A galamb titka

Az ablak félig nyitva volt, a szél bekúszott rajta, és meglibbentette a Katinka vállaira boruló tincseket. Bár szép szőke fürtjei voltak a lánynak, mégis mintha csak sápadtabbá tették volna az egyébként is fakó arcocskát. Csak a masni piroslott a hajában, ami mindig ott ékeskedett a szépen rendezett fonatok között.

Csend volt a konyhában, a háttérben az anya ténykedése hallatszott, ahogy a fazekakkal, tálakkal bajlódott, miközben az ebédet főzte. Már harmadjára kóstolta meg az ételt annak reményében, hogy ezúttal a lánya többet eszik majd belőle, mint egy kismadár. Közben időnként a gyermekre pillantott.

Kintről, a völgy felől vidám gyerekzsivajt hozott a szél. Katinka merengve a hang irányába tekintett. Szívével ott volt ő is, rúgta a labdát, és fogócskázott. Szeretett álmodozni, mert akkor nem voltak gátjai, és mindent megtehetett csak úgy, mint a többi gyerek. De ettől többre sajnos nem volt képes.

Hiába! Az orvos mindenféle testmozgástól eltiltotta a gyenge, csenevész alkatú kislányt, akit egyébként még a legrövidebb séták is kifárasztottak.

Katinka eleinte haragudott a doktorra, aki ilyen szigorú volt vele, ahogyan haragudott a szüleire is, akik minden rendelkezését be is tartatták vele. Időbe telt, mire belátta, hogy ennek így kell lennie, és elfogadta magát úgy, ahogyan volt. Abban viszont, hogy ez valaha is megváltozhat, maga sem nagyon hitt.

Panaszait inkább magában tartotta, nem akart még több fájdalmat okozni a szüleinek a mindennapok keserűségén túl. A tekintetéből kiáramló bánatot azonban nem tudta a némaságával elfojtani.

Látta ezt rajta az anyja akkor is, amikor az ebédet főzte, miközben Katinka a völgyben zajongó gyerekeket hallgatta. A nő egy pillanatra félretette az ételt a tűzhelyről, az ablakhoz lépett, és becsukta azt.

– Észre sem vesszük, és beszökik a meleg! Mégiscsak jobb idebent a hűvösön, mint odakint a melegben! – mondta, de Katinka okos volt, nem lehetett könnyen becsapni. A lány mégsem mondott semmit, csak lágy mosolyával bearanyozta azokat a perceket, amikor szülőjére nézett. Az anyja megint csak óvni akarta őt valamitől.

Ezután már nem hallotta a távoli játék zajait, csak a szomorúfűz ágait látta hajlongani a szélben, ami ott tornyosult az ablak előtt.

Szép volt az a fűz, de Katinka sokszor úgy érezte, hogy odatapasztja őt a falakhoz, és szinte megfullad a szorításában. Aztán egyszer egy pillanat alatt, minden teljesen megváltozott.

Történt ugyanis, hogy egy gyönyörű, fehér galamb lelt otthonra abban a fában. Egy szikrázó tavaszi napon történt mindez. Az örömteli dolgot a lány apukája fedezte fel, aki odakint ténykedett az udvarban. A hófehér galamb mintha fénnyel szórta volna be maga körül a fűzfa ágait, úgy tündökölt rajta. Szinte azonnal odavonzotta a férfi szemeit. Az apa néhány percig csöndben fürkészte a madár mozdulatait, majd amikor látszott, hogy az le akar ott telepedni, megkereste a lányát, hogy megmutassa neki az új lakót.

Katinka nagyon megörült neki, és őszinte csodálattal nézte, ahogy a szárnyas megépítette a fészkét a fa sűrűjében. Mikor az utolsó fűszál is a helyére került, a madár megpihent benne, nem akart többé elrepülni az udvarból. A kislány onnantól úgy érezte, hogy hozzátartozik az a galamb.

Az édesapja másnap madáritatót épített a kertbe. A galamb szívesen látogatta azt, a forró napokon a szomját oltotta belőle, sőt olykor meg is fürdött benne. Katinka mindennap kicserélte a vizet, s napok fordultával az itatót is kitakarította, hogy a galamb mindig felfrissülhessen, akárhányszor csak vízre vágyott. Búzaszemeket is hintett a terjedelmes fa alá, azzal kedveskedett a madárnak.

A galamb érezte a gondoskodást, és azt, hogy ott jó helye van. Rövidesen párt talált magának, aki ugyanolyan fehér volt, mint ő maga. Azontúl már ketten ültek abban a fészekben, ketten ittak az itatóból, ahogyan a búzaszemeken is megosztoztak. Bár az is lehet, hogy akkor már a kislány többet szórt ki a nagy fa alá a fűszálak közé, hogy mindkettejüknek bőven jusson.

Ez az állapot sem tartott sokáig, mert hamarosan tojások kerültek a fészekbe, a tojásokból pedig igen gyorsan fiókák bújtak elő.

Katinka nem láthatta őket onnan alulról, csak a hangjukat hallotta, ahogyan felbolydult a fészek, miután valamelyik szülő a fészek felé repült.

– Hej, de szeretnék galamb lenni, akkor láthatnám, hogy mi történik odafent! – sóhajtotta a lány.

De sohasem a szomorúság tört fel ilyenkor belőle, sokkal inkább a kíváncsiság.

Rövid idő múlva a kisgalambok felcseperedtek, és kiültek a fészek mellé az ágakra. Majd a legbátrabb nekiveselkedett, és megtette az első repülőútját.  Hatására rövidesen a másik is így tett. Délután már négy galamb szelte a fűzfa körül a levegőt, mintha csak kivirágzott volna körülöttük az ég.

Katinka kacagta ezeket az égre nőtt, repdeső szirmokat. Talán soha nem volt még olyan boldog. Egyre csak a madarak közé vágyott.

– Hej, bárcsak galamb lehetnék, és veletek repülhetnék! – sóhajtotta, de hangja ezúttal sem volt csüggedt. Színtiszta csodálat tükröződött vissza szavaiból.

Azon a nyáron az öreg galambpár még egyszer tojásrakásba fogott. Katinka nagyon örült a dolognak, annál is inkább, mert a fiatalok sem hagyták ott az udvart. Nagy volt az a fűzfa, mindannyian menedékre találtak benne. A kislány édesapja kibővítette a madáritatót, és azontúl a kislány is nagyobb kosárkából szórta a földre a búzát.

Élvezte azt az időt Katinka, talán még a színe is pirosabb lett, bár még akkor is hamar elfáradt.

Egy nap azonban sötét felhők jöttek a határ felől. A szél rángatta a szomorúfűz ágait, s bizony sok levelet letépett róla. A kislány az ablakból nézte a galambfészket, féltette a madarakat. Nemsokára az eső is megeredt, habot vert a fa körül, és eláztatta határt. A kislány nagyon aggódott akkor már. Egyre csak a fészket fürkészte, és a benne lévő apró állatokat.

– Jaj, még megfáznak szegénykék! – sóhajtozott, de egyebet nem tudott tenni.

Aztán egyszer gondolt egy nagyot. Csak az anyukája volt otthon. Megvárta, míg a nő átment a szomszéd szobába, akkor magához vette az esőköpenyét, és kiosont a házból. Elhatározta, hogy felmászik a fára, és kifeszíti a fészek fölé a köpenyt, hogy a madarak ne ázzanak tovább.

Az eső talán akkor zuhogott a legjobban. Valósággal ömlött a felhőkből. Katinka vacogni kezdett a hideg cseppektől, és talán a félelemtől is. Egy pillanatig tanácstalanul állt a fa tövében. Az eső ugyanúgy verte a fészket, nem csillapodott semmit. Katinka nagy levegőt vett, és megpróbálta minden erejét összeszedni. Soha nem izgult még annyira, de eltökélt volt; meg akarta óvni a madarait.

A következő mozdulatával már a fa lenyúló ágait markolta. A legnagyobb akadályt az alsó ág jelentette, mert magasan volt, és nagyot kellett húznia magán annak a madárcsontú kislánynak, hogy felkapaszkodhasson rá. Csúszott a fa törzse, Katinka többször visszaesett a földre, miközben a térdeit véresre dörzsölte a kéreg. De a lányka nem érezte a fájdalmat. Valami ismeretlen érzés hajtotta előre.

Végül sikerült felmásznia. Azután sokkal könnyebb volt föntebb jutni, mert sűrű volt a fa. Ágról-ágra mászott. Közben egyre csak a fészket nézte, ami centiről-centire közelebb került hozzá. A kislány érezte, hogy hamarosan eléri a célját. Egyre bátrabb lett.

Közben odabent az anyukája visszatért a konyhába, és keresni kezdte a lányt. Szólongatta, benyitott az ajtókon, de nem érkezett válasz sehonnan sem. A nőt hamarosan rossz érzés kerítette hatalmába, a homlokát egy pillanat alatt ellepte a hideg veríték.

Miután a házban nem találta Katinkát, kirohant, és szétnézett az udvaron. Feltekintett a fűzfára is. S abban a pillanatban sikított egy hatalmasat. Hangja kettétörte a homályba boruló délutánt.

A kislány akkor már nagyon magasan járt. Az anyja sikolyára összerezzent, és nyomban a hang irányába tekintett. Az az egy pillanat elég volt, hogy beleszédüljön a mélységbe. A fa ágai recsegve adtak teret, ahogy a törékeny test utat tört közöttük. Katinka egy pillanat múlva már ott feküdt az anyja lábai előtt, összezúzva.

Még akkor is magánál volt, amikor az anyja a karjaiba fonta őt, és bevitte az ágyra. Az ajkai közül kiserkenő vért az anyja zokogása mosta le az arcáról. Fekete volt az a vér, mint a halál, mégis semmivé váltak az anyai könnyek zápora alatt.

– Ne sírj, anyukám! Nincs semmi baj! – rebegte a lányka a párnák között.

Az anyja gyorsan betakargatta őt, majd kirohant az esőbe, hogy elhozza az orvost. Talán tíz perc telt el, és máris ott volt a doktor, de már nem sok mindent tehetett. A lányka fakó arccal, bágyadtan feküdt. Alig volt már benne élet.

A vihar elmúlt akkorra, és szépen felragyogott a Nap, ahogy nagy eső után mindig.

Katinka az anyjára nézett, szólt hozzá, de szava halk voltak. Az anya a kislány ajkaira tapasztotta a fülét, hogy megértse a beszédét.

– Nyisd ki az ablakot, anyukám! Még egyszer hadd etessem meg a madaraimat! Ha majd nem leszek, te gondoskodj róluk! – rendelkezett.

Az anya görcsös mozdulatokkal kitárta az ablakot, és néhány búzaszemet a lánya kezébe rakott. Katinka az ablak irányába nyújtotta a kezét, de a búzaszemek erőtlenül kiperegtek az ujjai közül. Mire az utolsó is a padlón koppant, a kislány nem élt már.

Az anya üvöltve szorította magához a gyermek élettelen testét. A sarokban toporgó orvos is levette a szemüvegét, és a tenyerébe temette az arcát.

Harmadnapon eltemették Katinkát. Az anya addigra nem volt már se élő, se holt. Mégis visszaemlékezett a lányának tett ígéretére. Kibotorkált a fészerbe, merített a búzából egy cserpáknyit, a fa alá ment, és kiszórta azt. Majd csak állt ott, nézte az ágakat és a fészket. De a szomorúfűz tökéletesen üres volt. Nem lakta azt már senki. A galambok mind elrepültek onnan.

Az asszony tudomásul vette ezt, majd mintha egy darab élet kiszakadt volna belőle, a lábai mellé ejtette a cserpákot. Soha többet nem fogta a kezébe azt.

Szótlanul elindult befelé, és akkor megpillantott valamit a földön, a sárba taposva. Ismerős volt neki az a holmi, lehajolt hát érte, és kihúzta onnan. Akkor látta csak, hogy egy masni az. Egy piros masni; a Katinkáé. A nő magához ölelte a ruhadarabot, és még egyszer megsiratta a lányát.

Akkor nap újra vihar tépte a szomorúfűz ágait.

Miután nem maradtak az asszonyban könnyek, felállt, vizet tett fel, és tisztára mosta a szalagot. Majd miután az megszáradt, bezárta egy fiókba, és a kulcsot eltette. Nem akarta azt a fiókot kinyitni többet.

Hetedik nap kivágta az apa a szomorúfűzfát. Az asztalos még akkor délután eljött érte. Az apa ugyanis csak annyit kért érte cserébe, hogy hamar takarítsa el onnan azt a rönköt.

Nagyon sok idő telt el azután, sok-sok év egyhangúságba, szomorúságba borulva. A nő megtört lett és ráncos, soha nem volt már az, aki egykoron. Élete derekán azonban újra teherbe esett, és akkor némi csillogás visszatalált a szemeibe.

Egy nap az ablak előtt ült, nézte a napsütéses tájat, és élvezte gyermeke minden rezdülését, aki odabentről apró moccanásokkal üzent felé. A nő még akkor is sokat merengett a régi dolgokon, rengeteget aggódott a jövő miatt. Kísértette a múlt, ahogy azt mondani szokták.

Aztán hirtelen arra lett figyelmes, hogy egy galamb szállt le az ablakpárkányra. Egy hófehér galamb. A madár összecsukta a szárnyait, és megállt a nő előtt. Csak a vékony üveglap választotta el őket egymástól. A nő lélegzetvisszafojtva nézte a szárnyast, miközben egy régi érzés szorította a szívét.

A galamb ekkor a nő szemébe nézett. Különös volt az a pillanat, mintha a madár mosolygott volna rá. Lágyan, kedvesen. Úgy, ahogy a nő életében addig csak egyvalaki.

Az asszony megigézve meredt előre, és közben érezte, ahogy kifolyik belőle a fájdalom, a rettegés, és minden, ami régóta marta belülről.

Néhány percig így nézték egymást a galamb és az asszony. A madár hirtelen megfordult, csapott egyet a szárnyaival, és elrepült. A nő csak akkor vette észre a piros szalagot a madár lábán. Azonnal felismerte. Beleborzongott a pillanatba. Remegő kézzel nyúlt a régen lezárt fiók kulcsa felé, majd miután kitárult előtte a szekrényke, a nőnek le kellett ülnie, mert a lábaiból egy pillanat alatt kiszaladt az erő.

Katinka piros masnija ugyanis nem volt ott. A fiók teljesen üresen állt. A nő nem értette, hogyan történhetett mindez, akkor nem értett egyszerűen semmit sem, csak azt a nagyszerű súlytalanságot érezte maga körül, és azt a békét a lelkében, amit a galamb hagyott ott neki.

Még aznap este megszülte a gyermekét. Kislány lett, hosszú szőke fürtökkel.

Anya és lánya boldogan éltek, és szinte soha nem engedték el egymás kezét. Bár az asszonynak olykor voltak szótlan percei, amikor csak ült a kerti padon, és az eget kémlelte. Akkor azt sem hallotta, hogyha a lánya beszélt hozzá. A nő merengve az eget fürkészte, mintha csak keresett volna valamit a felhők között.

Mindhiába.

Azt a galambot soha többé nem látta.