Ferkó

Ferkó

Ahhoz képest, hogy a park még a hideg téli délutánokon is rendszerint megelevenedik, most sehol egy teremtett lélek nem mozog. Pedig nem így szokott lenni. Attól, hogy január végén négykor már besötétedik, a lakók még tartanak egyfajta menetrendet. Legalábbis azok, akik a környező panelekből még kijárnak a levegőre. 

A park jobb oldali csücskében, a bozótos mögött egy téglalapnyi területen egymást érik a padok. Az egyiken fekszik valaki. Óvatosan kidugja fejét a pokróca alól és körbenéz. Szokatlan kissé ez a mai csend. A délutáni mozgás rendszerint a kis köpcös nénivel kezdődik, aki négy után pár perccel megjelenik a kutyájával. Bolhának hívja ezt a kis barna, rövid szőrű tacsi keveréket, akinek gömbölyű pocakja vetekedik a gazdiéval. A lábaik már nem egyeznek. Bolha futóegérre emlékeztető apró lábait sebesen szedegeti, míg a néni saját vaskos vádlijával nem tudná tartani a tempót, ha nem pórázon lenne a kiskutya. A bal sarokban a kis vakarék mindig megugatja a kukát. Szokása. Nehéz leszoktatni róla. A néni ma nagyon sürgeti a kis tacsit. Dideregve kapkodják a lábukat hazafelé.

Amint Bolha eltűnik a kanyarban, jön a kalapos manusz a hatalmas, lomha újfundlandival. A férfi szokta ugyan szólongatni, de túl cizellált a kutya neve ahhoz, hogy meg is lehessen jegyezni. Valami Gorgonzolasz, vagy Gorgoleszkasz. Rossebb se érti, de a szegény pára se nagyon. Ha értené, biztosan ránézne legalább egyszer a pasasra, akinek mellesleg a mellkasáig ér. Amikor a férfi kisétál a parkból, a többiek mindig mondják, hogy az autója is nagy. Biztosan megalomán. A terjedelmes újfundlandit a többiek maguk közt csak Gurgulának hívják. A nagy melák ma nem találkozik a kis tacsival. Elkerülték egymást. 

A férfi a padról tovább lesi a park eseményeit. Gurgula után sorra szokott érkezni a többi kutyasétáltató. Bikfic, Pocok, Benji, Borzas, ilyen neveket kiabálnak a gazdik. De ők ma mind elmaradnak, vagy csak egy fél kört szaladnak. Pedig hat körül ér haza a legtöbb ember a munkából. Ilyenkor nagyobb mozgás támad ebben a kis zöldövezetben. Fiatalok, idősebbek, kis csapatokba verődve járják a köröket kutyáikkal, hangosan kacarászva, meg pletykálkodva egymással. A kutya futtató mindig megtelik hangos ugatással, amire páran a közel eső épületekből ablakot nyitnak és ordítva anyáznak. Nem mintha lenne valami eredménye, hacsak nem az, hogy bitang jól esett üvölteni egyet. 

Ma viszont valami más. Ma a gyerekek is kevesebben vannak. Ők mindig a park másik oldalán lévő bekerített játszótéren szaladgálnak. Az anyukákkal együtt sort állnak a csúszdák és hinták előtt. Ilyenkor télen feje búbjáig be van bugyolálva mindenki: vastag nadrág, alatta harisnya, pulcsi, vastag kabát, sapka, sál, és jó meleg kesztyű, csizma. Ennek ellenére az anyukák dideregve topognak és sürgetik a kipirult arcú gyerkőcöket, hogy mihamarabb letudják a húsz csúszda kört, tíz perc hintázást, és még húsz perc mászókát. Ez a menetrend. A gyerekeknek meg sem kottyan a hideg. 

Brrr…a hideg. Igen, ma már kora délután is érezhetően csípősebb volt a levegő. Most meg már lassan hat órát ver a szomszéd utcai templom harangja. Egy-két kósza ember viharos sebességgel gyalogol át a parkon, sálukat az orruk elé tartva, mintha attól félnének, hogy megfagy és letörik. Senki sem áll meg a nagy lámpa fénye alatt, ahogyan az időnként szokás. Akik jönnek, azok is kifordulnak öt perc múlva. 

A férfi a padon kicsit jobban magára csavarja a pokrócot. Cudar egy idő van. Ezt ő egyébként korántsem érzi annyira, mint azok, akik a meleg otthonaikba igyekeznek. Neki ez az otthona. Az ágya, a széke, a pokróca, a szekrénye, mind ezen a kis téglalapnyi területen van a park szélén. Igazán kényelmes szokott lenni, és meglehetősen diszkrét is, hiszen a sövények megfelelően takarják intim perceit. Nyáron árnyékot ad, télen pedig lefogja a jeges északnyugati szelet. Még vendégei is szoktak lenni. Szeretnek hozzá betérni azok, akiknek az utcán jut csak hely. Ő meg szívesen átad néhány padot időnként azoknak, akikben jobban megbízik. 

A szemközti padon egy társa alszik éppen. Ezt is megtanulja az ember hamar a szabad ég alatt. Mármint hogy miképp lehet hidegben aludni. Nem nagy kunszt, csak szokni kell. Kicsit jobban fel kell öltözni: még egy réteg foltos nadrág, néhány zokni, egy vastag szálú, kötött sapka, és pár pulcsi. Ha szerencsés, akkor a menhelyen talál ilyen holmikat, esetleg kabátot is, meg plédeket. Ezekkel akár egész télen ki lehet bírni. 

A férfi egy szemvillanás alatt felméri a terepet. Megdörzsölgeti a szakállát, amire már enyhén ráfagyott a dér. A mozdulattól itt-ott felpuhul arcán a dús szakáll szőrzet. Barna szemével tovább kandikál a pokróc alól, lesöprögeti magáról a fákról rápotyogó havat, és megállapítja a tényeket. Kevés ember, még a lakás melegéhez szokott városi kutyák is dideregnek és sietve pisilnek, hogy mielőbb felmehessenek. Na tessék! Most itt matat az egyik a szomszéd bozótosban. 

– Fúj, te! Hogy sántulna meg a nénikéd! – ordít rá a gazdi. – Takarodj kifelé abból a retekből!

A férfi már megszokta. Közönyösen vigyorog. Naponta legalább tíz kutya talál rá a vécéjére. Mert neki az is van. Pont a lakása mellett. Csak a nyári melegben kell kicsit elásni a dolgokat, hogy ne terjengjen a bűz mindenfelé. Ez van. Ilyen egy hajléktalan mindennapi élete. 

Felnéz az égre. Ragyogó csillagos ég néz rá vissza, felhőt mintha nem látna olyan sokat. Már amennyire ezt meg lehet állapítani a város tündöklő fényt verő lámpái alatt. Szóval ezért a nagy sietség és a kihalt utcák már kora délután. Ha nincs felhő, melegedés se lesz. Összébb húzza magát. Ha már nagyon hideg lesz, a társával majd összebújnak kicsit. Az sokat segít. 

Sietve kopogó lépteket hall a járda felől. Egy határozottan, ritmusosan menetelő női csizma sarkai kopácsolnak. Mellette pici lábak össze-vissza futkározó dobbanásait lehet kivenni.

– Ferkó, ne most kezdj neki a hóember építésnek! – szeli át az anyuka hangja az üres park csendjét. – Igyekezzünk haza, apád már vár a forró kakaóval.

Ferkó. De kedves név! A hajléktalan férfi enyhén felkönyököl a padon, hogy lássa a kisfiút. Elmosolyodik. Igazi kis csibészes tekintete van a kissrácnak. Nem akar ez hazamenni! Mit sietteti az anyja?

Ferkó, Ferkó…

Hol a csudában hallotta már ezt a nevet? 

Ó, hát persze!

A férfi szívét meleg hullámokban önti el az emlékezés. A képfoszlányok között egy arcot vél felfedezni, amint hozzá közel hajol és cinkosan mosolyog. Egy néni kedves, kerek arca, derűs barna szeme néz rá. Egy bögre gőzölgő teát tart a kezében, amit felé nyújt. A férfi elveszi. De nem azzal az aszott, idő koptatta, kikérgesedett kézzel, amit most lát maga előtt, hanem azzal a gyerekkori, gömbölyded, dundi kis kézzel, ami mohón nyúl a bögre után. Senki sem tudott olyan finom teát főzni, mint a Nagymami. 

Valahol vidéken éltek, de hol is? A férfi minden igyekezetével próbálja felidézni a falu nevét, ahol akkoriban laktak. Fene se tudja már, valahol a Tisza mentén volt. Emlékszik még milyen jókat futkosott a többi gyerekkel a gáton. De nem ez volt a szülőfaluja. Arra nem szívesen emlékszik vissza. Az még azelőtt volt, hogy az apját elvitték a rendőrök és az anyja négy műszakos munkára kényszerült, hogy eltartsa őt és a testvérét. A Nagymami vigyázott rájuk mindig. Odaköltöztek hozzá, mert egy fedél alatt olcsóbb volt lakni mindannyiuknak. A tea és a süti mindig finom volt. A Nagymami tudta a süti titkát egyedül, máshol nem evett azóta sem hasonlót. Erre biztosan emlékszik.

A Nagymami épp mond neki valamit. Egyre tisztábban hallja:

– Ferkó, te – formálja a néni szája a szavakat, – ha anyád megtudja, hogy már megint eláztattad a cipődet a hóban, menten lenyakaz!

Ferkó! Megvan. Őt is így szólították valaha. Jó régen volt. A hajléktalanok világában elég az a név is, amit ráragaszt az élet. Ő pedig itt a Sámán. Csak így, egyszerűen. Nem kell azt túlbonyolítani. Ebből mindenki azonnal tudhatja mire számíthat ha vele van dolga. Ebben a közegben ő ismeri egyedül a gyógynövényeket. A Nagymamitól tanulta gyerekkorában. Sok beteget kúrált már ki a hajléktalan szállón a főzetekkel. Sokan éreztek már hálát, amikor vele találkoztak, hiszen orvoshoz nemigen tudnak járni. Nincs rá mód. 

Hajléktalan szálló. Ferkó most is szívből utálja ezeket a menhelyeket. Csak néha kényszerül rá, hogy bemenjen. Szoktak ezt-azt osztogatni, ami jól jön. Egyébként pedig munka is akad minden évszakban. Abból van egy kis pénz. Talán két év múlva sikerül néhányuknak állandó munkát szerezni, és akkor egy olcsóbb albérletet is kivehetnek együtt. Nem sokáig kell már fedél nélkül kihúznia a teleket. 

– Ferkó, igyekezz már! – visszhangzik újra a kisfiú anyukájának hangja a parkban.

– Na jó – szólal meg most már a kis Ferkó is. Tíz év körüli fiúcska lehet a sipítozós hangból ítélve.

Sámán kissé felemelkedik fekhelyéről. Kíváncsi erre a másik, kicsi Ferkóra. Barna szeme kíváncsian kémleli a parkot a bokrok mögül, amint lopva meglesi a jelenetet. Helyes kisfiú. És milyen eleven! Mint ő egykoron. A nő pedig még fiatal. Szép. Olyan svájci sapkát visel, mint anno Jucus, a felesége. Már nem él. Röviddel azután, miután bezárt a gyár, Jucus távozott az élők sorából. Talán jobb is, hogy nem élte meg, mikor a szolgálati lakásukat elárverezték. A gyár sok adósságot halmozott fel. A lakásokkal törlesztett, sokuk kárára. Ez van. Ilyen a világ.  

Léptek ropogása hallatszik a hóban. Sámán visszakucorodik a pokróc alá. Csipős egy éjszaka vár rájuk, az már biztos! A kisfiú az anyukájával kifelé tart a parkból. Mellettük haladnak el. A kisfiú egyszer csak megtorpan. Beles a sövény mögül és a padokat nézegeti. Váratlanul elereszti az anyukája kezét, és kicsiny lábaival odaszalad a padhoz. Sámán csodálkozva néz bele a kicsi kék szempárba, ami kíváncsian mustrálja őt.

– Bácsi, nem tetszik fázni? – szólal meg a kicsi Ferkó. 

– Ferkó, miért rohantál el? Ne piszkáld a bácsit! – ekkorra már az anyukája is utolérte.

– Nem fázom, kisöreg – mosolyog Sámán, majd újra a tiszta eget kémleli. – Te viszont siess, mert hideg lesz ma éjjel. 

– Tudom – válaszolja jelentőség teljesen a kisfiú, – mondták a tévében. 

– Ma éjjelre fagyriadót fújtak – pontosít az anyuka aggódó tekintettel. – Minusz huszat emlegettek. Nem akarnak bemenni a menhelyre melegedni? 

Sámán ritkán szokta tapasztalni, hogy az emberek aggódnak. Megköszöni a hölgy kedvességét. Elmagyarázza, hogy a menhelyen hamar lába kél mindennek. Nem kockáztatja a félretett pénzét, sem a gyógyteáit. Magyarázatképpen rábök a mini gáztűzhelyre a pad alatt. Ha már nagyon hideg lesz, be fogják kapcsolni és gyógyteát főznek. Ekkor egy harmadik hajléktalan is megjelenik. Pokrócokat, paplanokat cipel magával. Szó nélkül letesz Sámánnak egy vastag paplant, és egy másikkal betakarja a szomszéd padon alvó társukat is. 

A nő csendben hallgatja Sámánt. Könnybe lábad a szeme. Elővesz egy ötezrest és Sámán kezébe dugja, jó szorosan, mint aki attól fél, hogy kiejti. 

– Legalább ezt tegyék el – mondja ellentmondást nem tűrően.

Sámán bólint. Nagyon jólelkű ez az asszony. 

A nő, ugyanolyan határozottan, mint ahogyan imént a pénzt adta, most a kisfiút tessékeli hazafelé. A kicsi Ferkó szót fogad. De amint távolodnak, hirtelen újra visszarohan.

– Bácsi, bácsi! – sipítozza élesen. – Itt van a kesztyűm is. Nekem nem fog kelleni.

Sámán meglepetten néz. Nem fogadhatja el. De az asszony messziről bátorítóan bólint neki. Sámán régen hatódott meg. Elrebeg egy köszönömöt. 

– Most már tényleg menj, Ferkó, nehogy megfázz – néz jelentőség teljesen a kisfiú szemébe.

A kisfiú vonakodva elindul. Azért még egyszer hátranéz.

– A te neved mi? – teszi fel utolsó kérdését.

– Ferkó – villantja ki sárga fogait Sámán, – mint a tiéd.

A kisfiú széles mosolyt ereszt felé. Elégedett a válasszal. Most már elindul az anyukája után.

Sámán hosszasan szorongatja a kis kesztyűket kérges, lapátnyi markában. Ezen a télen ennek fogja legnagyobb hasznát venni. Hiába kicsi a kezére. Ez a kis kesztyű többet tud annál. Belülről melegít.