OTTHON, EMLÉKEK, ÉRZÉSEK.

Ennek a szösszenetemnek a megalkotásánál még nem foglalkoztam komolyan az írással. Egy volt a lényeg, azt írtam, amit a szívem-lelkem diktált. Egy biztos, ezt az emlékekkel tele pakolt gyönyörű délutánt amíg élek nem felejtem el.

Nyáron, amikor még ezerrel tombolt a hőség, telefonon megkeresett Zsuzsi barátnőm, akit immár két éve ismerek. Egyszer csak azt kérdezte tőlem:

-Mit szólnál ahhoz, ha Andrással, egy szép őszi napon autóval elvinnénk haza, a faludba!?

Andrást, Zsuzsi párját kicsit később ismertem meg, mint Zsuzsit, de tudtam róla, ő is ama környék szülötte ahonnan én is származom. A nagypapája volt a faluban és környékén a református lelkész. András még arra is emlékezett, hol laktunk és hogy mindig kinn ültem a ház előtt, s már akkor is hosszú hajam volt, hisz gyakran látogatták meg a nagyszülőket. Ennyi közös múlt és több együtt átélt élmény után úgy éreztem, elég, hogy igent mondjak. Aztán pár hete egy nyarat idéző csodás őszi napon, kis izgalmak után, ugyanis tartottam attól, miképp leszek az autóba beültetve, de szerencsére egy kedves ápoló srác ezt simán kivitelezte, útra keltünk.

Ragyogó napsütésben szelte a kicsi kocsi az utat. A fák, noha még leveiktől terhesen suhantak el mellettünk, abban mindhárman egyetértettünk, hogy az ősz megállíthatatlanul jön és nem sokára színesre fest mindent. A földek pedig jórészt már elő voltak készítve a soron következő őszi munkáknak. Sokat beszélgettünk, rengeteget meséltem egykori emlékeimről, élményeimről, melyeket András színes, helyi jellegű ismeretei tettek tarkává. Zsuzsit lenyűgözte a táj, mivel addig ő csupán Vajszlóig jutott.

Aztán hirtelen máris Csányoszrón voltunk, s a gyomromba hirtelen egy egész pillangócsapat költözött, amelyek Sellyét elhagyva vad, izgatott táncba kezdtek. Levenyéhez értünk, s egyszerre elöntöttek az érzelmek. Ez egy nagy és szép rét, ami egykor tájvédelmi körzetként volt számon tartva, s régen gyönyörű tölgyek terebélyesedtek rajta, ám a nyári viharok szinte mindet tönkretették. Ez a hely, legalábbis egy része a családom tulajdonában volt, s Anyu utolsó kívánsága szerint itt lettek a hamvai elszórva. Különös, hogy most már nem láttam akkorának, mint egykor, de mégis, úgy éreztem, kicsit hazatértem. Zsuzsi és András kiszállt a kocsiból, s kérésemre megnézték, jelöli-e bármi is Anyu végső nyughelyét. Semmit nem találtak, aminek örültem is, hisz Anyu ezt akarta. Zsuzsi kezében egy halovány lila kikericcsel tért vissza, s azzal nyújtotta be nekem az autóba:

-Ezt Anyukád küldi!

Ekkor majdnem eltörött a mécses, de még tartottam magam. Lassan begurultunk egykori lakóhelyemre és az emlékek, érzések kavargó elegye öntött el. Láttam a főutcát, a templomot, a paplakot és az azt körül ölelő szép, új fakerítést. Aztán a szemem elé tárult Mama háza, de most a kispad üresen terpeszkedett a kerítés előtt, s nem töltötte be az ismerős teret a kellemes beszélgetés zaja. Két éve nem jártam Kákicson, de őszintén megmondom, számomra nem sokat változott, legalábbis, ami a külsejét illeti! Ahogy végig pásztáztam a házsoron, ahol Mama háza állt, hát végtelen szomorúsággal töltött el annak a tudata, hogy bizony a többség már nem él.

A buszmegállóban láttam egy-két régi ismerőst, majd ezután befordultunk abba az utcába, amelyikben az a két ház áll, ahol felváltva éltem 42 éves koromig. A szívem a torkomban, majd a gyomromban zakatolt és mindent éreztem egyszerre, örömöt és bánatot. Rossz volt olyan elhagyatottan látni azt a házat, ahol utolsó kilenc évünket éltük Anyuval. A másik nagy házon azt láttam, rendezett, lakott.

