Madárdal az örökkévalóságnak

Az a bizonyos ház, ahová Seamust irányították, a városhatár közelében állt. Kinézetre pontosan olyan volt, mint a település összes többi könnyűszerkezetes lakóépülete, de ha a lapos tető és a szürke falak nem is tették egyedivé, legalább arról könnyen fel lehetett ismerni, hogy a bejárati ajtófélfát különféle kagylóhéjakkal díszítették. A csengetésre nem nyitottak ugyan ajtót, de azok alapján, amit az itt lakóról hallott, Seamus úgy sejtette, ez még nem jelenti, hogy az illető ne lenne otthon. Ezért úgy gondolta, tesz egy próbát, és megkerülte a házat. Kiderült, hogy helyes volt a megérzése: a hátsó kert két pálmafája közé kifeszített függőágyban egy férfi ült, aki éppen elmélyülten olvasta az ölében heverő könyvet.

– Jó napot! Te vagy John Simcock? – szólította meg, amint odalépett mellé.

Erre a másik férfi lassan felnézett, néhány pillanatig összehúzott szemmel méregette a jövevényt fehér cowboykalapjának karimája alól, majd kezet nyújtott, és azt mondta:

– Hello, én volnék az! De szólíts csak Wayne-nek! Mindenki úgy hív.

– Wayne? – Seamus értetlenkedve felhúzta a szemöldökét, de a következő pillanatban már le is esett neki a dolog, és elvigyorodott. – Hát persze, a kalap miatt. Azért remélem, pisztolyt rántani nem fogsz! Az én nevem Seamus Jacoby, és egy hangfelvétel miatt kerestelek fel.

Kézfogásuk után Wayne felkászálódott, könyvét a függőágyra dobta, és a ház mögötti teraszra invitálta vendégét.

– Nos, miről is van szó pontosan? – kérdezte, miután helyet foglaltak a fonott székekben.

– Úgy hallottam, van egy felvételed egy madárdalról – Seamus leemelte a válláról a táskáját, elővett belőle egy fotót, és átadta a házigazdának. – Róla lenne szó. Mikala sógorod régi barátom, és nemrégiben, amikor nála jártam, láttam a hűtőre kirakva egy képet erről a fajról. Azt mondták, te rajzoltad le a madarat az unokahúgodnak, miután kazettáról hallotta nálad az énekét. Én a madártani központnál dolgozom, és ha lehet, elkérném azt a felvételt, hogy lemásolhassuk.

Wayne érdeklődve pillantott a fényképre, amin az enyhe életlensége ellenére jól ki lehetett venni a szárnyas fontosabb ismertetőjegyeit. Az állatnak a mézevőkre jellemző hegyes, hosszú csőre volt, teste szinte teljesen barna-fekete színben pompázott, leszámítva néhány sárga tollat a lábszárán, meg a szárnya szélén és a begyén feltűnő fehér foltokat.

– Ó, igen, emlékszem rá! Kianát egy időben nagyon érdekelték a magnókazetták, és ha talált egyet, abba feltétlenül bele kellett hallgatnia. Egyszer azt is megmutattam neki, amin ez a madárka csicsereg. A kauai mohó, igaz?

– Igen – bólintott Seamus. – Más néven a pikkelyestorkú mohó.

– Volt nekem is egy fotóm róla, de az már elveszett. Azért kellett lerajzolnom, mert máshogy nem tudtam megmutatni, hogy néz ki – visszaadta a képet, és megvakarta borostás állát. – A szalagnak viszont még meg kell lennie valahol, szívesen előkeresem.

– Azt megköszönném!

Amíg Wayne bement a házba a kazettáért, Seamus a kert végében kezdődő erdő fáit nézegette. A szélben hajlongó lombok fölött a távolban időnként fölröppent egy-egy madár, hangjuk azonban nem ért el hozzá. Csaknem egy órája ült ott csöndben, a gondolataiba merülve, amikor végre újra kinyílt mögötte az ajtó, és megjelent a házigazda.

– Itt is van – Wayne egy kis magnót nyomott a kezébe, aztán leült mellé. – Hallgasd meg!

Seamus habozás nélkül megnyomta a „Lejátszás” gombot. A felvételen először tücsökciripelés hallatszott, majd néhány pillanat után felcsendült a mohó éneke. Különös, szakaszos füttyögés volt, mintha a madár hangja két-három hangonként elcsuklott volna. A dallam pedig egészen melankolikusnak tűnt. Szinte látta lelki szemei előtt a kis termetű szárnyast, ahogy egy fa lombja közül szólítgatja társait.

– Nagyon jól emlékszem arra a napra, amikor ez a felvétel készült –  kezdte mesélni Wayne hátradőlve. –  Egy turistapárt vezettem át a mocsáron, amikor egyszer csak megjelent a madár az egyik faágon. Olyan közel volt, hogy távcső nélkül, szabad szemmel is láthattuk. Meg is lepődtem, mert ritkán van ekkora szerencsém. A fészküket néhanapján ki lehet szúrni, de őket magukat csak nagyon ritkán. Ha mégis feltűnnek, akkor elég távolságtartóak szoktak lenni. Ez a példány meg ott ült, és mintha csak nekünk csacsogott volna. Egyszer egy híres ember azt mondta, hogy szerinte a madarak valójában nem énekelnek, hanem fájdalmukban visítanak – vállat vont. – Én nem értek vele egyet, de mégis, valahogy akkor és ott ezt a dallamot kifejezetten szomorúnak hallottam. A turistáimnál volt diktafon, és a lány gyorsan elő is kapta, hogy megörökítse a madáréneket. Amikor aztán a kis barátunk elröppent, visszahallgattuk a felvételt, és képzeld, erre a madár visszajött! Biztosan azt hitte, válaszoltak neki. Kicsit sajnáltam szegényt. Még most is libabőrös leszek, ahogy visszagondolok.

– Azt elhiszem! Gyönyörű a hangja ennek a madárnak, de van benne valami bánatosság.

– Ahogy mondod.

– Ráadásul, ami azt illeti, könnyen lehet, hogy ez a madár, akinek a dalát megörökítettétek, akkor már egy ideje nem is találkozott másik fajtársával – Seamus egy pillanatra eltöprengett. – Emlékszel még, hogy mikor készült ez a felvétel?

– Nagyjából három-négy éve.

– A faj utolsó hivatalos észlelése, amit mi a központban számon tartunk, ugyancsak négy évvel ezelőtt volt. Vagyis ez lehet a legutolsó hangfelvétel a pikkelyestorkú mohó énekéről – mutatott a magnóra Seamus.

Wayne szeme elkerekedett.

– Na, ne! Komolyan? Úgy érted, eltűntek? Egy se maradt az egész szigeten?

– Sajnos, úgy tűnik, kipusztult a faj. Persze ez már csak idő kérdése volt. Folyamatosan csökkent az élőhelyük, a hajókon behurcolt patkányok megették a tojásaikat, a szúnyogok meg új betegségeket terjesztettek el közöttük. A közeli rokonaik is hasonlóan jártak. Szóval a pikkelyestorkúak eltűnése egyúttal azt jelenti, hogy mind a négyféle ismert mohó kihaltnak számít.

Ezután egy darabig némán ültek, majd végül Wayne törte meg a hallgatást:

– Tudod, eredetileg azt akartam kérni tőled, hogy ha lemásoltad a szalagot, hozd vissza. Most mégis inkább úgy döntöttem, a madártani központnak adományozom. Hiszen, ha úgy van, ahogyan mondtad, akkor ez gyakorlatilag egy történelmi jelentőségű kordokumentumnak számít.

– Igazán nagylelkű felajánlás, köszönöm mindannyiunk nevében! – Seamus oldalra billentette a fejét. – Na, de biztosan jól megfontoltad?

– Itt szerintem nincs mit fontolgatni. Tulajdonképpen igazából nem is az enyém ez a felvétel. Ha nagyobb rendet tartanék itthon, akkor talán rég ki is dobtam volna.

– Még jó, hogy nem tetted!

– Igen, én is örülök ennek. Másrészt viszont nem hiszem, hogy ezek után képes lennék akár csak ránézni is a kazettára, pláne újrahallgatni. Valahányszor a kezembe akadna, mindig az jutna eszembe, hogy egy kipusztult madár utolsó énekének felvételét őrizgetem.

– Ezt is meg tudom érteni. Mindenesetre az nagy dolog, hogy ezt az utolsó éneket most már mások is meghallgathatják. Ami pedig neked köszönhető!

Erre Wayne csak hümmögött. Váltottak még néhány szót kinek-kinek a munkájáról, meg az időjárásról, aztán Seamus a táskájába süllyesztette a kazettát, elköszönt, és elindult a buszmegálló felé. Útközben szomorúan idézte fel Wayne történetét a magányos mohóról, de azért jó volt arra gondolnia, hogy egy felvétel megőrizte a madár dalát, remélhetőleg az örökkévalóságnak. Emlékeztetőként. Figyelmeztetésként.