Rózsa Iván: Emberek a mindenségben
Amikor az ember már semmitől, senkitől sem fél; amikor már mindenen túl van; akkor van az igazi helyén. Ott, ahol van. Ott, ahol tán mindig is volt, ahol bevárta saját magát. Ott, ahová eleve szánta a sorsa. Mindenen túl, és mégis mindenhol. Ki a földi kötöttségektől megszabadult, már nem ragaszkodik feltétlenül tárgyaihoz, de azért javaiban kedvét leli, és van ereje megvédeni azokat. Szabad ember… Rend lakozik lelkében, és rendet is sugároz a rendre vágyók felé. Már csak e személyek befogadóképességétől függ, ha valóban óhajtják a rendet, rend ül-e majd az ő lelkükben is.
Nyugodt az ember, ha úgy érzi, hogy már mindent elért, amit akart. Nos, elsősorban nem földi hívságot, rangot a ranglétrán. Lelke belső nyugalmát találta meg. Nem bán már semmit, ha végigfut életén, úgy érzi, mindig helyesen cselekedett, döntött; még ha hibázott is olykor, hisz csak a buta és/vagy bolond ember hiszi azt magáról, hogy tökéletes. A magát tökéletesnek hívő emberek szokták a legnagyobb hibákat, badarságokat elkövetni egész életükben, de ezt nem vallják be maguknak, bármi is történjen, nem tanulnak soha, semmiből.
Révbe ért, boldog ember az, aki egész életében a lelkiismerete parancsát követte. Fiatalabb korában néha észérvek ellenére is; azt tette, amit a szíve diktált. Idősödvén már az eszére és a szívére egyaránt hallgat. Nem pörgeti túl magát, de nem is lassult le: a saját maga tempójában, ritmusában él a Földön és a mindenségben. Sőt, a mindenségek felett is…
Mint mindenkinek, neki is voltak kritikus, válságos időszakok az életében, de ezekből rendre kilábalt. És mindig megerősödve! Átmeneti gyengeségeiből is tanult, és úgy érzi, nem véletlenül küldte rá az időszakos szenvedést az Úr, hanem azért, hogy a lelke nemesedjen. Ki, hogy éli meg a szenvedést? Attól függ, milyen ember?! Az igaz ember a szenvedéseiből is tanul, lelke nemesedik, és átéli az együttérzés érzését minden szenvedő lénnyel. És ezután ő maga már nem szenved. Aki viszont nem igaz, hanem hamis ember; őt a szenvedés gonosszá teszi, hisz eleve megvolt benne a gonoszság csírája. Úgy véli, nincs Isten, vagy gonosz, ha szenvedést mér rá, és ezért szenvedést okoz másoknak is: „ha én szenvedek, szenvedjen más is!” – jelszóval.
Az igaz ember nem azt jelenti, hogy neki mindig igaza van, bár az esetek többségében igen… Hisz a múlt tapasztalataiból kiindulva kicsit – néha nagyon – sejti, érzi a jövőt, az eljövőt. Az igaz ember nem azt jelenti, hogy mindenkit szeret, bár szinte mindenkit meg tud érteni, hisz mindenkinek megvan a maga igazsága. Ki, miért vált olyanná, amilyen végül is?! De a genetikailag gonosznak született lényeket – és nem fajokat vagy embercsoportokat – nem szívleli. Sátán fattyainak tartja őket, és harcol is térnyerésük ellen a maga módján. És derűlátó e harcban, hiszen Sátán bár nem nemes, ám nagyon is erős ellenfél, de végül is e harcból Isten kerül ki győztesen!
Az igaz ember egész életében alkot: vagy művészi alkotásokat vagy egyéb fizikai-szellemi kreatúrákat. És lehet, hogy ezekkel nem arányos a földi fizetség, de ő tudja, mit érnek valójában az alkotásai. Nem földi erőknek, az örökkévalóságnak alkot. Nem földi erők, hanem Isten szolgájaként…
Ugyanakkor szeret élni a Földön is: megismerni minél több tájat, várost, átélni minél több élethelyzetet, megízlelni idegen ízeket, beszippantani illatokat, hallgatni zenét, gyönyörködni mások alkotásaiban. De nem mindenáron hajszolja az élvezeteket ez a keresztény-buddhista beütésű, tulajdonképp hedonista-aszkéta, aki úgy véli: carpe diem! Tehát élj a mának, a pillanatnak! De a mindenségben is, az örökkévalóságnak is!
Budakalász, 2022. január 30.
Author: Rózsa Iván
Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett, az ikrek jegyében születtem, 1959. május 27-én. Tehát tüke pécsi vagyok. Szülővárosomban érettségiztem, a Nagy Lajos Gimnáziumban, 1977-ben, kémia tagozaton. Igaz, általános iskolában matematika tagozatos voltam. A pesti Közgázon, külgazdaság szakon diplomáztam 1984-ben, majd 1986-ban az Újságíró Iskola külpolitika szakát fejeztem be. Az egyetem lapjánál, a Közgazdásznál dolgoztam 1991-ig, mint újságíró. De természetesen más lapoknak is írtam: megjelentem így az Interpress Magazinnál, a Magyar Ifjúságban, az ef-Lapokban vagy a Műszaki Életben. Fordítottam németből két szerelmes regényt a Harlequin Kiadónak. Majd egyéni vállalkozó lettem, s egy évtizeden keresztül az íróasztalfióknak írtam prózát, főleg esszéket, aforizmákat, és a gimnáziumi zsengék után 1995-től ismét verseket. 2001-ben tértem vissza a sajtó világába. Megjelentem újra cikkekkel, versekkel, prózákkal, német fordításokkal: főleg a Richard Wagner Társaság lapjában, a Hírmondóban, a Kapuban, a Betyárvilágban, a Magyar Világban, újdonsült városunk, Budakalász – ahol már harmincöt éve élek nejemmel, Zitával – lapjában, a Kalász Újságban és a miskolci Irodalmi Rádiónál. De előfordultam többek között a Lyukasórában, a Galaktikában, a Nemzetőrben, a Havi Magyar Fórumban vagy például a Tárogatóban is. Több kiadó számos antológiájában, főképp az Irodalmi Rádió, a Maradok#Vers#Dal Háló és az Accordia Kiadó könyveiben, DVD-, CD- és egyéb kiadványaiban, valamint sok...