Születésnap
(Belépés az 52. évbe)
Üres szavak csengtek,
Mint a kötelesség bére.
És nem örült, aki adta,
De az sem aki kapta.
Volt, ki feledte korral…
Fájt, hogy nem vagyok
Már meglepett gyerek.
Átöleltek, szabadulni vágytam,
Örömmel menekült az ölelő is.
Nem volt aznap ünnep a szívben,
Nem találtam sehol a helyem.
De az órában az idő letelt
És új reggel született.
Imára hívtak,
Nem imádkoztam.
Térdre, lélekben
Sem hulltam.
De megláttam a fohászt
Egy fáradt gyemeki csókban.
És a reményt, a szülői arcban.
Szeretni szerettem volna…
Aztán megéreztem a szél szavát.
A vízhez siettem, az égbe emelt.
A partok alkották a Földet.
Kenum lebegő imaszőnyeg.
Káromló ágakba akadtam…
De a gyékények már fogták
A kezem: Templomba vittek.
Nádak zsongták a zsoltárt,
Szentképek voltak a felhők,
A hajóm vízen járt velem.
Ó nem csoda ez annak
Ki haladni akar az úttal,
De én bemerítkeztem újra.
Fekete lápon, tiszta vízben úsztam.
Ég és föld közé így emelkedtem.
Csak uszálya szegélyét fogtam,
De meghintett esővel a vihar.
Kifelé levágtam a káromló ágat…
Érztem, hogy élni kezdek, ám
Lézezésem örök titok marad.
Most új napra virradtunk ismét.
Járma nyakamra került megint.
Hallgat, kit oly sokszor hívtam.
Kerül minden szót: néma beszéd.
Tán ezért vigasztalta a felhőt
A dúsan temő, szomjazó mező:
„Vállamon kisírhatod magad,
Csak engedj utat a könnynek…
Füveim szárba szökkennek hamar,
S ha nincs fenn, aki símogasson,
Villámot, egyből még ne csikoríts
Itt mindent megtalálsz, amit akarsz.”
S.F. 2018. 06. 16-18.
Author: Simon Farkas
Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van körülötted,Csak akkor jön néha egy zápor,Hogy lemossa legalább a tested,Hogy Előtte újra meztelenül állj. Mert egyedül hiába rakosgatsz tettet és szót,Egymásra téve is, csak rossz Bábel torony.Nem hogy az égig, a másik emberig sem ér.Látod a lomokból épült százféle tornyot.És a te bástyád, végvárad az egyik itteni állás. Csupasz tornyok merednek az égre,Mint az ég felé kiáltott százféle átok.És még ledönteni sem akarja ezeket senki.Csak éjjel tisztulunk meg néha,Ha az égi áldás csapkodva veri a testünk. Ilyenkor sírva, átkozva dicsérjük Őt,Aki tornyokba zárta a testünk…Máskor meg napot küld ránkÉs gyönge szellőt,Hogy könnyeink ők szárítsák föl. És árnyékot rajzolunk a földre mind,Ha körbe jár bennünket a fény,Messziről tán lassú társas táncnak tűnhet,Mert rövidül, forog és nyúlik az árnyunk,S a Másik árnyéka néha átsöpör rajtunk… S.F. 2013. július