Hálás vagyok minden
szóért, gondolatért,
mozdulatért. Foltjaim
nem feketéllnek,az
őszből a télbe térnek.
Ezüstjeim fehérednek ,
emlékeim felélednek.
Megbeszélhetem
magammal, hisz
sokáig tart a hajnal.
Nagy csend üli néha
lelkem, kell, hogy később
felemeljen, mert szárnyalni
csak fent lehet, de lent
éled az életed.
A vonzás itt lenn nagyobb,
feljebb csak az angyalok,
s barátaim is egyre messzebb
ülik meg a fellegeket.
Én odanézni nem tudok.
Szememben csak könnycsepp
ragyog. Elvakítanak a fények
és azok a kedves lények,
akiket a mai napig szeretek,
ugyanúgy, ahogy ők vigyáznak engem.
S engedik, hogy emlékezzem.
S talán ezt csak érzem, nem
tudom, hogy eljön majd az alkalom,
hogy túl a fényeken foltjaimból
erény legyen,
vagy legalább kifehéredjen.
Embernek születtem, elkövettem
sok-sok hibát, megbánhatom,
de mindez kit bánt? Esetleg csak
engem, meg a lelkem. Amit
megtettem, nem tehetem semmissé,
Elengedhetem, hisz már sok
belőlük semmiség. Évek teltek
el észrevétlen, néha azt is kétlem,
hogy éltem. Nem gyűjtöttem semmit,
sem pénzt, sem műkincseket, bár
gyakran ért a vád. Egy-két ismerős
még ma is meglát. Megismer, köszön,
kérdez, felelek. Így van ez jól,
másképp nem is lehet.
Elviselni a lehetetlent, megszeretni
a kezelhetetlent, elfogadni az éveket,
s az évekkel az életet!
Author: Rinyu Gáborné
Rinyu Gáborné az Irodalmi Rádió szerzője. Egy kedves barátnőm bíztatott életem egyik legnehezebb szakaszában, hogy vezessek naplót, írjak le mindent, ami foglalkoztat. Megfogadtam a tanácsát, s egyre többször fogtam tollat. A terápia bevált. Másik tanár barátnőm, aki egyben kolleganőm is volt anno, s közben folyamatosan foglalkozott másik szakterületével a pszichológiával – ismervén írásaimat – 2008-ban a budapesti Accordia Kiadó irodalmi pályázatára hívta fel figyelmemet. Így, annak téli, nyári antológiáiban volt szerencsém nyomtatott formában viszontlátni írásaimat, s barátaimat és családomat megajándékozni.