A közelmúltban Galántán játunk, abban a mátyusföldi járásközpontban, ahol az én barátnőm nyugdíjazásáig könyvtárosként dolgozott. Kedves, barátságos kisváros, mindössze hetven kilóméterre a magyar határtól, és ahogy a beszélgetéseink során megtudtam, még ma is több mint negyven százalékban magyarok lakják, akik büszkék a nemzeti hovatartozásukra. Az itt élők nagy része református vallású, barátnőm nagyapja presbiter* volt, akinek az öccse papnak tanult, és a szomszédos községben, Vágsellyén szolgált a református templomban. De az én Cilikém „kilóg a sorból”, az ő apukája a múlt század negyvenes éveiben áttért a katolikus vallásra. Kérésemre elmesélte ennek okát, amit most megosztok veletek:
Tudni kell, hogy a nagyszülei még tisztes jómódban éltek a múlt század első felében, volt birtokuk és városi házuk is, így az egyszem gyereküket Pesten tudták taníttatni. Gyula jogász lett, hazatérve egy neves ügyvédnél kezdett dolgozni. Mindössze fél év telt el munkába állása után, amikor egy bonyolult hagyatéki ügy kapcsán találkozott Kollár Ilonával, a hidaskürti tanító lányával: egy szőke, kékszemű, végtelenül bájos ifjú hölggyel. Ilonka korán félárvaságra jutott, és édesanyjának rokonai el akarták perelni tőle azt a házat, amelyért ők becsülettel gondozták az anyai nagyszülőket. A kedves és okos leány teljesen elbűvölte az ifjú ügyvédbojtárt, aki minden tudását összeszedve harcolt apa és lánya igazáért. Először csak az ügylet részleteinek megbeszélése érdekében kereste föl Kollárékat az otthonukban, kis idő múlva azonban már Ilonka két szép szeméért is gyakori vendég lett Hidaskürtön – ahol egyébként apjáék egyik majorsága is volt. Ilona özvegy édesapjával és öccsével élt a házban, a tanítás mellett a háztartás ellátása, a kert gondozása is az ő nyakába szakadt. Nem csoda hát, hogy a sok teendő miatt a fiatalok általában nem a korzón sétálgattak: Gyula egyre gyakoribb vendég lett a házban, amihez a tanító úr beleegyezését adta.
Nem is lett volna semmi baj, ha a Kollár család református lett volna! De ahogy az idő tellett, és a fiatalok már elválaszthatatlanok lettek, Gyulát egyre jobban aggasztotta: mit fog az ő református presbiter apja szólni a választottjához? Mert azt tudni kell, a múlt század negyvenes éveiben a két felekezet között nagy volt az ellentét, szülői elvárás volt, hogy a református fiúk református családból nősüljenek. A botrány akkor robbant ki, amikor egyszer Gyula éppen a gyümölcsszedésben segédkezett Ilonkáék portáján, és az édesapja – aki az előző napokban keletkezett nagy sár miatt nem a megszokott útvonalon hajtott a birtokra – meglátta ingujjra vetkőzött fiát a barackfa alatt, amint éppen csókot lopott a lánytól. Azonnal megállt, köszönés nélkül berontott a portára, és két atyai pofonnal adta Gyula tudtára, hogy semmi keresnivalója ott. Ráparancsolt, azonnal vegye a felöltőjét, és üljön föl a kocsira. A férfi megszégyenülve búcsúzott Ilonkától, és kelletlenül bár, de követte apját. Otthon a szülők nyomatékosan tudtára adták: kidagadják az örökségből, ha még egyszer a tanítóék portáján látják. Arra számítottak, a fiú jobb belátásra tér, de tévedtek. Az első adandó alkalommal elment Ilonka apjához, elmondta, hogy az ő szándékai komolyak, a lány kedvéért át akar térni a katolikus hitre, és ha Kollár úr áldását adja az ő kapcsolatukra, a lehető legrövidebb időn belül feleségül fogja venni szerelmét.
Ilonka apját meghatotta a fiú ragaszkodása, megengedte Gyulának, hogy hozzájuk költözzön és a lány öccsével lakjon egy szobában. Igy hát Gyula összeszedte a városi házban lévő holmiját, és kiköltözött a faluba. Kora reggel kerékpárral indult dolgozni a városba, és szabadidejében szorgalmasan tanulta a katolikus pap által rendelkezésére bocsátott „Kis katekizmust”: készült az átkeresztelkedésre.
Amikor már az esküvő napját is kihirdették a templomban, egyik délután az ügyvédi irodában egy üzenet várta: édesanyja beteg, jöjjön haza és látogassa meg. Gyula – aki nagyon szerette anyukáját – sietve rohant a városi házhoz, ahol meglepetésére csak apja és református pap nagybátyja várta őt. A két férfi előbb szép szóval, majd egyre harsányabb kiabálással próbálta „észhez téríteni”, és lebeszélni a házasságról. Gyula azonban hajthatatlan maradt, mire a tisztelendő atya nekiesett, és ütni-verni kezdte, miközben a család szégyenének és hálátlan fattyúnak nevezte. A fiú azt sem tudta, az ütések fájtak-e jobban vagy nagybátyja szavai, de nem ütött vissza. Megvárta, míg a „szent ember” kitölti rajta bosszúját, aztán végtelen szomorúsággal hangjában csak ennyit mondott:
- Isten áldja apám. Engem ebben a házban soha többé nem lát – ezzel odalépett az ajtóhoz, és hazakerekezett a Kollár házba.
Az esküvő után Hidaskürtön vállalt jegyzői állást, így nem kellett naponta bejárni a városba. Nagy szerelemben és boldogságban éltek. Egy évvel az esküvő után Ilonka csodaszép kislánynak adott életet: Cilike a szőke göndör hajával, és pufók pici arcával olyan volt, mint a barokk templomban az angyalok. A faluban persze híre ment, milyen szép babája van a „kis tanítónéninek”, és a hír Gyula szüleihez is eljutott. A fiú anyja sokat sírt bánatában, hogy nem láthatja egyetlen unokáját, esdekelt a férjének, hogy kocsizzanak arra, mert belebetegszik, ha nem láthatja. Végül egy nap Gyula a hivatalban egy levelet talált az asztalán. Rögtön megismerte apja írását, így kissé remegő kézzel bontotta ki a borítékot. A levélben ez állt:
„Fiam! Anyád elemészti magát a bánattól, hogy nem láthatja az unokáját. Ha istent ismersz, hozd el vasárnap délután 5 órára a kertek alatt az öreg birsalmafához. Nem akarom, hogy a faluból bárki lássa. Tedd meg a kedvéért, ne hagyd őt szenvedni. Apád”
Gyula szinte rohant hazáig. Megmutatta a levelet a feleségének és apósának is, majd kijelentette: ő nem fogja lopva vinni magával a kicsit. Felöltöznek Ilonkával ünneplő ruhába, mózeskosárba teszik Cilikét, és lovaskocsival fognak a majorhoz hajtani vasárnap délután. Ha az apjáék mindhármukat beengedik, akkor rendben, de ha nem, visszafordulnak anélkül, hogy a babát megmutatnák.
Így is lett. Még mielőtt a szülei elindultak volna a szőlőskert végében lévő birsalmafához, Gyula behajtott az udvarra az eperfák alá. A kocsi zörgésére édesanyja nézett ki az ajtón, és boldogan rohant a csézához. Átölelte rég nem látott fiát, majd mit sem törődve azzal, látja-e a férje az ablakból, magához ölelte Ilonát is. Ezután kivette a kosárból Cilikét, és karjában vitte a pitvarba, ahol Gyula apja tipródott. A feleség elébe lépett, és ezt mondta:
- Ettől a csodától akart maga megfosztani? Makacs vénember!”
Az apa pedig lehajtotta a fejét, és csendben azt kérdezte:
- Meg tudtok nekem bocsátani fiam? Nem akartam én rosszat, de tudod: a tradíciók…, meg a falu szája. Hogy épp a presbiter fia – akinek az egyházi fegyelem betartása a feladata – kikeresztelkedik… De már látom: értük érdemes volt.
*A református vallásban az egyházközségekben – az egyházközség választásra jogosult tagjai közül – bizonyos időtartamra (12 évre) választott egyházközségi tisztviselő, akinek feladata az egyházközség presbitériumának munkájában való részvétel, „az egyházközség szellemi és anyagi ügyeinek intézésében, az egyházi önkormányzat gyakorlásában és az egyházi fegyelem fenntartásában” való közreműködés.
Author: Holéczi Zsuzsa
Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem, előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...