A szoba parkettáján egyre gyorsuló, apró kopogás hallatszik. Jennyi az, a falka legrégebbi tagja, aki három hónapos kora óta a legnagyobb támaszom a világban. Ő az önzetlen, tiszta szeretet, aki sosem ismert félelmet, és aki morzsánkként vette birtokba előbb a kanapét, majd az ágyat is, hogy végül teljesen egymásra hangolódva, elválaszthatatlan társakká váljunk. Jenny a biztos pont. De a kanapénkon ma már nemcsak ő pihen. Mellette két olyan lélek szuszog, akik a világ legmélyebb sötétségéből találtak hazáig.
Az első Hope volt. Hét évesen érkezett hozzám, de a valódi élete csak ekkor kezdődött. Egy illegális szaporítótelep sötét, szellőzetlen poklából mentették ki, huszonhat másik kutyával együtt. Amikor az állatmentők rátaláltak, az orrfacsaró ammóniaszag és az ürülék között nem kutyák éltek, hanem elfeledett életek. Víz és élelem nélkül, bezárva. Hope ennek a múltnak minden sebét magán viselte: a bordái átlátszottak, a teste elhasznált volt, a lelke pedig romokban hevert.
Az első hónapokban a szívem belesajdult a látványába. Ha megmozdultam, megmerevedett. Ha halkan közeledtem felé, hogy megsimogassam, a földhöz lapult, és a rettegéstől azonnal bepisilt. Nem ismerte az emberi kéz melegét, csak a bántást. Az etetésnél szinte megfulladt, olyan eszeveszett tempóban habzsolta az ételt, mintha az utolsó falatot nyelné le éppen. Hónapok türelme, szerető simogatás és Jenny nyugodt jelenléte kellett hozzá, de Hope-ból végül boldog kutya lett. Megtanulta, hogy a kéz nem üt, hanem simogat.
Aztán két évvel később kinyílt az ajtó egy újabb csoda előtt. Megérkezett Polly. Még csak négyhónapos volt, de már többet látott a kegyetlenségből, mint amennyit egy élőlénynek egy egész élet alatt sem szabadna. Egy bódult tudatmódosító szerekkel élő embertől mentették meg. Kint a téli hidegben, egy fagyos tyúkólba zárva találtak rá egy alig egykilós, már a végelgyengülés határán álló kan kutyussal együtt. Körülöttük víz és élelem nélkül láncra vert, elpusztult állatok tetemei feküdtek.
Amikor Pollyt a karomba vettem, reszketve áhította a szeretetet. De a fiatalsága hatalmas előny: képes a felejtésre. Mivel még szinte baba volt, a tyúkól fagyos emlékei nem tudták végérvényesen megnyomorítani a lelkét. Ő nem süllyedt olyan mélyre lelkileg, mint Hope. Neki a biztonság, a puha takaró és a napi háromszori étel olyan gyorsan vált természetessé, mintha mindig is erre lett volna rendelve.
Most, ahogy nézem őket, a kontrasztok szinte elmosódnak.
Itt van Jenny, aki mindig is a világ napos oldalát látta. Itt van Hope, aki hét év pokol után tanulta meg, hogy a világnak van napos oldala is. És itt van Polly, akit még épp időben kaptunk el a szakadék szélén, hogy elhiggye: a rossz után lehet jó is.
Amikor a kanapére nézek, nem a szaporítótelep sötétjét látom, és nem a téli tyúkól hidegét. Három apró csivavát látok, akik egymás mellett békésen alszanak a délutáni napsütésben. A múlt sebei már nem léteznek. Itt vannak. Biztonságban vannak. Otthon vannak.
Author: Egervári Kriszta
Egervári Kriszta vagyok. A 16 hónapos kislányommal vagyok itthon, mellette home office-ban dolgozom. Három csivava kutyus boldog gazdája vagyok. Az írás már gyerekkoromban is vonzott. Középiskoláskoromban magamnak írogattam, még forgatókönyvet is készítettem horror vonalon. Aztán az élet úgy hozta, hogy nem foglalkoztam az írással tovább. Újra 2024-ben kezdtem el ismét az írás felé orientálódni, de szerettem volna komolyabban is foglalkozni vele, így elkezdtem tanfolyamokra járni; 2025-ben a Magyar Íróképző képzéseit vettem igénybe online formában. Ott sokat tanultam az írásról, technikákról. Az írás számomra maga a szabadság. Ki tudom fejezni benne az érzelmeimet, fantáziáimat. Szeretem a romantikus regényeket, a krimiket, a mélyebb lélektani írásokat.
