Az év orvos írója és költője 2019.

„AZ ÉV ORVOS KÖLTŐJE” – „AZ ÉV ORVOS ÍRÓJA”

az Irodalmi Rádió pályázata – 2019.

„Az év orvos költője 2019.” és „Az év orvos írója 2019.”
kitüntető címek megszerzéséért

A pályázat beadási határideje 2019. július 31-én lezárult.

A pályázat eredményhirdetésére 2019. szeptember 14-én került sor Budapesten, a Csokonai Művelődési Központban. Ebben a cikkben közöljük a győztesek és helyezettek nevét, az antológiába bekerült további sikeresen szerepelt alkotások listáját, valamint fotóalbumot a rendezvényen megjelent orvos írókról és költőkről.

Megrendítő hangulatban kezdtük rendezvényünket, hiszen a pályázat versíró kategóriáját az az Aszalós Csongor nyerte, aki még 2019. július 7-én saját maga küldte be verseit, de augusztusi értesítő levelünket már nem kaphatta meg sikeres szerepléséről, ugyanis július 29-én elhunyt. Emlékére felolvastuk három versét, a díját pedig felesége, Aszalósné Pálfi Szilvia vette át.

Az év orvos költője 2019.
cím és díj nyertese
Aszalós Csongor

A győztes alkotások:

Aszalós Csongor: Ex Patre – Az Atyától

Intettelek: a test csak puszta ketrec,
s belezárt vad a tomboló tudat.
Ha nem teremtesz, ha nincs áldozat,
korlátaid között csak tévelyeghetsz.

Intettelek: az üresség rohad,
a bájos kisdedből csontarcú lelenc
válik, s nem váltja meg Krisztus, Szent Ferenc,
amíg ő meg nem váltott másokat.

Intettelek: árva a létezés,
a vihar-söpört márvány durva szikla,
ha nem kapsz választ imádságaidra.

Sohasem késő és sosem kevés
az idő arra, hogy megérkezzetek,
egyetlen fiaim – ebben higgyetek.

Aszalós Csongor: Utolsó szomorúság

széteső réveteg deszkaházba
agyagrögöktől megdobálva
rozsdállt pánttal magába zárta
nem-ölelés nem-múlt emlék

röghalom-gödörbe hulló nem-lét
elvert ázott hímporos testét
sárbanőtt csontkezek emelték
roskatag ravatalára

szemhéjak mögé vaskapoccsal
bekényszerített zúzott sóhaj
oldódik nyirkos agyagába

töprengő gyertyás fájdalom csal
magához mint szorongó árva
üres fiókos deszkaláda

Az év orvos írója 2019.
cím és díj nyertese
Széchey Rita

A győztes alkotás:

Széchey Rita: A Kishülye

 – Hülye – mondta maga elé a lány, és csakazértsem nézett bele újra a járdaszélt mutató visszapillantó-tükörbe.
Igaz, sokkal nehezebb volt így manővereznie, de rettenetesen elege volt már az okoskodókból.
A fejcsóválva álldogálókból, akik jólértesült arccal, jelentőségteljesen mutogatnak a fejük fölött lévő táblára, aztán az aszfaltra festett kék téglalapra, hogy ne örüljön annyira, hogy üres helyet talált, ez védett hely, ide sajnos nem állhat. Rápillantott a fiúra, aki ugyanott állt, a speciális igényűeknek fenntartott helyet jelző tábla alatt, és őt bámulta. Megrázta a fejét. Mit akar ez is? Hogy miért is nem magyarázhatja el mindegyik nagyokosnak, hogy nemcsak az lehet nyomorult, akinek két feje van, esetleg minkét lábát levágta a villamos…
– Nem csak az lehet nyomorult, akinek két feje van, esetleg mindkét lábát levágta a villamos! – kiáltott rá a fiúra. – Nem minden betegség látszik, vágod?!
– Én csak… – kezdte a srác csodálkozva.
– …szóval nem fogok büntetést fizetni, nem kell aggódni – folytatta a lány – szabályosan parkolok, nem vagyok sem vak, sem hülye.
– Persze – mondta a fiú megvonva a vállát, és a tekintetében mosoly bujkált – tudom. Ott az engedélyed.
A lány követte a pillantását, és csodálkozva látta, hogy ottfelejtette az engedélyt a szélvédőbe tűzve, tehát végig látható volt, tehát a srác kivételesen nem kioktatási céllal bámulta. Jó, rántotta meg a vállát, nem azért nézett. De akkor éppenséggel még gázabb a dolog, nem igaz? Csak azért bámulja őt, mert nő? Hát mit képzel magáról?
– Akkor minek bámulsz? – kérdezte ellenségesen.
– Nem bámultalak. Csak néztelek.
– Ne nézz!
– Rendben – mondta a fiú, és fújtatott egyet. – Ha nagyon érdekel, tulajdonképpen nem is téged néztelek, csak várok valakit, te meg szépen beparkoltál a képbe. A nézésembe, ha úgy tetszik. Ennyi.
A lány beharapta a száját. Jó-jó, idegesítő, ha csak úgy megbámulják az embert, de azért… azért a csinos nőket még éppenséggel észrevehetik. Ő például ma kimondottan jól néz ki, az új hófehér ruhájában, a rózsás sállal, ráadásul a kedve is jó, annak ellenére, hogy…
– Egyébként jól csináltad – vette fel váratlanul a beszélgetés fonalát a fiú.
– Mi van?
– Ügyesen csináltad a parkolást. Én, ha tehetem, elkerülöm a balrahátrát… de neked nem gond, úgy látom.
– Volt alkalmam gyakorolni – húzta el a száját a lány. – Kéthetente itt parkolok. Már hat éve…
– Itt dolgozol? Részmunkaidő?
– Valami olyasmi. Itt van… dolgom… – mondta kitérően a lány. – És… – kezdte, aztán összeszorította a száját, egy alig észrevehető mozdulattal finoman megrázta a fejét. Állt még egy pillanataig maga elé nézve, aztán tiszta erőből becsapta a kocsi ajtaját, megfordult, és köszönés nélkül átrohant az úton, a kórház felé.

