Emlékszem, sokáig betegeskedtem még kis gyermekkoromban. A környékről húsz hasonló korú fiatalt vittek kórházba fejfájással, rosszulléttel, amit mély ájulás, majd kóma követett.
A szakemberek vírusra gyanakodtak és amíg tanakodtak, igen sokan az örök álmot kapták a sorstól osztályrészül.
Engem a jó szerencsém, a szüleim és a családi barátok imádsága tarthatott életben.
Endrődy doktornő naponta órákat töltött az ágyamnál és gyakran mondogatta:
-Ne aggódjatok! Ez a gyerek nagyon élni akar! Meg fog gyógyulni!
Így is lett! Lassan visszanyertem elveszített súlyomat és megjelent a szótáramban egy új fogalom: éhes vagyok! Egyfolytában enni akartam, mint egy kiskutya. Folyamatosan pótolni az elmulasztott dolgokat. Felváltva ettem és aludtam.
Amikor hazaengedtek, finom levesillat fogadott, meglepetésként pedig két érett banán,
– ami nagy kincs volt akkoriban, – és szüleim igazi szeretete. Ez az elfogadó érzés öröknek bizonyult és nagy ajándék volt és maradt nekem mind a mai napig.
Édesapám késő estig dolgozott, édesanyám csak egy műszakot vállalt. Hogy mihamarább meggyógyuljak, naponta ízletes húslevest főzött és mindig volt otthon friss gyümölcs az asztalomon. Jóízűen ettem és ahogy gyarapodtam, már volt erőm, hogy észrevegyem: ők bizony hónapokon át rántott levesen éltek és néha köménymagot pirítottak hozzá. Ünnepnapokon jutott bele egy-egy tojás is, amit elosztottak egymás között. Én továbbra is a finom falatokat kaptam. Ők nélkülözték a drágább étkeket. Mindent nekem adtak, hogy megmaradjak a jelennek és örömöt leljek földi létemben, egészségben.
Szerintem régen meggyógyultam már, de a jó leveseket bizony, még mindig ennem kellett és ez nekem kezdett kissé terhes lenni.
-Köszönöm, nem kérek többet! – mondogattam, mégis a jó hazai ízek folyamatosan előtermettek az asztalomon. Később, kisiskolás koromban a hétköznapi tanítás után is otthon ebédeltem. Nem engedtek a menzára, nehogy valami bajom legyen.
-Kell a vitamin! – mondogatták gyakran és az életembe belépett a zöldségleves.
Édesanyám gyakran főzte nekem, de már nem igazán kívántam az ízét és nagy leleménnyel kitaláltam, hogyan szabadulhatnék meg a feleslegtől.
-A WC ! Kiválóan elnyeli az összes folyadékot! – gondoltam okos, hét éves fejemmel és az egyik napon igen merészen, a fél levest a WC csészébe öntöttem.
Érdekes módon szüleim már aznap észrevették a turpisságom. Édesapám játékosan szólt rám:
-Úgy látom, rúzsozza a száját az a csésze! – mondotta és a fürdőszobában jóllakottan pihegő WC kagyló piros-zsíros peremére mutatott. Ekkor jöttem rá: a hideg víz nem oldja a zsírt!
Miután ezirányú tanulmányaim ellenére próbálkozásaim zsákutcába jutottak, egy újabb, de igen remek ötlet érkezett gondolataim közé:
Az erkély!
Szinte hívogatott!
Épp a szokásos délutáni levesem kevergettem a láboskámban, amikor a folyadékok
szabadesése iránt kezdtem hatalmas érdeklődést tanúsítani.
Lassan az erkély felé vettem az irányt. Kinyitottam a szúnyoghálós faajtót és átléptem a küszöböt. Meglepően érdekes látvány tárult a szemem elé. Szinte madártávlatból, egyszerre láttam a lent focizó srácokat és ködösebb napokon, mintha a felhőket is megérinthettem volna.
Egy kis újpesti lakótömb legfelső emeletén laktunk. Fent a harmadikon.
Innen minden olyan egyszerűnek tűnt! Előtermett gondolataimat hamarosan tett követte.
Az erkély szélére léptem. Fogtam a lábas fülét, egy gyors mozdulattal megbillentettem és zöldséges tartalmát a mélybe lendítettem.
A következő másodperc engem, – mint egy igazi jó fiút – már a leckém fölé görnyedve talált a kisszoba rejtekében.
Így teltek a napok. Sikeremen felbuzdulva naponta egyre többet tartózkodtam friss levegőn. Az erkélyen!
Néha utána is néztem a lezúduló folyadéknak és azt számolgattam, vajon hány másodperc alatt csapódik be a zöldborsó? Gyorsabb-e a sárgarépa?
Érdeklődő természet voltam, így néhány hét után már lemerészkedtem a közös játszótérre,
a lakásunk alá. Jól gondoltam!
Ismerős és igen méretes zöldségkupac domborodott a fűben!
Amíg a többi gyerek a padok között focizott, én, – mint egy építész, – a házfalat vizsgálgattam.
-Meglepően sok itt mostanában a barna folt! – mondogattam magamban és kissé ijedten néztem
a földszinti ablakokra fröccsent vegetáriánus festészetem pöttyös remekét.
A középkorban a legtöbb nagy elmét megégették! Nekem az arcom égett nagyon a nap közepén, amikor a földszinti Deutsch család felnőtt lakói megjelentek nálunk egy kis vizitre. Szüleim már otthon voltak és meglepődve fogadták a hírt, miszerint Deutsch-ék virágládájában krumpli és répadarabok nőnek és ablakaikon eklektikus foltok képződnek ebédidőben. Édesanyám elpirult, édesapám pedig még menteni próbálta a helyzetet, hogy bizonyára komposztálni akart a gyerek, de végül elnézést kértek és kikísérték a váratlan vendégeket.
Én még maradhattam azzal a kikötéssel, hogy büntetésből egyedül nem mehetek ki az erkélyre!
Úgy emlékszem, bántott a lelkiismeret, mikor édesanyám szomorú arcát láttam.
Innentől kezdve megettem az ebédjeimét, de a bezárással nem értettem egyet. Nem! Semmiképpen!
Magamban voltam az egyik délután, amikor úgy gondoltam, megvitatom én ezt az ítéletet tizenkét bölccsel.
Elővettem 3 bés ceruzám és hegyével az erkélyajtó szúnyoghálójába lyukakat növesztettem, – hogy járjon a friss levegő!
Azután a lyukakba gyufaszálakat szurkáltam, foszforos részével befelé. Először csak egyet tettem bele, majd, miután megtetszett az alkotásom, szép kört formálva tizenkettőt helyeztem el a hálóban.
Ez volt a kerekasztal tárgyalás és én voltam az elnök!
Az egyik bölcs szót kért! Hogy jobban lássam, hát meggyújtottam a fejét. És lássatok csodát! A gondolat futótűzként terjedt és egy pillanat alatt lángra lobban a régi háló közepe. Nagy ijedtségemben a sötétítő függöny végével csapkodtam a lángokat, hogy az égő, olvadó szúnyoghálót megmentsem. Részben.
Mert a háló közepében egy óriási lyuk keletkezett! Elővettem a karácsonyra kapott fehér zoknikat és betömködtem vele a lyukat, nehogy észrevegyék. Majd az egészre rácsuktam az üvegajtót és a függönyt is elhúztam, mintha semmi sem történt volna. Reméltem, hogy este, amikor hazaérkeznek a szüleim, nem veszik észre az aznapi különleges eseményeket.
Kezdetben minden jól indult.
Megérkeztek.
A konyhában vártam őket és a lefekvést sürgettem azzal, hogy igen álmos vagyok!
Már csaknem a feledésbe merült újabb varázslatom, de az égés után keletkezett kesernyés szagokkal nem számoltam.
A szüleim sem!
A szobába lépve szimatolni kezdtek. Az a kesernyés szag pedig büszkén terjengett és körbe lengte a fejemet. Vizsgálgattak, a hajam kócolták és az a szag, csak úgy áradt szerteszét. Pedig én nem is dohányoztam. Édesanyámék félve, gyanakodva néztek körbe, majd rátaláltak a zoknival díszített hálóra.
Csodálkozva nézték a remekművemet és egyáltalán nem értették, hogy mi történt!
El kellett nekik mesélnem mindent! Elejétől az égésig!
Másnaptól nem csak az erkélyre nem mehettem ki! Az udvarra sem! A gyufát elzárták!
Majd este felhangzott a bölcs ítélet:
-Holnaptól átmész Gál Pista bácsiékhoz a szomszédba! Ott fogsz ebédelni!
Náluk legalább nincsen erkély!
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok, 58-as születésű. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Kis gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózák, versek születtek kacskaringós életutam segítségével. Gyűjtöttem régi emlékeket idős emberektől és friss történeteket kaptam apró gyermekektől. Szállodákban dolgoztam és voltam kertész, fotográfus, evezős edző, így találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált emlékekkel próbálom meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Gabriella párom és Bálint fiam folyamatosan támogatnak, segítenek az utamon. Önálló mesekönyvem és egy kis verses kötetem született már, valamint antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak!