a „saját” otthonukban voltak, együtt, mind a négyen, annyi szenvedés és várakozás után.

A háború egyre közelebb ért hozzájuk, de ők boldogok voltak. Nem sokáig örülhettek, mert a második világháború szétszakította őket. Csak mérhetetlen szenvedések, és borzalmas évek után találtak ismét egymásra.

Az már, egy másik történet.

Tanultunk mindezekről az iskolában, de más a tananyag, és más a valóság. Nem is tudtam eléggé átérezni azoknak az embereknek a fájdalmát, akik átélték a történelem viharát. Amióta férjemmel összeházasodtunk, rendszeresen látogatjuk a párom Szlovákiában élő magyar rokonait. Sokszor mesélik, hogy úgy lettek Magyarból – Csehszlovák, Csehszlovákból – Magyar, majd Magyarból – Szlovák állampolgárok, hogy ki sem léptek a faluból.

Férjem Édesanyja -, akit sajnos nem ismerhettem -, a történetben szereplő Marika, szavát vette gyermekeinek, hogy az ő halála után is tartani fogják a kapcsolatot a Szlovák területen rekedt rokonokkal, és virágot visznek, gyertyát gyújtanak anyai és apai nagyszüleik, rokonaik sírjánál. Ezt a hagyományt én is ápolom, amióta a családba kerültem. Mindenszentekkor meglátogatjuk a nyéki és várkonyi temetőben rokonaink sírjait, gyertyát gyújtunk, és emlékezünk.

Azután bemegyünk valamelyik Nyékvárkonyban élő rokonunkhoz. A hír, hogy ott vagyunk, gyorsan terjed, és hamarosan mindenki odajön, aki találkozni szeretne velünk.  Sajnos egyre kevesebben vagyunk. Ma már csak Méhesékhez, férjem unokatestvéréhez és családjához látogathatunk, ahol örömmel fogadnak, és mi hálásan viszonozzuk szeretetüket. Először végigkérdezzük, és kérdezik ők is az élőket. Kivel mi történt, fényképeket, videókat nézünk, majd előjönnek a régi családi emlékek és fotók. Amikor az ebéd utáni házi borocska beolajozza a férfiak torkát, énekelni kezdenek, majd halkan bekapcsolódnak az asszonyok is. Olyan gyönyörű, régi, magyar nótákat hallunk tőlük -, melyeknek felét sem ismerjük – hogy a könnyünk is kicsordul.

Ők talán még jobban féltik, őrzik „Magyarságukat”, és hagyományaikat, mint mi. Hiszen nekik csak ennyi maradt.

Akai Katalin
Author: Akai Katalin

Akai Katalin: Nagyné Akai Katalin vagyok, Budapesten élek. Akai Katalin néven diákkoromtól írok prózát és verset egyaránt. Tanáraim segítségét, biztatását köszönöm. Az Irodalmi Rádiónál értek az első sikerek, ma is hálás vagyok érte. Több irodalmi magazin és folyóirat szerzője vagyok, számos irodalmi közösség megtisztelt azzal, hogy tagjai közé fogadott. Huszonhat hazai és nemzetközi pályázaton irodalmi díjat, vagy helyezést kaptam, és eddig ötvenkettő antológiába válogatták be verseimet és prózáimat. Az Irodalmi Rádiónál sok értékes díjat kaptam, többek között a Gyermekvilág pályázat második, következő évben első helyezését. A Cédrus Művészeti Alapítvány Napút-nívó díjjal jutalmazott. A „Szárnypróbálgatók” és az „Életmesék” pályázatokon is többször díjazták és kötetbe válogatták írásaimat. Az "Életmesék" című Nemzetközi Irodalmi Pályázaton három egymást követő évben kaptam meghívást és díjat az Országház Vadásztermében tartott ünnepségeken. Az Országos Mécs László Irodalmi Társaságnál számos pályázaton helyezést értem el többek között 2017-ben „Az év nyugdíjas költője" pályázaton 3. helyezést értem el. 2018-ban megkaptam a Nemzetközi Mécs László Irodalmi Díjat. 2019-ben megjelent az “Ezt is túléljük” című novelláskötetem. 2020 nyarán Lélekrózsák című verseskötetem került a könyvesboltokba. Gyermekkoromtól szenvedélyem az olvasás, történet és versírás. Bármilyen nehézséggel kerültem szembe, a könyvek birodalmában mindig menedékre találtam. Első és örök nagy példaképem Jókai Mór. Könyveire vadásztam a könyvtárban és...

Megosztás
Megosztás

5 válasz

  1. Ezt a történelem viharába beágyazott csodálatos életeseményt, melynek családi gyökerei vannak, nagy szeretettel, és meghatódva olvastam. Ez a szépen fogalmazott írás, a szerelmi történeten túl, megismerteti velünk a Felvidék hazánktól való elcsatolását is. Nagyon szép dolog, hogy az l945-ben meghúzott országhatárral elválasztott rokonság, ennyi időn át is szeretettel van egymás iránt, Akai Katalin ezen írása nyomatékosan bizonyítja tehetségét. Szeretettel gratulálok Neki.

  2. Szívből köszönöm az olvasást, és kedves visszajelzésedet Erzsike!

  3. Gyönyörű mégis megrendítő novella. A kis ember mindegy mennyire szeret és akar, a történelem viharai őket kímélik a legkevésbé! Szeretettel gratulálok az írásodhoz Katika, és természetesen a díjadhoz is!

    1. Kedves István!

      Elnézésedet kérem, hogy csak most válaszolok.
      Nagyon szépen köszönöm kedves szavaidat, igazán jólesik! Számomra sokat jelent véleményed, mert nagyra becsüllek, és szeretem a verseidet, prózáidat.
      Katalin

Hozzászólás a(z) Nagyné Akai Katalin bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

42 − = 40

Rózsa Iván: Messze még…

Rózsa Iván: Messze még… Új név ajtódon? De még erőd teljében, Messze még talán… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom Olvadó a szív: Agg szentimentalizmus? Bölcsek nyugalma… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett,

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Örök tavasz

Rózsa Iván: Örök tavasz Elszállt ifjúság: Hol van már, tavalyi hó? Már rég elolvadt… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Cseresznyefa alatt

Rózsa Iván: Cseresznyefa alatt Fellázad a szél, Öreg szamuráj mereng: Hószirom hull rá. Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Csatt!

Rózsa Iván: Csatt! Csettintek egyet: Így szállt el hatvanöt év… Mennyi marad még? Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió

Teljes bejegyzés »