Nem sokkal később, amikor a kórház büféjében állt sorban, és azon töprengett, hogy melyik kávét válassza, valaki hátulról odahajolt hozzá.
– Hallottam ám – szólalt meg mögötte egy ismerősnek tűnő, vidám hang. Megfordult, hogy kikérje magának, hogy ilyen közelről belebeszéljenek a nyakába, de a hirtelen mozdulat túl hevesre sikerült, így leverte a mögötte álló férfi tálcájáról az üdítőt. A flakon megdőlt, és bár mindketten utánakaptak, néhány bizonytalan billegés után leesett a földre.
– Ó te jó ég – kapta a szája elé a kezét a lány, aztán rögtön el is nevette magát. Mert a flakon teteje lepattant, a rázkódástól felforrt benne a szánsav, pörögni kezdett, mint egy kontrollvesztett búgócsiga, a tartalma pedig széles sugárban beterítette a büfé padlóját. Nagy hangzavar keletkezett, a vendégek közül néhányan együtt nevettek a lánnyal, néhányan fölugrottak, hogy a cukros folyadéksugár ne érje el a lábukat, hogy aztán fel-felugorjanak minden egyes körnél, amikor a flakon újra feléjük fordult.
– Jobb, ha lelépünk – súgta oda a fiú a lány fülébe – bár én csak simán mondtam valamit, de szerintem… A lány rápillantott, majd a méltatlankodókra, aztán bólintott – Ezeknek hiába mondanánk…
Egy óra múlva még mindig a kórház melletti kávézóban ültek.
Addigra túl voltak a formális bemutatkozáson, és megtudták egymásról, hogy melyik kávét szeretik, mit esznek hozzá legszívesebben. Az is előkerült, hogy, hogy mi volt aznap az első szavuk egymáshoz.
– Nem is sejtetted, hogy rád értettem? – incselkedett a lány.
– Eleinte nem. Azt hittem, ideges vagy a parkolástól. De aztán persze nem hagytál kétséget afelől, hogy mit gondolsz rólam…
– Nem is rólad. Az emberiségről.
– Az emberiségről?
– Na, jó, csak egy részéről. Azokról, akik azt hiszik, hogy…
– Hogy csak az lehet nyomorult, akinek két feje van.
– Igen. Merthogy nemcsak az.
– Hanem?
A lány elkomolyodott, és megvonta a vállát.
– Más is, na. Hagyjuk. Beszéljünk inkább arról, hogy milyen volt a randid. Bár kevés időtök volt egymásra, de azért romantikus volt, meg minden?
– Tessék? Milyen randi?
– Azt mondtad, vártál valakit, nem? És mindennel együtt alig telt el egy két óra azóta, hogy talál… hogy megálltam a kórház előtt.
– Óóó – nevetett fel a fiú –, hát nagyon remélem, hogy nem ez lesz életem romantikus csúcsélménye! – Még jobban nevetett, aztán folytatta: – A főnöknőm rendelt oda, ahol álltam, hogy a kocsijából ki se lépve, a letekert ablakon át odaadjon egy határidős munkát. Hát, ezért bámultam olyan elszántan az autók irányába…
– Én meg hülyének neveztelek…
– Amikor elfutottál, én is. Kishülyének…
A lány óriásit nevetett, balatonkék szemében hatalmas szikrákkal táncolt a vidámság.
A fiú is nevetett, elkapta a lány kezét, hogy bezárja a tenyerébe, és megkérdezze, segítene-e neki abban, hogy romantikusabb célból kelljen várakoznia egy kapualjban. A lány nevetve bólintott, a fiú megsimogatta a csuklóját, cirógatta örömében.
És akkor meglátta a lány kezén a tűszúrások nyomait.
– Infúzió – húzta vissza a kezét zavartan a lány. – Ma ügyetlen csajszit fogtam ki.
– Infúzió? De…
– Enzimet kapok, kéthetente. Nagyot sóhajtott, és mivel a fiú még mindig nem szólt, hozzátette mosolyogva: – Ezért vagyok ekkora parkolós profi… – Lehajtotta a fejét, és halkan hozzátette: – És most elmehetsz…
Egy év múlva a kórház folyosóján álltak, a fiú átkarolta a lány vékony vállát, magához szorította, és a fülébe suttogott.
– Na, szép – mosolygott rá a lány. – Kishülyének hívod a leendő gyermeked anyját.
– Mi? Ho… de hát… – dadogott a fiú.
– Nem azt mondtad, hogy szeretnél gyereket?
– De mondtam ilyet… de a prof azt mondta, hogy neked ez különösen…
– Igen, de most megbeszéltük, hogy érdemes megcsinálni a billentyű-műtétet, mert amúgy is sort kell keríteni rá nemsokára, és akkor már inkább a terhességek előtt. Sokkal jobb lesz úgy a babának.
– De az nagyon nagy műtét…
– Jajj, nem kell minden parát annyira komolyan venni.
– De…
– Megelőző műtét, nyugi. Ezer és ezer ilyen műtétet végeznek, szerte a világban. Mire összeáll a lakás, már rég el is felejtjük.

