A vonósok szekciója felett öntelt, kollektív mosoly lebeg. Számbeli fölényükkel utálattal vegyes tiszteletet vívtak ki maguknak. A kürtösök fújják a magukét, de még a többi fúvós is csak réztvevőknek csúfolja őket, rezzenéstelen arccal. A kórus zárt közösség, mindig egy hangúak. Nincs kiszólás, nem szólóznak.
-Altisták polondla! – Ugratják őket a többiek. Tényleg az altisták Feri bácsi kedvencei, a kedvencek kedvence pedig Hugi a főaltista. Csak az ő kedvére helyezte át a szopránokat Jácint mellé. Hugi abszolút hallását abszolút zavarta, őt magát pedig teljesen felidegesítette, hogy Jácint mindig a fülébe dobol. Így az alt a selymesen szóló klarinét klikk mellé állhatott fel. A szopránok szoktak orrolni ezért, szólni nem szólnak.
A kórustagok egyenrangúak, nem rivalizálnak egymással és mindenki azt csinálja, amit Hugi akar. Ha Hugi csendet akar, akkor zümmög a kórus. Aki mégis egy hangot is kiejt megismerkedhet Hugi orrba vágással felérő tekintetével. Fatális véletlen, nazális fájdalom.
Hugi boldog családanya. Van férje, gyereke és kutyája – ahogy az már egy boldog családban lenni szokott. Minden kedden meglocsolja a virágait és vasárnap húslevest főz. Azt beszélik a városban, hogy a férje jobban szereti Hugi főztjét, mint a saját anyjáét. Hugi óvatos, kerüli az olyan kereszteződéseket, ahol nincsen STOP tábla. Óvatos és biztonságos, mindig hord sálat. Óvja a hangját hidegtől, melegtől. Bolond aki nem látja, hogy ő énekes. Az autója Volvo. A férje virtuóz, el is vették a jogosítványát félévre. Azért az anyósülésen teli talppal nyomja a lemezt, mintha fékezne, majd’ beszakad és a keze is gyakran elindul a kormány felé, hogy belekapva korrigáljon.
Mindenki ismeri és elismeri Hugi jóságát és szelídségét. Galamblelkű simulékonyságát senki sem merné megcáfolni…mindenki tudja milyen keménykezű a kórusban és otthon, a családja körében is. A gyermeke életét végigkísérte Hugi hangja, már a magzatnak is dudolászott, aztán mikor megszületet a kicsi, már énekelt is neki. A dudolászás ellen még semmit sem tehetett szegényke, de már születése után nem sokkal túlüvöltötte az anyját, hogy nem akarja ezt hallani. Pelenkás korában kialakult nála a diszmousika, mint másnál a diszlexia.
Hugi mindenhol ott van. Ő a centrum, a központ, az origo az alfa és omega. Bárhol vagy, bármit csinálsz szembejön veled, mellette találod magad és a hatása alá kerülsz. Effektíve megkerülhetetlen. A gyerek iskolájában minden feladatnak nekifeszülő főszülő volt, családi összejöveteleken családfőtag, és a tábortűz körül ülő baráti társaságban csak azért nem ő van a középpontban, mert ott a tűz van. Igaz, egyszer megégette magát. Talán nem figyelt és középre penderült volna? De így is vele kezdődik a körbeülés (alfa) és vele ér véget a kör (omega). Hugi mély alázattal viseli ezt a központi szerepet. Szinte már a földet nézi, olyan mélyen lehajtja fejét zavarában, amikor a kórustalálkozókon próbálják szembe dicsérni. Szegény férje meg egyik lábáról a másikra áll, annyira unja már ezt a dicshimnuszt, látnák ezek – gondolja – amikor odaégeti a pörköltöt otthon, egyáltalán nem olyan tökéletes, mint amilyennek gondoljátok. De nem szólhat bele a tömjénezésbe. Hugi száját sosem hagyja el rosszmájú megjegyzés és kritika se, mindenkit megdicsér és gratulál, még a tehetségtelen Pirikét se sértené meg, akinek már a hangja is rekedtes és soha nem volt hallása. Pirikének jó kapcsolatai vannak, mindig maradhat a kórus hátsó sorában, két magasabb lány mögött. Persze Pirike nem tartozik a tűzkörül ülő baráti körhöz, senki nem kíváncsi az önimádatára, ami teljesen téves, torz önismeretére épül.
Hugi mindenre nyitott és mindenhol ott van, ahol énekelnek. Értő közönség és szívesen megmutatja saját hangját is. Amikor ő énekel galambok ülnek a verebekhez, a csalogány is csak zavartan köhint, aztán befogja csőrét.
Hugi, ha hamarabb hangra fakad, még saját dalolású bakelit lemeze is lehetett volna és ő lenne a hanghordozó. Annak idején a Hungarotontól hatszor hallgatta meg egy befolyásos ember. Hugi saját kórusról álmodik, ahol mindenki tisztahangú énekes és ő lenne a hangadó.
Author: Mandel Imre
Mandel Imre az Irodalmi Rádió szerzője. Nagyon fiatalon kezdtem el írni. Először csak betűket, aztán szavakat is (cica, papa). Fogalmam sem volt hogyan kell fogalmazni. Később belejöttem. Felelősséget nem szívesen vállalok az írásaimért. Nem én találtam ki, hogy közre adjam őket. Lelkemnek kedves menyecske terelt erre. Azt gondolom, hogy a humornak mindig, mindenhol helye van.