Ez a vasárnap is elmúlt.
Már csak egy emlék,
mikor is egy szürke, unott hétfő
köszöntött reánk ismét.
Én meg délelőtt, itt a közeli park
egy eldugott szegletén,
távol a tülekedéstől, távol a lármától,
a város minden bántó zajától,
itt ülök egy félreeső padon egyedül.
Itt ülök, hol a napsugár is még ismeretlen vendég
S hol csak magam vagyok otthonos.
Merengek.
Csendben, némán szemlélem
a környező, külső világot.
Egykor, a múltban tán még ismertem.
Itt ma már csak egy kívülálló idegen,
csupán megtűrt vendég vagyok.
Ez már rég, nem az én világom.
Új, fenyegető, félelmetes és ismeretlen hon,
teli megannyi veszéllyel, csapdával, buktatóval
s undorító hazugsággal.
Ez a mostani világ számomra kiismerhetetlen
s idegen lett ma már.
Igen, valóban.
És miközben itt ülök,
megvallom azon tűnődöm,
vajon az egykor vallott régi mondás, hogy
“Élni szép, és élni jó”, ma már többé nem más,
mint pusztán ámítás, hogy azt ne mondjam
szintiszta hazugság?!
Ma már jobb volna tán innen elmenni.
Mindent itthagyni, mindent elfeledni
s már pihenni valahol, lent mélyen,
a drága föld szerető, puha lágy ölén,
és egy szebb, élhetőbb s igazabb
világról álmodni eközben.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.