Félni a holnapokat, hogy nem lesz már
Hogy vágysz rá, közben magad sem tudod,
hol lehet;
Hogy kérdés, kérdést követ, és nincs jó
válasz, mert valahol mégis félsz…
Félsz azt érezni, hogy jó lehet,
Félsz azt érezni, hogy békét ad,
Titkon félsz…
Mert most van,
S holnap messze áll…
Valami sötét felhő elviszi még a hitet is,
És félted, őrzöd, ami van
Mert fontosabb,
Mint bárki más;
Csak félted, őrzöd,
Aztán majd elengeded!
Mert titkon, ott lent a mélyben,
Fénysugár csillan halkan.
Megfogja kezed, s tudod:
Itt van!
Vigyáz, óv, s véd!
Mint ahogy te is azt teszed!
Fontos, hogy van,
S végre Te is az lehetsz!
Author: Szatmári Andrea
Szatmári Andrea vagyok. Miskolcon születtem, iskoláimat is itt végeztem. Egyetemi éveim alatt kerültem igazán közel az íráshoz, melynek szeretete azóta is bennem él. Három antológiában jelenhettek meg verseim, amik örök emléket jelentenek. Úgy hiszem, egy közösség tagjának lenni mindig óriási feladat. Valahol talán mindig bennünk van az a bizonyos megfelelési kényszer. Az a lenni valaki kérdése, hogy nem csak egy porszem vagy a milliárdnyi homokszem között, hanem lényegesen előbbre való. Hogy itt lehetek, számomra ez nem jelent versenyt, de óriási megtiszteltetést mindenekelőtt. Mert soha nem lehettem egy olyan csoport, bár inkább lelkes közösség része, ahol mindenkinek ugyanaz fontos: igazából önmaga lenni, igazából azt mutatni, ami önmaga lehet, ami számára a legfontosabb. Számomra az írás egyszersmind önmegvalósítás, az Én felismerése, valamint óriási gyógyulási folyamathoz járul hozzá, mind a magam, mind a családom női tagjainak részéről. Nagy feladat ez, azt kell mondanom. Mindemellett óriási büszkeség, mert rengeteg pozitív visszajelzést kapok, és talán most, hosszú idő elteltével érezhetem, hogy az irány jó. Köszönöm az Irodalmi Rádió közösségének, hogy befogadott, hogy méltónak talált arra, hogy ennek a közösségnek a részese lehessek. Nagy becsben tartom ezt a lehetőséget, és egy kezdetnek is, mely hatalmas fordulópont az életemben. Remélem hogy sok feledhetetlen pillanat vár ránk!