*

Nyílt a műtőfolyosó lezárt ajtaja, és a professzor lépett ki rajta.
A műtősinge eleje átizzadt, a vállai fáradt ívben zuhantak a mellkasára, rájuk pillantott, aztán megfordult, és lassan, gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Két kézzel, mintha minden mozdulat számítana, okosan és nagyon gyengéden. A fiú a hátát figyelte, és arra gondolt, hogy még sosem vette észre, hogy egy hát beszélni is tud…
Aztán amikor már nem lehetett tovább fogni a kilincset, mert visszapattant szépen a helyére a rugótól, és el kellett engedni, akkor a professzor végre feléjük fordult. Odament hozzájuk, és szavakkal is elmondta. Hogy megtettek mindent, amit lehetett, de a varrat nem bírta tartani a vékony ereket, hogy áteresztett, akármit csináltak, és sajnos az következett be, amitől a képalkotók alapján valamennyire tartani lehetett, nem tudták uralni a vérzést, és… azt, ugye… nem bírja sokáig az agy…
– Hülye – súgta akkor maga elé a fiú, és futni kezdett.

Hülye kórház, hülye sebészek, hülye erek, hülye varratok, hülye gének, hülye betegség…
hülye lépcsőház, hülye ajtó, hülye fák, hülye napfény, hülye emberek, hülye autók, hülye járda, hülye…
hülye, hülye, hülye nyomorult élet…

Futott és futott, maga sem látta, hogy merre, végig a házsorok mentén, ismeretlen keresztutcákon, parkokon, tereken át. Aztán egyszerre megállt, mert észrevette, hogy a kórház kapujában van megint, és a kék téglalapot bámulja, miközben még mindig a hülye-mantrát suttogja maga elé öntudatlanul.
De hisz ez az ő parkolóhelye, állapította meg egyszerre az agya egyik része tárgyilagosan. Üres… csodálkozott rá végtelen megdöbbenéssel egy másik.

Akkor abbahagyta a suttogást, és csak nézett, nézett maga elé, bámult arra az értelmetlen kék téglalapra. A Kishülye üres helyére. A legjobb barátja helyére. A felesége helyére. A születendő gyermekei anyukájának a helyére.
És akkor felzokogott, mert megértette, hogy ez most már mindig így lesz. Mert ő már máshol van. És hiába vár itt rá az a kék téglalap, az a hűséges, buta téglalap, üres lesz ez a hely mindig, visszavonhatatlanul és örökké, amíg csak áll ez a hülye, nagyon hülye világ…

2019. augusztus, Fabry betegtalálkozó

További helyezettek:

2. Katona Márta: Az én anyukám (próza)
2. Sasváry Erzsébet: A tűz (vers)
2. Fodor Domonka Gabriella: Romos katedrálisok pora (vers)
3. Varga János: Mátyás király gyógyítóra talált (próza)
3. Bojtor Adrienn Erzsébet: Élettelen él tovább (vers)
3. Veres Gábor: Geometria (vers)
különdíj: Hutás Mihály: Krizantémok

Az antológiába bekerült orvos szerzők alkotásainak teljes listája:

Aszalós Csongor: A végtelent megfutó átok
Aszalós Csongor: Ex Patre – Az Atyától
Aszalós Csongor: Húsz év után
Aszalós Csongor: Utolsó szomorúság
Boda Zsófia Borbála: Kicsi élet kezdete
Boga Bálint: Triptychon
Bojtor Adrienn Erzsébet: Beteljesülés
Bojtor Adrienn Erzsébet: Élettelen él tovább
Bojtor Adrienn Erzsébet: Emlékszirmok…
Fodor Domonka Gabriella: Dinnyejaj
Fodor Domonka Gabriella: Kristályfény
Fodor Domonka Gabriella: Romos katedrálisok…
Hutás Mihály: Krizantémok
Hutás Mihály: Minden betegem legyen a barátom!
Katona Márta: Az én anyukám
Ollmann Anasztázia: December és Karácsony…
Ollmann Anasztázia: Esti portré
Pál Erika – ZenEra: Háború előtti csend
Sasváry Erzsébet: A tűz
Sasváry Erzsébet: Béke és nyugalom
Stefán Viola: Negyven év, lelkifogságban!
Széchey Rita – Károlyi Virág: A Kishülye
Thamássy Nagy Géza: Mekkora a lélek
Trager Mária: A nagy talány
Varga János: Mátyás király gyógyítóra talál
Veres Gábor: Geometria
Veres Gábor: Nyaraló népség
Völgyi Ildikó – Lédikó: Hazafelé
Völgyi Ildikó – Lédikó: Lomb és tüdő

Fotóalbum az eredményhirdetésen megjelent orvos alkotókról:

Gratulálunk mindenkinek!

Author: Zsoldos Árpád és Adrienn

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség. Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk, hogy alkotóinknak minél több és minél színvonalasabb megszólalási, megjelenési lehetőséget teremtsünk. A cél elérése érdekében készítjük rádióműsorainkat, hangzó és nyomtatott kiadványainkat, elektronikus köteteinket és galériáinkat. Szerzőinknek segítünk kötetük kiadásában, a teljes kiadási folyamatot elvégezzük nyomdai és értékesítő partnereink segítségével. Rendszeresen írunk ki irodalmi pályázatokat és nagy hangsúlyt fektetünk a közösség személyes találkozására is, ezért szervezzük felolvasóestjeinket, nyári táborunkat, születésnapi rendezvényünket. Vállaljuk irodalmi és kulturális események, szavalóversenyek, könyvbemutatók megszervezését és lebonyolítását is. Nyitott közösségként mindig várjuk új alkotók (írók, költők, képzőművészek, előadók) jelentkezését is. Elérhetőségeink: ímélcímek: zsoldos.adrienn@irodalmiradio.hu; zsoldos.arpad@irodalmiradio.hu; telefon: 70/616-7583; 70/616-8684 2019-ben a Médiapiac című szakmai lapban jelent meg rólunk egy cikk Sárközi László tollából: http://www.mediapiac.com/mediapiac/Meltokeppen-es-minosegben/114251/ English version: The editors, led by the husband-and-wife team of Árpád and Adrienn Zsoldos, have been championing contemporary Hungarian authors for 22 years. In addition to their radio programmes, they also publish audio books, e-books, anthologies and self-published works. They arrange book readings, book launches and literature workshops, and they regularly hold competitions too. It is an open community that anyone who writes literature in Hungarian can join.