Rózsa Iván: „Lenni vagy nem lenni?”
Élünk, létezünk. Élvezzük az életet. Már amennyire most, járvány idején lehet. Nagyszüleink is éltek egykoron, vannak emlékeink róluk. Meg fényképek, meg élmények. De dédszüleinkről többnyire már csak szüleink elbeszéléséből tudunk, személyes tapasztalataink általában nincsenek. A múlt homályába vész minden. A történelem leírásáról már ne is beszéljünk! Egyik közgázos történész tanárom mondta annak idején: „a történettudomány a valószínűség-számítás egyik formája…”
Amit biztosan tapasztalunk: most tél van, bár enyhe, de azért az idő hidegebb, mint tavasszal vagy nyáron. Érezzük az illatokat, élvezzük a szerelmet, értékeljük az élet szépségeit. Jókat eszünk, iszunk. Carpe diem!
Természetesnek vesszük, hogy élünk. De természetes az is, hogy meghalunk? Felfogjuk, mi az, hogy halál? Csak egy halott tudná elmondani: milyen az, hogy nem létezni. De „ő” már nem tud beszélni. Egy nem-létező nem-lény nem tudja magát sehogyan sem kifejezni, még hallgatással sem. Elmúlt, múlttá lett. Mi, még élők, pedig nem élhetjük át a nemlétezés állapotát. Vagy ilyen állapot nincs is? Csupán másképp-létezés vár ránk? Mi, akik bízunk a túlvilágban, hiszünk ebben. De nem tapasztaljuk ezt, mert itt a Földön élünk. A túlvilágon is mi leszünk, akkor teljesedik ki igazán az énünk, a személyiségünk?
Kérdések, kérdések hátán… De a legfőbb kérdés az, Hamlet óta: „Lenni vagy nem lenni?” Mi jobb: örökké létezni, vagy örökre megszűnni? Egyik „állapot” felfoghatatlanabbnak tűnik a másiknál. Véges agyunk csak sejtheti a végtelent, de nem a végtelenség állapotában leli magát. Nincs harmadik út? Létezni is, meg nem is? Légy nyugodt: nincs kiskapu… Vagy snitt és vége; vagy „a jövő itt van, és sose lesz vége!”
Ha ráérünk ezzel foglalkozni, bele is őrülhetünk ebbe. Főleg, ha túlérzékenyek és önpusztításra hajlamosak vagyunk, mint Hamlet. Tehát jobb feleslegesen nem aggódni, gyötrődni, félni; tanácsos normálisan, praktikusan élni az életet, itt a Földön. Aztán majd úgyis kiderül: mi vár ránk?! Milyen zsákbamacskát tartogat nekünk a Teremtő? Aki, ha létezik, akkor jóságos, és biztos megtalálja az optimális, köztes megoldást, mely mindenkinek jó. Hívjuk ezt örök boldogságnak! De ez csak a jóknak jár! Ha már derűlátók vagyunk, és úgy véljük: a túlvilágon a jó győzedelmeskedik a gonosz felett; nem úgy, mint gyakran fordítva, itt a Földön, ahogy az emberiség eddigi története mutatja ezt…
Örök boldogság, örök lebegő állapot. Örök lebegés, önfeloldódás. Az én feloldódása úgy, hogy az én mégis tudja ezt. Ez paradoxon? Próbálom leírni a halál utáni állapotot, a sejtéseimet a rövid kis agyammal. Mely lehet, hogy megszűnik, a személyiségemmel együtt, örökre… Majdan. De hát hajdan sem volt tudatom, amikor még nem léteztem. Aztán egyszerre csak berobbantam a világba, belebömböltem a világba, hogy mindenki jól hallja: megérkeztem!
Akkor még úgy éreztem, végleges helyre; most pedig már tudom, hogy a földi létezés csak átmeneti állapot. A Föld meghív minket jó vendéglátóként egy jobb esetben nyolcvan-kilencven évig tartó bulira; ezt többnyire élvezzük is, ha szerencsések vagyunk, és keveset szenvedünk, aztán utunkra bocsát: menjen, ki hová akar! Igaz, mi nemigen akarunk távozni, maradnánk még a vendége, de nem lehet. Vár bennünket „a nem ismert tartomány, melyből nem tér meg utazó”; ugrunk a bizonytalanba, mely halálunk beálltával bizonyossá válik, holtbiztossá, végleges helyünké. Vagy nem helyünké, hanem örök megsemmisülésünké… Melyről akkori állapotunkban, vagyis nem-állapotunkban már mi sem tudunk, mert megszűntünk már létezni…
Ami egykor sejtés volt, semmivé foszlik… Istennek ez semmiség? Legyint egyet, és forog tovább az idő kereke, immár nélkülünk? Vagy mindenkit számon tart a sorsok könyvében, még a piacon csak hitvány garast érő, pici verebet is?
„Lenni vagy nem lenni?” – az itt az örök kérdés… Vagy csak addig érdekes ez, amíg az emberiség ki nem hal? Míg a földi élet meg nem szűnik? Más bolygón hogyan vélekednek az ottani lények élet és halál kérdéséről? Milyen lehet a létformájuk? Ha van nekik, milyen a haláltudatuk? Mivé válnak haláluk után, miben hisznek?
Vagy más dimenzióban is élnek lények? A végtelenben? Ettől még nem istenek, csak nálunk magasabb fokon léteznek. Sejtésünk szerint, mely talán semmivé lesz. (A végtelenben…)
Budakalász, 2021. február 21-23.
Author: Rózsa Iván
Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett, az ikrek jegyében születtem, 1959. május 27-én. Tehát tüke pécsi vagyok. Szülővárosomban érettségiztem, a Nagy Lajos Gimnáziumban, 1977-ben, kémia tagozaton. Igaz, általános iskolában matematika tagozatos voltam. A pesti Közgázon, külgazdaság szakon diplomáztam 1984-ben, majd 1986-ban az Újságíró Iskola külpolitika szakát fejeztem be. Az egyetem lapjánál, a Közgazdásznál dolgoztam 1991-ig, mint újságíró. De természetesen más lapoknak is írtam: megjelentem így az Interpress Magazinnál, a Magyar Ifjúságban, az ef-Lapokban vagy a Műszaki Életben. Fordítottam németből két szerelmes regényt a Harlequin Kiadónak. Majd egyéni vállalkozó lettem, s egy évtizeden keresztül az íróasztalfióknak írtam prózát, főleg esszéket, aforizmákat, és a gimnáziumi zsengék után 1995-től ismét verseket. 2001-ben tértem vissza a sajtó világába. Megjelentem újra cikkekkel, versekkel, prózákkal, német fordításokkal: főleg a Richard Wagner Társaság lapjában, a Hírmondóban, a Kapuban, a Betyárvilágban, a Magyar Világban, újdonsült városunk, Budakalász – ahol már harminchét éve élek nejemmel, Zitával – lapjában, a Kalász Újságban és a miskolci Irodalmi Rádiónál. De előfordultam többek között a Lyukasórában, a Galaktikában, a Nemzetőrben, a Havi Magyar Fórumban vagy például a Tárogatóban is. Több kiadó számos antológiájában, főképp az Irodalmi Rádió, a Maradok#Vers#Dal Háló és az Accordia Kiadó könyveiben, DVD-, CD- és egyéb kiadványaiban, valamint sok...