A MAGAM MÓDJÁN BEMUTATKOZNÉK.

Nem sokára 51 éves leszek. Őszintén mondom, soha korábban, úgy is fogalmazhatnék, fiatalabb időszakaimban nem hittem volna, hogy megérem ezt a kort. Noha nem szoktam mutatni, hangsúlyozni, de tagadhatatlan tény, bizony ritka súlyos rendellenességgel születtem és nem könnyű számomra az élet.

Viszont jó adag erővel, derűvel, optimizmussal, életszeretettel, reménnyel áldott meg az Isten. Mindig, minden nehéz helyzetben, szituációban az hajtott előre, hogy szinte bizton tudtam, lesz még sokkal jobb, sokkal szebb is. Hihetetlenül szeretem az életet, mondhatom, imádok élni. Erre büszke is vagyok, hisz aki nem ismer közelről, mindennapi szinten, az elképzelni sem tudja, mekkora meló van minden ténykedésem mögött. Az életem úgy mozgalmas, hogy én majdnem teljesen mozdulatlan vagyok.

Önállóan nem tudok enni-inni, mosdót használni, tisztálkodni, öltözködni és vetkőzni sem egyéb dolgokat magamnak megtenni. Mások segítenek mind ezekben, s el sem lehet képzelni azt a külső-belső harcot, ami ezek során ér. Kezeimmel csupán az elektromos kerekesszékemet tudom irányítani, továbbá ha valaki segít szorosan összezárni két kacska kezem, plusz megfelelően elhelyez közöttük egy kihegyezetlen ceruzát, akkor annak köszönhetően már megy az írás is. Hiába vagyok nagyon szomjas, éhes, ha nincs olyan, aki segíteni tud, bizony hoppon maradok.

Ez nincsen másképp akkor sem, amikor kis és nagy vécés dolgaim lesznek igen sürgetővé. Viszont nem vagyok katéteres, pelenkás, hanem mindent spontán tudok produkálni. A nők életét megnehezítő havi ciklussal szerencsémre már nem rendelkezem. Nem szerettem, s ez az érzés különösképp akkor erősödött fel bennem, amikor kezdetben még férfi ápolók is segített. Amikor idejöttem én balga azt válaszoltam a kérdésre, hogy természetesen jöhet hozzám a másik nem ápolója, ám ez mostanra igen nagy változáson ment át bennem. Otthon csak nők, Anyum, a Mamák és néhány női ismerős segítettek. Mivel ellentmondásos választ adtam kénytelen voltam éveken át elviselni a számomra roppant nehézségekkel járó férfiak nyújtotta ápolást, ám három éve sikerült oly erős módon megvédeni legbensőbb női énemet, hogy azóta kizárólag nők viselik gondomat.

Sokszor fáj a vállam, nyakam, csípőm, de ezt sem szoktam senkinek hangsúlyozni. Számos esetben néznek rám ismerőseim, barátaim nagy és kérdő szemekkel, neked vannak fájdalmaid?! Igen, akadnak. Ahova letesznek, legyen az szék vagy ágy, addig vagyok ott, míg nem érkezik segítség. A széken nagyjából, ha minden jól megy, öt-hat órát tudok egyhuzamban ücsörögni, az ágyba este fél kilenctől reggel hétig szoktam feküdni. Csak a fejemet vagyok képes mozdítani, tehát nem forgolódom éjszakánként.

Amikor valamely testrészem viszket, már sejthető, nem tudok vakargatni így marad az erőteljes fújkodás és grimaszolás. Nem szeretem a pókokat és más rovarokat sem, hiszen a viszketéshez hasonlóan velük is hadilábon állok. Most mondjam azt, ragaszkodnak hozzám a kis dögjei. Volt olyan esetem, hogy nagyjából egy kilométeren át hurcoltam magamon egy nagy fekete pókot, ami a mélyen kivágott dekoltázsomon kezdte túráját, melynek során a bal szemem sarkáig jutott el, miközben erőteljesen uralkodnom kellett a többször rám törő undoromon.

Mégis, a felsorolt nehézségeim dacára azon vagyok, hogy a lehető legteljesebb önálló életet éljem Szívesen utazok, szívesen veszek részt különböző képzéseken, járok színházba és moziba, koncertekre, vállalok önkéntes feladatokat különböző civil szervezeteknél. Szeretek írni és ha ráérek jönni-menni, intézkedni, szórakozni, ismerkedni, önállóan szervezni, tervezni a napjaimat. Célom az, hogy az emberekben kialakuljon egy másfajta kép arról, hogy milyen egy mozgássérült ember és annak mindennapjai. Nem szeretem a tétlen, egyhangú életet, ahogy az önsajnálatot, de az önsajnáltatást sem.

Author: Szekeres Henriett

Szekeres Henriett vagyok. Egy eldugott Baranya megyei kisfaluban Kákicson éltem több évtizeden keresztül. Már ekkor is számosan biztattak az írásra, köztük újságírók is, ám nem hittem el senkinek, hogy esetleg valóban van tehetségem. Majd 42 éves koromban bekerültem egy nagy létszámú intézménybe, mivel született és súlyos mozgáskorlátozottként jöttem a világra. Történetemben ennek csupán annyi a jelentősége, hogy életembe 2020-ban beütött a krach, mégpedig a Covid-19 formájában. Minket, intézményekben élőket tragikus módon érintett a járvány, ugyanis 2020. március 8. és 2021. április 29. között bezártak. Ez idő alatt senki nem mehetett ki, de be sem jöhetett hozzánk senki. Mindezen körülmények igen megviseltek, s hogy időm hasznosan, értékesen teljen, elkezdtem az írás felé fordulni. A karanténban született írásaimból Szabó Zsuzsa többszörösen díjazott bábművész és rendező készített ALIBI címmel egy inkluzív színdarabot. Napról-napra mind többet és többet írtam. Aztán gondoltam, belevágok egy online módon, kezdő írók számára tartott íróképzésbe. Nagyszerűen sikerült, és hasznosnak is bizonyult. Ezután bátorkodtam még egy másikat is elvégezni. Az engem ismerők szerint a képzések sokat lendítettek íráskészségemen. Később pályázatokra is elkezdtem beküldeni az írásaimat. Egyik a karantén idején született művem különdíjat nyert egy pályázaton és több írásom került már be könyvekbe, továbbá egy könyvkiadó is megkeresett, ám anyagi megfontolások...