Kötődés

Estefelé történt ez a furcsa eset.
Kis szobámba vonultam be gondolkodni, vajon mit adjak ajándékba édesapámnak az ünnepekre, amikor nyitott ajtómon begurult egy gombolyag. Nem ijedtem meg, hiszen hét éves voltam már, komoly iskolás gyerek, mégsem értettem azt a gombócot, amely akkorra épp a szőnyegem szélére érkezett.
A másik szobában csak egy kis lámpa világított, hogy ne fogyjon annyi áram. A lámpás tetején, mint egy hanyagul feltett kalap, úgy üldögélt egy öreg vászonszoknya. Kicsit kopottan és ferdén.
Halkan közeledtem a fény felé, hogy azt a gombolyagot jobban megvizsgáljam, amikor a gombóc megmozdult. Megálltam egy pillanatra, majd tovább billegtem négykézláb azon a régi szőnyegen.
Ekkor a gombóc ugrott egyet és hirtelen kigördült az ajtómon át a nagyszobába.
Átdugtam a fejem az ajtó függönyén és úgy éreztem magam hirtelen, mint egy éhes kukac, amint kirágja magát az almából és kíváncsi szemei a távolba merednek.
Jobbra, mélyen a sötétben egy éjjeli szekrény szomorkodott. Felette pár ősrégi kép figyelt lefelé, balra, amerre a gombóc elgurult. Az asztal, majd a fáradtan terpeszkedő székek alatt is látni véltem, hogy halad a sarokban lévő nagyfotel felé.

Az a nagyfotel!
Hű, de remek volt benne ülni, hallgatni zenét, meséket, kergetni álmokat a szunnyadó melegben… de most csend volt. Csak a lámpafény moccant néha, mintha birkózna a sötéttel. Lassan megkerültem az asztalt, amikor megláttam végre, hogy kivel is játszik ez a gombóc. Édesanyám ült ott a fotel mélyén és két kis karddal hadakozott. Legalábbis elsőre úgy tűnt nekem. Majd a gombóc moccant egyet, mire anyukám újra vezényelni kezdett a kezeiben levő botokkal.
A kíváncsi kukac – azaz én – a lámpa bűvkörébe ért.
A vászonszoknya lebbent egyet, mire édesanyám felpillantott.
– Hát te mit keresel erre? – kérdezte.
– Bejött egy gombóc a szobámba és idáig követtem! – feleltem.
Édesanyám elmosolyodott és kicsit kihúzta magát a mélyből, majd egy puha, barna anyagot emelt felém.
– Pulóver lesz belőle édesapádnak, látod? – mutatta örömmel, mire a kardok kötőtűvé változtak és a gombóc igazi gombolyaggá.
– Én is szeretnék valami ajándékot adni édesapámnak karácsonyra! – mondtam és visszakúsztam a szobámba, hogy megnézzem a malacomat.

Nagy, kerek fejű porcelánmalac terpeszkedett ott az asztalomon, kis vágással a hátában. De nem fájt neki, már így született a malacgyárban. Előkerestem a doktor bácsitól kapott kis faspatulát, majd malackám hátába döftem, miközben fejjel lefelé ráztam szegényt. Türelmes egy állatka a porcelánmalac, sosem visít!
Hát egy forint nem sok, annyi sem hullott ki belőle.
Megint leültem gondolkodni, mit adhatnék, olyan igazi ajándékot az ünnepekre, aminek örülni fog édesapám. Azután hirtelen furcsa gondolatom támadt: megtanulok kötni, olyan ügyesen, mint édesanyám. Meg is kértem, mutassa már meg, hogy miként lehet így összekardozni egy jó meleg ruhadarabot, mire édesanyám felnevetett:
– Mit szeretnél kötni?
– Pulóvert. Olyat, mint te!
– Az bizony elég nehéz! Látod, mintát teszek bele, itt szaporítom, ott jobban meghúzom, majd elkészül a háta, végül az ujjai is. Akkor még össze is kell dolgozni és fölülre a nyakához kell egy pár sor passzé.
– Jaj, én azt hittem, hogy ez sokkal egyszerűbb! – sóhajtottam.
– De mindenképp szeretnék kötni neki! – mondogattam mégis.
Édesanyám csodálkozva nézett rám.
– Mindenképp! – mondtam újra. Engedd meg, hogy gyakoroljak és legalább egy kicsit hadd kössek neki ebbe a szépbe, amit te csinálsz.
– És hová gondoltad? – kérdezte.
– Pár sort kötnék, pont ide! – mondtam és a félig kész pulóver közepére mutattam.
Édesanyám most egészen másképp nézett rám. Szelíden, ahogyan az őzek szoktak és megsimogatta a fejem.
– Adok fonalat és két kötőtűt! – mondta, majd előhalászott egy gombócot. Épp olyat, mint amilyen hozzám bemászott.
– Gyere, ülj ide mellém! Megmutatom az első hurkot.
És így tanultam, gyakoroltam sokáig, minden este, amíg édesapám dolgozott.

Közeledett az ünnep, mikor édesanyám odahívott magához a nagy mesefotelbe. Amit addig elkészített, óvatosan a kezembe adta, a kardokat ujjaim közt eligazgatta és rám bízta azt a pár mozdulatot. Finoman dolgoztam, vigyázva nehogy elrontsak valamit. Édesanyám nem szólt. Csendben figyelt. Tíz igazi sort kötöttem, majd visszaadtam neki, hogy folytassa az ő részét. A pulóver elkészült. Végre eljött az ünnep.

Emlékszem, aznap jól befűtöttünk, tiszta terítővel óvtuk az asztalt és csudajó hangulat volt a szobánkban. Úgy éreztem, lázas vagyok. Égett az arcom és kaptam valami ajándékot biztosan én is, de szégyen ide, szégyen oda, bizony már elfelejtettem. Csak arra emlékszem, hogy amikor odaadtuk a pulóvert, édesapám kikerekedett szemekkel nézett rám, mikor édesanyám elmesélte, hogy azt a részt ott, a szíve felett én kötöttem. Édesapám közelebb jött és magához ölelt. Sosem láttam még ennyire örülni. Az öreg falilámpa nagyon hunyorgott és a mesefotel felénk fordult. Emlékszem, édesapám a karjába vett és ott aludtam el este.

Sok-sok év telt el azóta. Nemrég meglátogattam a szüleimet. Beszélgettünk a régi dolgokról, majd egyszer csak, mintha hívogatna, megreccsent a vén szekrény. Odamentem hozzá, kinyitottam az ajtaját és a felső polcon, szépen összehajtva ott pihent a régi pulóver.
– A legszebb ajándékom! – mondta édesapám.

Author: Bujdosó Miklós Gábor

Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole