Egy szenvedélybeteg segélykiáltása !
Halálveriték boritja homlokom
S szinte cseppjeiben számolom a kint,
Amint lelkemre, értelmemre rátelepedve, s abroncsba veretve
A végtelenbe kivetitve hatalmába hajt,
Száz meg száz Tündér Ilona szüzi fátyla
S a fátyol alatt megbúvó buja testi csodája,
Mint Wolsburg éjszakája : két marokkal nyúl felém,
Hogy megtörje selyemszálra apadt menekülési utam reménysugarát.
Segitsetek! Segitsetek!
Ott limuzinok suhannak, melyek banktitkokat hordoznak
Kamatszámokról suttognak, s lakói havannai szivart szivnak.
Itt pedig vánszorog az élet
Megfosztva minden, minden jellegétől
S csupasz testü svábbogarak irtóztató félelmétől
Húsomba vájják szörnyű csápjaik.
Nincs hajnali ébresztést okádó kommersz pléhharang
Nincs a kánont járó panelárnyékszék tengerré dagadó reggeli imája
S nincs már a kiszáradt kenyérvég keserü magánya
De van emberhulladék füstöt eresztő kihúnyó parázsa
S közömbös bábarcok nagy – nagy álmélkodása.
Segitsetek ! Segitsetek !
Ismeretlen: legyintenek
Személytelen: becsmérelnek.
Az együttérzés már régen kihült szemükben
S a részvét irántuk már rég magtalanná vált keblükben.
Szakadt körmeimmel segélykérő számok után katatok
Fakult, béléstelen kabátom útvesztőiben
S keserveimben legnagyobb bánat:
Elveszteni Apámat, s Anyámat!
Elveszteni az „élhetés” reményét
Hogy a voltál helyett a lehetsz még
Elmerült az illemhely gyomrában.
Csuklyám fejembe húzom,
S markomba szoritom utolsó gyilkos adagom,
És nem engedem, hogy veszendőbe menjen,
Mert feláldoztam érte sovány becsületem,
S vele mérlegre tettem lepusztitott lelkem.
A nedves por már roncsolt vénáim falait átjárja
Elmerülve lefolytja a fülemben zakatoló tenger moraját
Majd szárnyára vesz, s a végtelent célozza álságos nyugalmával
Mindent,-mindent mi szent volt lenyeli kéjes orgiával
Múlasztja az időt, s igy hosszú óráim mennek veszendőbe
Az apadó drog hiánya eszmélésemkor
Mint malomkerék sejtjeimbe harap.
Igy lesz az ébredés lét-reményeimnek sötét vesztőhelye.
Az űz, hajt újabb és újabb látomások felé
S mire szomjamat oltani
Egy pohár viz után tudnék nyúlni
Kiüresitve érzem magam
S a megdöbbenéstől csaknem meg akarok fúlni.
Segitsetek ! Segitsetek !
Évezredek óta a bibliai szózat
Ott lebeg a mindenség fölött:
Az ” önvizsgálat, s önmegtartóztatás” a legnagyobb szeretet!
Bölcsőtől a szemfedőig emlékeztess rá minden halandót,
Mert, ha megfogan bennük a gondolat
A veszélyt érezve nem nyúlnak a tiltott gyümölcs után
Mert nem ismerhetik testük gyenge pontjait
S nem szabadság az, mi rombolni rendeltetett,
S nem választás az, mely mint amerikai párbaj
Gyilkolni tud ártatlan élteket
S meghallhatja segélykiáltásomat
Hogy szánalom helyett emberséget adjanak
Mivel talán sikerül ismét a fényre kijutnom.
Author: Hutás Mihály
Dr. Hutás Mihály az Irodalmi Rádió szerzője. Verset gimnazista korom óta írogatok. Édesanyám, aki jelenleg 101 éves, 100 éves születésnapjára írtam életrajzi kisregényt, de más prózai művekkel is kacérkodtam. Évekkel ezelőtt egy novellámmal pályázatot nyertem. Aktív orvosi munkám: jelenleg reumatológusként három munkahelyen, nagy családom adta feladatok ellátása, nomeg a klasszikus zene (sajnos már nem művelése) hanem hallgatása, a polyphonia tanulmányozása (pl.Bach fugák) időm nagy részét lekötötték. Talán egy kis lökést kapok szerény sikereimért. Művészportré a szerzővel: