BOSZORKÁNY – de nem seprűnyélen

Kinek lelke, mint a pokol
olyan sötét fekete,
nevéből még egy betű sem
kerülhet a versembe.

Össze-vissza halandzsázik,
tücsköt-békát kiabál.
Környezetét bepiszkítja,
mozgása egy maszkabál.

Kézzel-lábbal kapálódzik,
erre néz ám arra lát;
nyelve mint a kígyó sziszeg,
amit mond, az mind csalárd.

Ne higgyétek egy szavát sem,
ha kérdez is hazudik!
Teletölti a poharát,
csalással van csordultig.

Negédesen int felétek,
kerüljétek messzire!
Nézzétek, bár szép ruhája,
lelke nyálkás és pőre!

Eljön a nap, leleplezik
csúszó-mászó életét;
hamarabb, mint magához tér,
s hogy mért tette, értenéd.

Vigyoroghat, akár vackor
az erdőben szanaszét.
Nem lesz aki szavára ad,
felfalja a közrészvét.

Budapest, 2020. február 18.

B. Moravetz Edith
Author: B. Moravetz Edith

B. Moravetz Edith az Irodalmi Rádió szerzője. 1945. március 4-én születtem Grazban. A világháború végén szüleimmel visszatértem Erdélybe, Besztercére. Itt nevelkedtem csodás környezetben, három öcsémmel, szerény körülmények között, de szerető családi körben. Édesapánk tragikus hirtelenséggel fiatalon meghalt, ekkor Édesanyánk úgy döntött, hogy repatriálását kéri gyermekeivel nagyszüleinkhez. Így kerültem érettségi után Budapestre, ahol 21 évesen férjhez mentem, három csodálatos leányom született. Boldogságomnak tizenkilenc év után válásom vetett véget. Ezután gyermekeimet egyedül neveltem. 1991-ben újra remény költözött szívembe, ekkor kötöttük össze második férjemmel életünket. Egymás megbecsülésében, szeretetben örülünk tizenkét unokánknak, és három dédunokánknak. 1985-ben kezdtem írni visszaemlékezéseimet, prózában. „Miért” címmel 70. születésnapomra magánkiadásban jelentettem meg, szűk családi és baráti körnek. 2014-ben elvégeztem a Jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek hatására portrékat rajzoltam; ekkor kezdtem el a versírást is… Szeretek olvasni, szeretem a művészetet, lenyűgöz a természet varázsa. Nem tanultam írni, gondolataim felbukkannak, ki kell írnom magamból lelkem rezdüléseit, le kell írnom gyermekkorom emlékeit, a mesevilágot, melyet Erdély személyesít meg számomra, hadd ismerjék meg azok is, akik még soha nem jártak arra. Vagy elég egy szó, egy mondat, a napfelkelte, a szellő, amint titkokat súg a falevélnek, a gyermek kacaja, két öreg kéz, mely egymásba fonódik, a padon ülő kismama; bennem érzelmeket indít, s addig...

0
Megosztás
Megosztás

Egy válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Mintha…

A költő, mintha tán mondana valamit… Megáll némán múltjának romjain, És hintázik a székkel… mégsem felejt. Tudja, nem álom,volt. Igenis valódi. Szólítja az ifjút, ki

Teljes bejegyzés »
Versek
Veress Zita

Ki ez a gyerek?

Döbbenet! Ki itt ez a gyerek? Valaki kicserélte emberek! Az enyém még egész kicsi, szalmaszőke, enyhén pufi. Ez meg itt, aki feleselt, borotválkozik, mert szakálla

Teljes bejegyzés »
Uncategorized
Mészáros Csaba

Az öreg zsebóra

Régi zsebóra lapul a fiók mélyén, kopott fedelén már az évek csendje ül, megállt már réges-rég, de bennem ketyegvén, minden elveszett délutánon felderül. Apám kezén

Teljes bejegyzés »

Fényre várva

Csendes volt a reggel. Ott ült a város felett. A csendbe belegyalogoltak sétálni vitt kutyák: nagyméltóságúak és borzos kis ölebek.   Kis tappancsaikra felkapaszkodtak az

Teljes bejegyzés »
Versek
Mészáros Csaba

Csendélet a szivarfák alatt

Szivarfák árnyán szunnyad a fény, aranyló porban csillan a mély. Két szív, mint sodródó őszi levél, megállt a szélben, egymáshoz ér. A nap perzsel, de

Teljes bejegyzés »