Van nekünk egy öreg szekrényünk. Valamikor nagyanyámék szobájában állt, aki mindig benne rejtette el a nekünk szánt karácsonyi ajándékokat. Ó, hány boldog gyermekkori ünnep emlékét őrzi! Kicsit megkopott, beteges szegény, de funkciója nem változott, maradt a titkos karácsonyi meglepetések őrzője. Ajtóiba beleívódott a fűszeres sütemények illata, polcain régi kincseket őrző dobozok sorakoznak. A legfelső polcon gondosan bélelt kosárkában nagyanyám gyönyörű üvegdíszei lapulnak. Ma is ugyanolyan ámulattal nézem őket, mint apró gyermekként. A karácsonyi terítők mellett magas kartondoboz. Oldalát kicsit kikezdte az idő. Nos, ez a betlehemi figurák lakhelye. Jól megférnek egymás mellett a só-liszt gyurma bárányka és a kukoricacsuhé angyal. A legöregebb figura egy papír csacsi. Ennek füleit még az én gyerekkezeim alakították. Az alatta lévő polcon egy zörgő papírzacskó színes szalagokat rejt. Szépen összehajtogatva várják, hogy évről évre feléledhessenek egy asztaldíszen, vagy adventi koszorún. Aztán vannak itt üres polcok is, de ahogy közeledik a karácsony, szépen lassan benépesülnek mindenféle ajándékkal, melyek ott bújnak meg, rejtve a kíváncsi gyermekszemek elől. Nagy borítékokban éveken át őrzött ablakdíszek pihennek. Óriás csillagok, aprólékos gonddal kivágott hópihék, nagy hasú, kövér hóemberek, havas fenyők. A legalsó polc régi fényképeknek ad helyet. Elmúlt karácsonyok hiteles szószólói. Az egyiken hatalmas rongybabával táncoló szőke kislány, a másikon ajándékot bontó gyerekek, valamint sok-sok karácsonyfát megörökítő fotó. A doboz alá becsúsztatva egy megsárgult spirálfüzet. Jól sikerült krémek, mázak nyomát őrzi. Négyzetrácsos lapjain nagyanyám gyöngybetűivel írt sütemény receptek olvashatók. Különleges, régi karácsonyi sütemények, melyeket évről évre megpróbálok elkészíteni, úgy ahogy ő tette hajdanán, de sosem sikerül. Hát ez a kincses szekrény a mi karácsonyi örökségünk. Nem csupán tárgyakat, de emlékeket is őriz. Amikor december közeledvén kitárul, felelevenednek a régmúlt legszebb karácsonyai.
I.
Nagyon kemény tél volt az 1973-as, azt mondják a régi öregek. Fogcsikorgató faggyal, csúszós utakkal, hatalmas hóval. Egy ilyen zord decemberi reggelen a fővárosban vonatra szállt egy szomorú arcú fiatalasszony. Kezében egy mózeskosarat cipelt, melyben egy apró lányka aludt édesdeden, tudomást sem véve a fagyos külvilágról. Egy somogyi falucskába indult. Ott, abban az erdőktől és tavaktól ölelt településen éltek rég nem látott szülei. A jegy csak oda útra szólt. Amikor felült a vonatra, maga mögött hagyta a várost és régi életét. Karácsony közeledett. Az ünnepvárás örömét beárnyékolta a válás. Szomorúan nézett ki az ablakon az elrohanó fehér tájra. Úgy érezte ez lesz a legrémesebb karácsonya. Sokáig nem tudott búslakodni, mert a vonat melegétől ébredező csöppség jelezte, hogy megéhezett. Ezalatt a távoli faluban a nagyszülők lázas készülődéssel várták az érkezőket. A rég üresen álló kisszobába gyerekágy kerül, a komor faliszőnyeg helyére vidám, virágmintás falvédőt, az ablakra új függönyt akasztottak. A sarokban a cserépkályha már reggel óta ontotta a meleget, meghálálva, hogy annyi idő után végre tűz égett a bendőjében. A konyhában már javában főtt a fiatalasszony kedvence, a töltött káposzta. A sütőből már előkerült az aranybarna dióspogácsa is.
- Te Jóska! – szólalt meg az asszony, miközben kavart egyet a rántáson. Tudod mit gondoltam? Mégis nagyobb fenyőt kéne hozni karácsonyra, ha már az unoka is itt lesz.
- Ugyan már! Beszélsz bolondokat! Az még olyan pici, hogy nem is tudja mi az a karácsony!
- Ilyet ne is mondj! Márpedig az én unokámnak nagy fája lesz!
Ha pedig ezt mondta, így is kellett lennie. Mire megérkezett az asszonyka a babával, már mindent előkészítettek a fogadásukra. Nyílt az ajtó, a hazatérő gyermek és szülei szorosan átölelték egymást. A fiatalasszony hangos zokogásban tört ki. Benne volt ebben a viszontlátás öröme, az elmúlt időszak valamennyi fájdalma, csalódása. Mintha csak megérezte volna a felnőttek szomorúságát, a kislány is felsírt a mózeskosárban.
- Ne sírj te csöppség, most már minden rendben lesz! – mondta a nagyapa és nagy, erős
kezeivel kiemelte a gyermeket a kosárból. A lányka elmosolyodott és vidáman gőgicsélt. Talán megérezte, milyen csodálatos gyermekkora lesz új otthonában. Így érkezett el az első közös karácsonyom a nagyszüleimmel, hiszen az az apró gyermek én voltam.
Erre az ünnepre még nem emlékszem, de azt tudom nagyanyám meséi alapján, hogy sosem volt többé olyan hatalmas karácsonyfánk, mint abban az esztendőben.
Author: Telkes Zsoltné
Telkes Zsoltné, Furján Zsuzsanna vagyok. 1972-ben születtem Budapesten. Kiskorom óta egy Somogy megyei, határszéli falucskában élek. Óvó- majd tanítónéni lettem, ma pedig középiskolai magyar nyelv és irodalom szakosként dolgozom. Többnyire az asztalfióknak írtam eddig, sosem próbálkoztam könyvkiadással. Főként meséket és gyermekverseket írok, amiket magam illusztrálok. A testvéremnek és a nagyobbik lányomnak is írtam egy-egy meséskönyvet. Két nagylányom van, ők is kacérkodnak az írással. Három éve életmentő műtéten estem át, azóta sok mindent átértékeltem az életben, azóta foglalkozom elszántan az írással.