Mikor megszülettem azon a meleg nyári napon,
apám erős kezével felemelt és óvatosan szívéhez ölelt.
Meleg barna szemeivel rám mosolygott,
szerető könnyeivel órákon át csak simogatott.
Anyám később mondta, hogy sosem hitte volna,
hogy a mindig komor és mogorva apám, olyanná lesz,
mint az olvadt vaj, ha első szülöttjét a karjában tartja.
Az idő múlásával édesapám szelídebb lett.
Apám nagyon jó emberré öregedett. Velem együtt
beköltözött szívébe a gyengédség és a szeretet.
Soha többé nem volt már komor és mogorva, mint,
ha azzal, hogy a világra jöttem elszállt volna tőle,
egyszeriben minden aggasztó komoly gondja.
Apám lett a világ legeslegjobb édesapja!
Tőle jobb szülőt nem is kívánhatnék soha!
Mikor kicsi voltam, velem sokat játszott!
Ha beteg voltam ápolt, vígasztalt, ha sírtam.
Mindig mindenre bölcsen megtanított.
Apám vitt be bicajával első nap a tanításra.
Kezemet nehezen engedte el, de tudta,
hogy idővel belőlem egyszer biztos lesz valaki!
Hitt bennem és biztatott, hogy ha kitartok,
talán rám bízzák majd, ha kell, hogy mentsem
meg, ezt az ereiben meggyengült világot!
Apám ápolt akkor, mikor nagylánnyá nőttem!
Törülközőbe tekert meleg fedőt hozott a
hasamra, hogy a fájdalmamon enyhítsen!
A hajamat fújta és simogatta, hogy iszonyú
fájdalmam izzadságát megszárítsa.
Apám kísért el az oltárhoz, mikor úgy döntöttem,
hogy valaki másra bízom most már az életem, neki
pedig hagyom, hogy hátralevő éveiben ne kelljen
tovább aggódnia miattam, s az állandó aggódást
váltsa fel most már nála az őszinte nyugalom.
Apám vigasztalt engem, ha gyötört a szomorúság.
Harcba szállt volna a világgal, amiért bántották
az ő édes kicsi király leánykáját!
Mikor magához ölelt, védelmező karjaiban éreztem
az erőt, s mindig tudtam, sosem tudnám elhagyni őt!
Apám ápolta éveken át nagybeteg anyámat.
Szeretettel segítette, kiszolgálta, fáradt, fájós
beteg testét cipelte, esténként megfürösztötte.
Etette, itatta, s anyám életének utolsó percében
is a szemébe nézett s a karjában tartotta.
Sosem heverte ki, hogy anyám ilyen hamar elment.
Gyásza szomorúságában szíve lelke fele vele ment!
Apám nagyon beteg lett. Megbetegítette a magány.
Elvesztette élete párját, megmaradó szíve, lelke
nem bírta tovább. Teste összement, szemeiben
nem látok elkeseredésen kívül semmi mást.
Apám újra komor és mogorva emberré változott.
Hiába fogom a kezét, vigasztalom, biztatom és
ápolom, az evilági életről örökre lemondott.
Feladta már akkor, mikor anyám innen elment!
Csak húzta még az időt, viaskodott vele, de
azt mondta, az életének most már nincs értelme.
Apám, szegény anyámat annyira szerette!
Azt mondta sajnálja, hogy akkor nem ment vele!
Biztatásom, vigasztalásom nála semmit nem ér.
Mint ahogy ő mondja: Fiam! Anyád nélkül ez az
én életem egy lyukas fillért, annyit nem ér!
Hiába az őszinte szeretetem! Hiába a vigasztalás!
Nem tudok rá hatni! Pedig bátorítom! Nem hallgat rám.
De én ezt most már soha többet nem hagyom!
Mikor kicsi voltam, erős karja óvott, engem védett!
Felnőtt életemnek példaképe, tanítója ő lett!
Neki adom fél szívemet, fél lelkemet, hogy az övéi
legyenek újra egészek! Akarjon még élni és ne
küzdjön többet ellene! Hálás szívem csak az övé!
Vele vagyok, átölelem és még a széltől is védem!
Azt kívánom, hogy maradjon még sok-sok éven
át velem! Hagyja nekem még sokáig, hogy igaz
szívvel szerethessem!
Author: Kapusi Edit
Kapusi Edit az Irodalmi Rádió szerzője. A nevem Kapusi Edit.1968. július 28-án születtem Debrecenben. Itt is élek már több mint 30 éve. Két nagy fiam van. Az idősebbik fiam Máté, ő 29 éves, és ugyan azon a napon született, mint én. A másik gyerekem 21 éves. Az ő neve Soma.Saját vállalkozásba kezdtem, mellette pedig sok egyéb dologgal is foglalkozok. Nagy kihívás megfelelni és megállni becsületesen a helyem mint anya és dolgozó nő. Néha úgy érzem, nem is fog menni. De mindig kapok valahonnan egy lökést, egy kis energiát, amitől megint minden vissza áll a normális kerékvágásba. Egy darabig. Viszont az életszeretetemet, a jóságos világba vetett hitemet, azt nem tudja elrontani senki és semmi! Hitvallásom szerint, csak az tud élni, aki élni tud! Mindent kipróbálok, mindent meg akarok tapasztalni és folyamatosan tanulok. Szeretném, ha az engem körül vevő embereknek is át tudnám adni mindazt, amit már átéltem és megtapasztaltam. Azért, hogy ezáltal ők is érdemesnek tartsák magukat arra, hogy az életnél nincs nagyobb kincs a világon! A versírással már kamasz koromban megpróbálkoztam, kisebb-nagyobb sikerekkel. Egyik versem meg is jelent hajdanán a Debreceni Napló napilapban. Időnként, ha valami nagy trauma ér vagy épp nagy öröm, elfog a vágy, hogy le is írjam,...