Elmentünk a temetőbe vezető útig, Andrásék felajánlották, hogy ők bemennek körülnézni, de megköszönve visszautasítottam ezt a szép gesztust. Jó volt látni, hogy az út mentén él és virul minden számomra régi ismerős bokor és fa, amelyek mellett naponta jártam el. Visszafelé hirtelen megláttam Ili nénit, aki mellett nem bírtam volna szó nélkül elmenni. András több ízben is lassított, amikor néhány ismerőst láttam, de kértem, hajtson nyugodtan tovább, ám Ili nénivel muszáj volt pár mondatot váltanom. Ekkor értem nyugalmam megőrzésének határára és végre hagytam arcomon legurulni pár kövér könnycseppet. Jólesett egy régi, kedves ismerőst látni, érezni azt, hogy mennyire örül nekem.

Ezután lassan elhagytuk a falut, de semmi rossz érzésem nem volt a búcsú miatt. Amikor átmentünk a vasúti síneken ismét két ismerős tekert kerékpáron, az országúton, s András újfent megállt, hisz észlelte, visszafordultak. Évike és egy másik falubeli fiatalasszony volt.

Mivel András Édesanyja és bátyja még mindig Vajszlón élnek hozzájuk is benéztünk egy pindurkát. Végül célba vettük Harkányt, mert Zsuzsiék egy ott kapható finom fagyival szerettek volna erre a szépséges napra koronát tenni. Óriási adag volt, ezért mindhárman egy-egy gombóccal beértük, s újra egyetértettünk abban, hogy idén ez lesz az utolsó adagunk.

Siklóson egy hirtelen ötlettől vezérelve a kedves pár Máriagyűd felé vette az irányt. Egészen addig azt hittem, hogy a szépséges templom magasba vivő lépcsősorára, csak azok mehetnek fel, akik eleve odaszülettek. András felautózott és egyszeriben elém tárult a fenséges, impozáns templom előtti tér és panoráma egyaránt. Miután kellőképpen kigyönyörködtük magunkat, hazafelé vettük az útirányt. A Siklós és Pécs között vezető szakaszon még ajándék gyanánt olyan naplementét láthattunk, amilyent már rég nem. Az ég alja vérnarancsra, majd bíbor lilába, végül bársonyos bordóba ment át. A nem mindennapi látvány mindhármunkat letaglózta és megállapítottuk, mennyire szomorú, hogy az emberek zöme nem képes értékelni a hasonló dolgokat! Szavakat nem találok arra a hálára, amit Zsuzsi és András érdemel ezért a megismételhetetlen délutánért!!!

Szekeres Henriett
Author: Szekeres Henriett

Szekeres Henriett vagyok. Egy eldugott Baranya megyei kisfaluban Kákicson éltem több évtizeden keresztül. Már ekkor is számosan biztattak az írásra, köztük újságírók is, ám nem hittem el senkinek, hogy esetleg valóban van tehetségem. Majd 42 éves koromban bekerültem egy nagy létszámú intézménybe, mivel született és súlyos mozgáskorlátozottként jöttem a világra. Történetemben ennek csupán annyi a jelentősége, hogy életembe 2020-ban beütött a krach, mégpedig a Covid-19 formájában. Minket, intézményekben élőket tragikus módon érintett a járvány, ugyanis 2020. március 8. és 2021. április 29. között bezártak. Ez idő alatt senki nem mehetett ki, de be sem jöhetett hozzánk senki. Mindezen körülmények igen megviseltek, s hogy időm hasznosan, értékesen teljen, elkezdtem az írás felé fordulni. A karanténban született írásaimból Szabó Zsuzsa többszörösen díjazott bábművész és rendező készített ALIBI címmel egy inkluzív színdarabot. Napról-napra mind többet és többet írtam. Aztán gondoltam, belevágok egy online módon, kezdő írók számára tartott íróképzésbe. Nagyszerűen sikerült, és hasznosnak is bizonyult. Ezután bátorkodtam még egy másikat is elvégezni. Az engem ismerők szerint a képzések sokat lendítettek íráskészségemen. Később pályázatokra is elkezdtem beküldeni az írásaimat. Egyik a karantén idején született művem különdíjat nyert egy pályázaton és több írásom került már be könyvekbe, továbbá egy könyvkiadó is megkeresett, ám anyagi megfontolások...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Túlélő /Zsóka története/

Túlélő /Zsóka története/ Egyed-Husti Boglárka „Sziasztok. Zsóka vagyok” -kezdi a bemutatkozást majd így folytatja-„12 áttétem volt és mind a 12 túléltem, pedig 70 éves leszek

Teljes bejegyzés »
Prózák
Oláh Tímea

Emlékek

  Az idő elszállt felette s ő még mindig várta haza az emberét. Az embert, aki megígérte neki, hogy ha visszatér a frontról az első

Teljes bejegyzés »

Meggyűrt levél

Száz meg száz szerelmes sor, Megannyi idő,ember s kor. Egy mégsem változik soha, Az ember sokszor ostoba.   S látod ember, buta vagy, Szerelmes szíved

Teljes bejegyzés »