A csend

Egyszer, még a család-sorozatok előtt történt, amikor sokan azt gondolták, hogy kitisztítják a lelküket olyan őszintén szépre, ahogy a gyermekek néznek.
Megpróbálom én is! – gondoltam és beneveztem a péntektől vasárnap estig tartó előadásokra.
Előtte bizalmatlanul végigolvastam rövid, de barátságos meghívójukat. Semmi nyomulás, erőszak, fenyegetés a purgatórium bugyraival, – és hogy küldd tovább öt percen belül száz embernek, különben belehalsz – csak annyi, hogy gyere, várunk!
Ez volt életem egyik csodálatos élménye szárnyaló lelkű embertársaimmal együtt. Egy agykontroll tanfolyamon történt.

Több napos ráhangolódás, rácsodálkozás közben ismerkedtünk egymással és legfőképpen önmagunkkal. Csendes beszélgetések után csillogó szemek nyíltak, álarcmentes arcok virultak, és közösen vártuk az újabb és újabb megtisztító, gondolkodtató gyakorlatokat.

Az egyik nap nagyon érdekes kísérlettel kezdtünk. Lementünk alfába és ezt a meglepően jól működő varázslatot ízlelgettük együtt, majd ki-ki egymaga elmerült önmagában. Tán ez volt a legnehezebb. Magadból, mélyről, egy másik emberre igazán odafigyelni.
Adni.

Volt ott egy lány. Tolószékkel érkezett. Félig lebénulva, mégis lelkesen. Épp utazásra készült a fizikai világban, utolsó esélyt keresve a gyógyulásra külföldön.
Az első sorban ült saját kerekes székében, de ezt nem irigyelte tőle senki.

Az ott töltött hosszú délelőttökön egyre többen beszélgettünk vele és róla az ismeretlen ismerősökkel, mintegy felfedezve, hogy sohasem élünk egyedül.
Az ember magányosan is társas személyiség. És társsal is lehet magányos.

Aznap a délutáni gyakorlatok idején Domján László megkérdezte, hogy mindannyian vállalunk-e egy közös utazást a lelkünkben? Több ötlet is elhangzott. Magunkról, a betegségeinkről, vágyainkról gondolkodjunk, vagy egy békés munkahelyet képzeljünk magunk elé, amikor megérkezett a váratlan javaslat: Gondoljunk nagyon erősen, ölelő érzéssel a tolókocsis lányra! Hogy meggyógyuljon!

Életemben ekkora csöndet nem hallottam!
Több mint ezer ember egyetlen pisszenés nélkül, tapintható, mély, templomi csendben elmerült valahol legbelül tudata határán és csak múltak a percek. Soha nem tudom már meg, meddig tartott. Új érzés volt, tiszta, ölelő, hihetetlen. A sok ismeretlen emberből egy nagy, fénylő akaratgömb lett.
Megteltem, mint a fák eső után.
Hirtelen egy hang hozott vissza minket a terembe. Halkan, az első sorban elsírta magát az a csendes lány. Azt mondta, hogy az egész testében érezte, hogy rá gondolunk. Soha még ennyi energiát nem kapott. És köszöni, mert csodálatos érzés.
Közben pedig ő adott nekünk, mindannyiunknak valamit, amit már kezdtünk elfelejteni.
És mi, a sok ismeretlen ember végül átöleltük egymást, kezet fogtunk, érintettünk.
Csak csendben néztük azt a lányt és a legkisebbek fejét megsimogattuk.
Valami igazi csodát éltem át, ami máig követ csodamentes napjaimon. Így történt, így adom tovább.
Hátha tisztább lesz a világ.

Author: Bujdosó Miklós Gábor

Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Kis gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózák, versek születtek kacskaringós életutam segítségével. Gyűjtöttem régi emlékeket idős emberektől és friss történeteket kaptam apró gyermekektől. Szállodákban dolgoztam és voltam kertész, fotográfus, evezős edző, így találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált emlékekkel próbálom meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Gabriella párom és Bálint fiam folyamatosan támogatnak, segítenek az utamon. Önálló mesekönyvem és egy kis verses kötetem született már, valamint antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak!