Hogyan készül?
Hogyan készül? Nehezen. Egyre nehezebben. Életem súlyától megroggyant testem már tiltakozik. Nem akar annyi mindennel foglalkozni, szeretne pihenni. Ez a vágy már olyan nagyra duzzad, hogy ezt várom minden vasárnap, ahogyan ma is.
Összedobom az ebédet, lehetőleg valami gyorsat, amit az egész család szeret. Férjem segít, de közben azt kérdezi:
– Egy „Pruháné féle” pogácsa? Nem lehetne?
Lehet, sóhajtom magamban, hiszen olyan szépen kéri. Megérdemli. Ő is sokat dolgozik. Ekkor jön ki a nagyobbik fiam a konyhába. Kezét dörzsölgeti:
– Hurrá, kaja! Csokis muffin?– kérdezi viccesen és én már olvadozva gyúrom a tésztát, mert a hangsúlyán érzem, a muffin lenne az igazi, de jó lesz az a pogácsa is. Meghallja ezt a másik fiam. Tettetett zsémbességgel jön be az ajtón:
– Már megint muffin! Hát kuglóf, nem lesz sosem?
Tudom, hogy csak ugrat, de azt is tudom, hogy az elmúlt napok terhe miatt, mostanában semmit sem sütöttem, s ezt ők zokszó nélkül elnézték nekem.
– Mi nem kéne még? Bőséges volt az ebéd. Fáradt vagyok. Elég az a pogácsa – válaszolom, és kiküldöm őket a konyhából. Nézem az órát a falon, még korai a délután. Osztom-szorzom a hozzávalókat, a kelési, sütési időt. Tulajdonképpen mindhárom belefér, nem is olyan nagy munka. Legalább pár napra letudom a sütés gondját. Gyakorlott kezeknek nem nagy megerőltetés, anyai szívemnek megnyugvás, mert mind a hárman megérdemlik a meglepetést.
Ég a kezem alatt a munka, közben a régi, jó sütőmre gondolok. Azzal nem volt gond a sütés. A pogácsa dülöngélve magasodott, a muffinnak éppen tizenöt perc sütkérezés elég volt, hogy csinosra dagadjon. A kuglóf pont időre csavarodott márványosan szeretkezve a kakaóval, mosolyogva kacsintott rám a sütőajtón keresztül: készen vagyok, kivehetsz! Énekelt a konyha egy-egy sütés után, finom illatok keringtek, a langymeleg levegő élettel telt meg, és az a vidám zsongás, az öröm az arcokon, minden fáradságot feledtetett. Ez a sütő már nem az igazi. Kicsit kiszárítja a pogácsát, a muffin kérgesen puffad, a kuglóf duzzog, nem akar sülni, nem szeretkezik, de azért szépen feldagad. Nem számít, mert a mohó szájakban gyorsan tűnnek el, és a hálás tekintetek minden bosszúságot feledtetnek.
Mégis jó ötlet volt, nyugtázom magamban, csak a seprűvénák pókhálószövevénye tiltakozik a lábamon, amikor vasalni kezdek. Tizenöt ing, hat nadrág, plusz egy kis ez-az. Megy ez gyorsan, nyugtatom magam, a fáradt lábaimat simogatva. Nem baj, túl leszek ezen is. Ha mindent kivasalok, holnapra több szabadidőm marad. Három lehetőség közül választhatok. Zenére vasalok, vagy próbálok egy jó filmet keresni a tv-ben, amit oda-oda pillantva, inkább csak hallgatok. Vagy teljes csendben, munka közben egy novellán agyalok, ami feledteti a derekammal és a lábaimmal, a kényszerű egyhelyben állás terheit. Már egy kicsit fáradok. Az idő egyre gyorsabban pereg, múlik a délután és még mindig nem készültem el. Egyre dühösebben vasalok. Szidom magam, pihenni akartam, minek kellett ez a sok sütés? Anyai szív? Irma, te beteg vagy, korholom magam. A lábaim tiltakoznak, a hátam fáj, mire a sok inget a szekrénybe akasztom, a fáradtságtól már szinte ordítok. Minden bánatom, fájdalmam, balsorsom eszembe jut, egyre letörtebb vagyok. Hol a délutáni mosoly az arcomról?
Igaz, egy novella kiforrt már gondolatban, de leírni nem tudom, mert csörög a telefon. Egy barátnőm hív, bajban van.
– Nem tudsz segíteni, csak hallgass meg kérlek, hadd panaszkodjam ki magam! Ugye van egy kis időd, ugye meghallgatsz?
– Időm? Egy barátra? Mindig van! – nyugtatom meg, és végre leülök. Lábaimat a szemközti széken nyugtatva pihenek és hallgatom a kedves hangot, ahogy a mondókájába belefog. A hang egyre fájdalmasabb, a szívem már furcsa ritmusban dobog. Agyam felfogni látszik, itt tényleg nem tudok segíteni. Pár együtt érző mondatot tudok csak kinyögni, de rájövök, jobb, ha hagyom beszélni. A vonal túlsó fele sír, zokog, és én halkan a telefonba súgom, átmegyek holnap és beszélünk, volt már nekem is hasonló bajom. Megküzdünk ezzel is, ne félj. Kicsit megnyugszik és még nevet is, mert mielőtt letenné a telefont, beígérek neki a délutáni sütikből egy kis nassolni valót.
Nézem az órát, este van. Vacsora, mosogatás után fürdés, hajmosás, megint nem volt pihenős a délután. Barátnőmre gondolok, mekkora bajban van. Ismerem ezt az érzést, a fájdalmat, a keserűséget, a kiúttalanságot, amikor tényleg nem segíthet senki, de a jó szó mégis aranyat ér. Csendben ülök le a számítógép elé, még át kell néznem a levelezést, s a facebookon is vannak jó szóra váró barátaim. Mit számít már, hogy kérges lett a muffin, a pogácsából is alig maradt. A kuglóf sem fog ránk száradni, jó meglepetés lesz holnap, a nehéz beszélgetést könnyíti majd. Már éjjel egy óra felé jár, mire mindenkit sorra veszek a facebookon. Az emailek is választ kapnak, mehetek aludni. Kikapcsolnám a gépet, amikor hirtelen eszembe jut: a novella! Miről is akartam írni? Jesszusom, nem is emlékszem rá, annyi minden történt azóta már. Kimegyek a konyhába, iszom egy kis vizet. Leülök a hokedlira és bámulok magam elé. Szépen indult a nap, könnyűnek látszott, azt hittem pihenek egy kicsit. Helyette sok munka, fájdalmak, nehéz sorsok tűzdelték keménnyé ezt a napot is. Mégis elégedett vagyok. Finom sütik ragyogtatták az arcokat, az ingek a szekrényben sorakoznak, a szeretteim békésen alszanak, a barátnőm is megnyugodott egy kicsit. Minden levélre válaszoltam. Hasznosan telt a nap.
Visszaténfergek a számítógéphez, és ekkor jut eszembe az a kérdés, amire a novella adja meg a választ. Leülök, halkan sóhajtok egyet és nekifogok. Hajnali négy felé jár, mire az utolsó betűket is lekopogom. Még egyszer átfutom, ne maradjon benne hiba, mielőtt aludni indulok. Álmosra dagadt szemekkel olvasom:
„ Hogyan készül? Nehezen. Egyre nehezebben…”
Gödöllő, 2018. december 31.
Author: Szolnoki Irma
Szolnoki Irma az Irodalmi Rádió szerzője. Azaz Kovács Sándorné. 1955-ben születtem, Gödöllőn. Itt élek férjemmel és két fiammal. Műszaki végzettségemet a mátyásföldi Corvin Mátyás Híradástechnikai Szakközépiskolában szereztem. Szeretem a szépirodalmat, imádok olvasni, de írással nem foglalkoztam. 2015-ben egy novellámat feltettük férjem facebook oldalára. Sikere lett. Ismerőseink újabb és újabb történeteket vártak tőlem. 2017-től a Miskolci Irodalmi Rádió blogszerzőinek sorába léphettem. Pályázataikon többször szerepeltem sikeresen, egyszer második, kétszer harmadik helyezést is kaptam. 2018. évi az Év prózaírója választáson 3. helyezett lettem. Az Irodalmi Rádió antológiáiban rendszeresen helyet kapnak a novelláim. Nagy megtiszteltetés, hogy blogszerzőként is a közösség tagja lehetek. 2020-ban az Irodalmi Rádió gondozásában megjelent Novellák címmel első könyvem, mely 37 válogatott írásomat tartalmazza és részt vesz az 2021. évi Ünnepi Könyvhéten is. 2016-2020-ig tagja voltam a Gödöllői Városi Könyvtárban működő IRKA irodalmi közösségnek. Az írásaim felolvasó esteken szerepeltek és az írókör antológiáiban is megjelentek. 2018-ban a Gödöllői Irodalmi Díj pályázaton, a Próza kategóriájában elnyertem az Ezüst fokozatot. 2020-ban A Debreceni Nagycsaládosok Egyesületének „Mosolyvirág” Életmese írói pályázatán harmadik helyezést kaptam. Három antológiájukban válogatták be a novelláimat. 2020-ban a COVID járvány miatt több antológia kiadása is meghiúsult. de a Jelek antológia, benne a Szavak című novellámmal megjelent. 2021-ben önálló facebook oldalt nyitottam...