Isten fenn, de sisterg’ a föld s morajl’-dörg’ alant,
Már nem szór víg dalt, csak sír a néma lant,
Rútul zúdul a pusztulás a tájra, ráj-uk-rajnára,
Menekül a hont’veszt’ ember, nem talál magára,
Csak halál van, s ki azt ördögin szolgálja,
Senki nem leli nyugodalmát, annak ó-birodalmát,
Hűlt-tűnt szabadság vége, el-enyész-tört béke,
Fehér galamb csőréből hullt tört-zöldág sárg’-kék vég-e,
Kar-hadra-kard felkavart, értelm’-telen, oly zavart,
S csak remegő gyermeki fájdalm’ van, mi szívbe mart,
Vad s állati a farkas-medve, kinek háborúzni lett most kedve,
Tank pörg’ lánca-tánca, rakéta süvít, s égen régen-ég a máglya,
De dacol’ áll ellen, a délceg honi-gárda s küzdelm’ bátr’-csatába,
Apa-fiú s síró árva-lányka, anya s annak veszteg-vér hazája,
Elesettek s menekülők riadnak szét, eme pokolnak hadára,
Másuk sincs, csak hossz-út kétséggúzs-fájdalmuk egy hátizsákba,
Szomor-élt’ tereh, mit cipelnek most nyugtalan nyugatra, Európába,
Segítség-jajra zeng a világ ma, imában fohász békét áhít a vatikáni Pápa,
Széttárulkozó szemük figyelve feszül, ez Úrnak esztend’ március idusára,
Hogy tán józan váltképp kikop’ s fakul, az elnökök búkedv-fekete kabátja,
S mi, humán-ész jogarral sarat állunk, addig is bízvást békét kiáltva.
Author: Váradi Csaba László
Már gyermekkorom óta írok verseket. Aszódiként Petőfi Sándor nagy hatással volt rám. Iskolai tanulmányaim során sok verset írtam. Sajnos ezek zöme elveszett az idők során. Sok elpazarolt év után nehezen, de újra elkezdtem hát a tollforgatást. Igazán felszabadító érzés papírra vetni a szárnyaló gondolataim ismét. Szívből örülök minden kedves olvasónak, aki megtisztel azzal, hogy olvassa verseim.