Augusztus 20., a kenyér ünnepe alkalmából:
……
„Munkából hazafelé jövet, a ’Pék és kenyérbolt’ mellett elhaladva, mindig megcsap a frissen sült kenyér illata. És a szatyromban időnként meleg kenyérrel, orromban pedig mindig a kenyér nyálfakasztó illatával, eszembe jut gyerekkorom, amikor még nagyanyáim otthon, kemencében sütötték a „valódi” kenyeret. Általában hetente 2-3 nagy, kerek „parasztkenyeret”- attól függően, mekkora volt a család -, és annak egész héten ki kellett tartania.
Akkoriban a jó kenyér minősítette a „gazdaasszonyt”. Jó kenyeret – akkortájt még élesztő nélkül – csak ügyes háziasszony tudott sütni! (És annak a „lyánynak”, aki „eladósorba” került, alapvető dolog volt megtanulni a kenyérsütés tudományát.)
A kenyérsütés valójában előző este elkezdődött. Nagyanyám is, még a sütést megelőző este bekészítette a hozzávalókat. A nagy, fából készült dagasztóteknőt két egymás mellé állított hokedlire tette, a kályha közelébe, hogy mihamarabb átmelegedjen. Beleszitálta a kb. 5-8 kg búza- (esetleg rozs) lisztet, a teknő egyik végébe langyos vízzel beáztatta az előző sütéskor eltett kovászt, ennek erjedése indította be a kelést. Az egészet letakarta sütőabrosszal úgy, hogy alája egy létraszerű „átalófát” tett, hogy az ne érjen bele a kovászba.
Reggel aztán – mit reggel, hajnalban! – 5 óra tájékán kezdődött az igazi hajrá, hogy dél körül kisüljön a friss „mindennapi betevő”.
Mama azután, haját fejkendő alá bújtatta (ahogyan azt mások is tették), és tiszta kötényében nekigyürkőzve kezdődhetett a dagasztás – a kemény fizikai munka.
Ez abból állott, hogy a megkelt kovászt langyos vízzel, kevés sóval és a liszttel összedolgozta. (Aki úgy szerette, keverőlapátot is használt a művelethez.) Azután tíz ujjal markolászva, majd ököllel nyomkodva, meg-megcsavarva, dögönyözve egészen addig dagasztotta a tésztát, amíg az ragadás nélkül, egyben le nem vált a teknő oldaláról és a kezéről egyaránt. Ez a folyamat egy-másfél óráig is eltartott.
Emlékszem jól: nagyanyámnak is folyt a víz a háta közepén, köténye sarkát gyakran emelgette, hogy azzal a homlokán ki-kiserkenő verejtéket letörölje. Erre mondták régen: „Még a padlás is gyöngyözik!”
A dagasztás végeztével a tésztát liszttel meghintette, betakarta a sütőabrosszal, rá – úgy rémlik – még asztalabroszokat és plédet is tett, hogy hamarabb keljen a kenyértészta.
A kelés kb. két órát vett igénybe, addig be kellett fűteni a kemencét kukoricaszárral, kóróval vagy szőlővenyigével.
A fűtés ideje alatt a tészta duplájára nőtt, akkor kiborította egy lisztezett nyújtódeszkára és „kiszakajtotta”. Utána egyenként a kerek szakajtókosárba tette, amiben már el volt készítve egy lisztezett szakajtókendő. Azzal letakarva újra pihentette, keltette a nyers kenyereket.
A kemence forróságát úgy lehetett megállapítani, hogy ki-be húzogatták a lapátot, és ha eléggé izzott az alja, akkor már jó volt a hőfok! Ekkor a hamut kihúzták, nedves ruhával vagy vizes cirokkal „kiseperték”a tűztérből. Mielőtt a kenyeret „bevetették”, egy nagy csuporba vizet toltak be, hogy az majd „felhúzza” a tésztát.
Amikor a dagadó tészta már kifelé igyekezett a szakajtóból, tehát jól felgömbölyödött, nagyanyám kenyérsütő lapátra borította, késsel keresztet metszett a tetejére és vízzel megmosta, hogy a ráhintett liszt lejöjjön róla, és majd pirosra süljön a héja.
Ezután betolta a kenyereket a forró kemencébe.
A sütés újabb 2-3 órát vett igénybe, közben félidőben a „szívanóval” átfordította a kenyereket a másik oldalra, hogy mindenütt egyenletesen süljenek.
Amikor végre kihúzta azokat a kemencéből, újra megmosta a tetejüket vízzel, ekkor a hőhatás következtében a héjuk szépen megrepedezett.
A sülő kenyér illata már idejekorán odacsalogatott bennünket, unokákat a kemence „szájához”, különösen akkor, ha tudtuk, hogy kenyérlángosra is futotta a tésztából!
Szinte ma is magam előtt látom (ahogy az egyik vagy másik) nagyanyám előhúzza a búbos kemencéből a gusztusos, aranybarna, fényes, ropogós héjú kerek kenyeret, amit aztán mi – szinte melegen – meg is kóstoltunk. Először csak a csücskét („domóját”), azután karéjokat is kaptunk. Megszegés előtt – el ne felejtsem! – a késsel keresztet vetett a megvágandó kenyér aljára, megáldotta azt.
A karéjokat aztán megkentük házi mangalicazsírral (akkor azt használtak), házi kacsazsírral vagy tejföllel, mikor mi volt otthon éppen. És az ízét, illatát elraktároztuk a tudatalattinkba, bizonyára azért tudom ma is felidézni.”
Author: Pete Margit
Pete Margit az Irodalmi Rádió szerzője. Pete Margit a születési nevem, írásaimat ezen a néven teszem közzé. Lakóhelyem Polgár. Valójában minden életkoromban foglalkoztam írással, eleinte leginkább az „asztalfióknak” írtam. Családfakutatás után kezdtem el rendszeresen írni. Először családunk sorstörténeteit vetettem papírra, saját célra. Amióta életkörülményeim lehetővé teszik, egyre gyakrabban írok, mostanában leginkább verseket. 2008-tól jelentek meg írásaim, először az Accordia kiadó antológiáiban, később a Poet internetes versoldal kiadványaiban. Verseimet a Poet.hu-n, és a Facebookon publikálom. Verseimmel többször sikeresen szerepeltem versíró pályázatokon. Alkotásaim több alkalommal elhangzottak különböző rendezvényeken, és megjelentek helyi újságokban is. Az utóbbi időben sok gyermekverset írok, számomra is rejtélyes indíttatásból. (2012 -ben, egy országos gyerekvers-pályázaton 3. helyezést ért el egyik mondókám - Napsoroló mondóka -. Gyermekverseimre kiírt rajzpályázaton, és helyi iskolákban kisiskolások készítettek rajzokat. Ezeket a 2020-ban, az Irodalmi Rádiónál megjelenő kötetemhez felhasználtam. A gyerekeknek szóló verseimnél arra törekszem, hogy dallamossággal, humorral, érdekes „történésekkel” ébren tartsam a fiatal korosztály figyelmét. Szókincsüket verseim által próbálom gyarapítani. Kicsiknek szóló alkotásaimat unokáimon, és a környezetemben élő emberpalántákon tesztelem. Kedvelem a nyelvi játékokat, szójátékokat, felnőtteknek és gyerekeknek írt verseimben egyaránt. Szeretem a humort, és az életet – ahogy telnek az évek, egyre jobban. Saját magam alkotta mottóm: Ha írni akarsz élj, ha élni...