zenekarrier

Élvezem amikor a zenekar tagjainak arcán öröm sugárzik, hogy együtt zenélhetnek, énekelhetnek és ezt büszkén mutatják meg a közönségnek is. „Puccos publikum pódiumon zene és ének egyszerre, egyszóval A Hangkar!”

Félkörben vegyesen férfiak és nők. Emberek. Szerintem szebbek, mint egy mókus kórus.

Elképzelem és látom ahogy élnek.

Látom a dobost – talán Jácintnak hívják – ahogy egész életét kitöltötte a dobpergés, mintha minden pillanatát beárnyékolta volna egy hatalmas üstökös vagy üstdob. A dobkályha melegében torkában dobogott a szíve, mikor ő vághatta fel a szülinapi tortáját, a kedvencét, a Dobostortát. Még nyaralni is mindig Dobsinára vitték és egyszer karácsonyra egy dobtáras puskát kapott. Szegény kisdobos.

Jácint, a dobos már gyermekként mindig püfölt valamit, ütötte a lábasokat, verte az öccsét. Tinédzserként dobolt egy dobboltban. Jácint, hozd ide a lábcint! – elcsépelt szlogen lett az üzletben. De nem dobta fel a vásárlói kedvet. Dobozolva gyűltek a dobkották. Dobbantott s dohogott az apja, hogy kidobott pénz. Vettél volna inkább egy dobermannt – mondta gúnyosan. Dobogóra se állhatott soha, hiába indult a legamatőrebbnél is amatőrebb versenyeken. Pedig annyit gyakorolt, hogy már a dobhártyája is majd’ beszakadt. Azért végig verte a zeneiskolát. Alsóban még őt püfölték, aztán ő verte a kicsiket, mint a kétfenekű dobot. Zenetanodában eldobolt bármit és elverte az összes zsebpénzt amit kapott, majd papíron is dobos lett belőle. Kis színházban volt kis dobos, aztán bekerült a nagyzenekarba, most is itt üti, ha kell. Ha nem, elüti az időt valamivel.

Hívták rock bandába. Jól jött volna egy képzett dobos, összefogta volna a tagokat. De a felesége nem engedte. Jácintot vonzotta a világhírnév, a sok pénz, a sztárság. Zsuzsa, a felesége kerekperec megmondta, hogy elhagyja és viszi a gyerekeket is, ha rocker lesz Jácint. Aztán higgadtan is megbeszélték éjszakákat áldozva a lehetőségek és a körülmények mérlegelésére. Végül Jácint belátta, hogy Zsuzsának már megint igaza van. Okos ez a nő! A turné állomásain jobban szeret légkondis hotel szobában aludni és a svédasztalos reggelik is az élete részévé váltak már. A zenekar fenntartója biztosít vasalt inget és finom anyagú szövetnadrágot a koncertekre. Rendszeres fizetés. Biztos nyugdíj, ha megéri.

Rockerként kender füstben aszalódna, pedig már nyolc éve leszokott a cigiről és az alkoholt se bírja. Egyszerűen már nem esik jól. A dereka se bírná már a turnébusz ócska ágyait és a felesége örökös féltékenysége is az agyára menne: „Kikkel játszik Jácint? Vajon mit csinál a csitrikkel a backstageben?” Az is a rock ellen szól, hogy ott az egész koncertet végig kell dolgozni, püfölheti órákon át.

Jácint maradt Beethovennél és eldobolja amit kell, ha int a karmester. Üt párat aztán akár le is ülhet, már senki sem figyel rá.

Senki sem figyel rá! Ez a felismerés mar eleven húsába, a szívébe minden egyes próbán, minden koncerten. Nem tud kiteljesedni, szárnyalni, improvizálni. Pedig hányszor eltervezte már, hogy a legvégén üt egy fergeteges dobszólót. Sose merte megtenni. Gyáva és magányos. Egyedül dobol. Nincs szava a zenekarban, övé a legkisebb szekció.

Jácint gyerekkora óta utálja az anyját. Miért pont dob?!

Author: Mandel Imre

Mandel Imre az Irodalmi Rádió szerzője. Nagyon fiatalon kezdtem el írni. Először csak betűket, aztán szavakat is (cica, papa). Fogalmam sem volt hogyan kell fogalmazni. Később belejöttem. Felelősséget nem szívesen vállalok az írásaimért. Nem én találtam ki, hogy közre adjam őket. Lelkemnek kedves menyecske terelt erre. Azt gondolom, hogy a humornak mindig, mindenhol helye van. Ez nem művészet, ez trauma fermentálva.