Van a szobánkban egy festmény, egy erdei út. Igen, ott lóg a hálószobánkban az ágyam mellett – és én minden reggel úgy ébredek, hogy a tekintetem erre a Paál László festménymásolatra esik legelőször. A kép persze nem tökéletes másolat – Bán Tibor alföldi festő készítette, valamikor a nyolcvanas években – de nagyon az szívemhez nőtt, és azt hiszem, csak akkor szép az ébredésem, ha ezt látom meg legelőször.
Valójában ez már a harmadik otthonunk ahová elkísért bennünket, mert még akkor vettük, amikor a sorházi lakást építettük. Emlékszem, nem volt még kész a ház, és persze ezer más dologra tudtuk volna költeni az un. „tanácsi kölcsönt”- amit mint első lakáshoz jutók kaphattunk a kilencvenes évek elején – de ahogy mentünk a „Kéttemplom közön” a párommal és megláttuk a Galéria kirakatában, mindkettőnknek nagyon megtetszett. Nézegettük, de aztán mentünk tovább: azt hiszem éppencsempét „vadásztunk”, mert akkoriban még nem nagyon volt választék – olyan pl. hogy „olasz csempe” csak pult alól, vagy protekcióval volt kapható.
Hazamentünk hát, de még este is arról beszéltük, milyen kár, hogy nekünk most nem festményt kell vásárolunk, azt bezzeg gyorsabban találnánk mint megfelelő csempét. Aztán reggel, ébredékor Apjukom azt mondta: mire kész lesz a ház, már biztos nem lesz pénzünk képekre. Ha már mindkettőnknek úgy tetszik, miért ne vegyük meg azt az erdei utat, aztán majd csak lesz valahogy.
Én tiltakoztam, észérveket soroltam, és ő ebbe látszólag belenyugodott. De nőnapon, amikor felébredtem, a kép ott lógott az ágyam mellett, a „Lány hermelinnel” Leonardo reprodukció helyén!
Nagyon boldogan őrizzük azóta is, mert mindkettőnket arra az útra emlékeztetett, amelyen nap, mint nap elindultunk kisdiák korunkban az iskolába – igaz egymástól mintegy 15 kilométeres távolságban élve és egymásról akkor még mit sem tudva – de egy nagyon hasonló erdei úton. Szerencsére ez a két út azután összefutott,életút lett belőle. Mióta megvettük, ez a festmény mindig az álmunkat őrzi, mi pedig több mint negyven éve, hogy jóban – rosszban együtt rójuk azt az utat.
Author: Holéczi Zsuzsa
Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem, előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...