Apám

 

Mikor megszülettem azon a meleg nyári napon,

apám erős kezével felemelt és óvatosan szívéhez ölelt.

Meleg barna szemeivel rám mosolygott,

szerető könnyeivel órákon át csak simogatott.

Anyám később mondta, hogy sosem hitte volna,

hogy a mindig komor és mogorva apám, olyanná lesz,

mint az olvadt vaj, ha első szülöttjét a karjában tartja.

Az idő múlásával édesapám szelídebb lett.

Apám nagyon jó emberré öregedett. Velem együtt

beköltözött szívébe a gyengédség és a szeretet.

Soha többé nem volt már komor és mogorva, mint,

ha azzal, hogy a világra jöttem elszállt volna tőle,

egyszeriben minden aggasztó komoly gondja.

Apám lett a világ legeslegjobb édesapja!

Tőle jobb szülőt nem is kívánhatnék soha!

Mikor kicsi voltam, velem sokat játszott!

Ha beteg voltam ápolt, vígasztalt, ha sírtam.

Mindig mindenre bölcsen megtanított.

Apám vitt be bicajával első nap a tanításra.

Kezemet nehezen engedte el, de tudta,

hogy idővel belőlem egyszer biztos lesz valaki!

Hitt bennem és biztatott, hogy ha kitartok,

talán rám bízzák majd, ha kell, hogy mentsem

meg, ezt az ereiben meggyengült világot!

Apám ápolt akkor, mikor nagylánnyá nőttem!

Törülközőbe tekert meleg fedőt hozott a

hasamra, hogy a fájdalmamon enyhítsen!

A hajamat fújta és simogatta, hogy iszonyú

fájdalmam izzadságát megszárítsa.

Apám kísért el az oltárhoz, mikor úgy döntöttem,

hogy valaki másra bízom most már az életem, neki

pedig hagyom, hogy hátralevő éveiben ne kelljen

tovább aggódnia miattam, s az állandó aggódást

váltsa fel most már nála az őszinte nyugalom.

Apám vigasztalt engem, ha gyötört a szomorúság.

Harcba szállt volna a világgal, amiért bántották

az ő édes kicsi király leánykáját!

Mikor magához ölelt, védelmező karjaiban éreztem

az erőt, s mindig tudtam, sosem tudnám elhagyni őt!

Apám ápolta éveken át nagybeteg anyámat.

Szeretettel segítette, kiszolgálta, fáradt, fájós

beteg testét cipelte, esténként megfürösztötte.

Etette, itatta, s anyám életének utolsó percében

is a  szemébe nézett s a karjában tartotta.

Sosem heverte ki, hogy anyám ilyen hamar elment.

Gyásza szomorúságában szíve lelke fele vele ment!

Apám nagyon beteg lett. Megbetegítette a magány.

Elvesztette élete párját, megmaradó szíve, lelke

nem bírta tovább. Teste összement, szemeiben

nem látok elkeseredésen kívül semmi mást.

Apám újra komor és mogorva emberré változott.

Hiába fogom a kezét, vigasztalom, biztatom és

ápolom, az evilági életről örökre lemondott.

Feladta már akkor, mikor anyám innen elment!

Csak húzta még az időt, viaskodott vele, de

azt mondta, az életének  most már nincs értelme.

Apám, szegény anyámat annyira szerette!

Azt mondta sajnálja, hogy akkor nem ment vele!

Biztatásom, vigasztalásom nála semmit nem ér.

Mint ahogy ő mondja: Fiam! Anyád nélkül ez az

én életem egy lyukas fillért, annyit nem ér!

Hiába az őszinte szeretetem! Hiába a vigasztalás!

Nem tudok rá hatni! Pedig bátorítom! Nem hallgat rám.

De én ezt most már soha többet nem hagyom!

Mikor kicsi voltam, erős karja óvott, engem védett!

Felnőtt életemnek példaképe, tanítója ő lett!

Neki adom fél szívemet, fél lelkemet, hogy az övéi

legyenek újra egészek! Akarjon még élni és ne

küzdjön többet ellene! Hálás szívem csak az övé!

Vele vagyok, átölelem és még a széltől is védem!

Azt kívánom, hogy maradjon még sok-sok éven

át velem! Hagyja nekem még sokáig, hogy igaz

szívvel szerethessem!