Isten fenn, de sisterg’ a föld s morajl’-dörg’ alant,
Már nem szór víg dalt, csak sír a néma lant,
Rútul zúdul a pusztulás a tájra, ráj-uk-rajnára,
Menekül a hont’veszt’ ember, nem talál magára,
Csak halál van, s ki azt ördögin szolgálja,
Senki nem leli nyugodalmát, annak ó-birodalmát,
Hűlt-tűnt szabadság vége, el-enyész-tört béke,
Fehér galamb csőréből hullt tört-zöldág sárg’-kék vég-e,
Kar-hadra-kard felkavart, értelm’-telen, oly zavart,
S csak remegő gyermeki fájdalm’ van, mi szívbe mart,
Vad s állati a farkas-medve, kinek háborúzni lett most kedve,
Tank pörg’ lánca-tánca, rakéta süvít, s égen régen-ég a máglya,
De dacol’ áll ellen, a délceg honi-gárda s küzdelm’ bátr’-csatába,
Apa-fiú s síró árva-lányka, anya s annak veszteg-vér hazája,
Elesettek s menekülők riadnak szét, eme pokolnak hadára,
Másuk sincs, csak hossz-út kétséggúzs-fájdalmuk egy hátizsákba,
Szomor-élt’ tereh, mit cipelnek most nyugtalan nyugatra, Európába,
Segítség-jajra zeng a világ ma, imában fohász békét áhít a vatikáni Pápa,
Széttárulkozó szemük figyelve feszül, ez Úrnak esztend’ március idusára,
Hogy tán józan váltképp kikop’ s fakul, az elnökök búkedv-fekete kabátja,
S mi, humán-ész jogarral sarat állunk, addig is bízvást békét kiáltva.
Author: Váradi Csaba László
Én, csak egy érdemtelen költő vagyok, aki köszöni hogy olvassák egyáltalán az irományait.
