AZ ÉJSZAKA MESÉJE

A szobában sötét volt. Nem teljesen, hanem olyan, amikor tudsz még közlekedni, viszonyítani, mert halványan körvonalazódnak a szoba berendezési tárgyai. Nem tudtam, hogy mennyit aludtam vagy egyáltalán aludtam-e már vagy sem. A kályha még adott némi meleget, de már hűlő félben volt, amitől pattogó hangokat hallatott. Örök életemben irtóztam az egértől és minden mástól, ami rágcsáló, netán csúszómászó, ezért meglehetősen zavart ez a zaj. A félig lehúzott redőny csíkjaiban fénysugarak szelték a szoba falát. A kakukkos óra kattogott a falon. Szerettem ezeket az ismerős zajokat, hisz második otthonom apai nagymamámnál volt. Örömünnep volt minden egyes nála töltött nap, óra és perc. Kisgyerekkoromtól fogva egy-két havonta elmehettem hozzá pár napra, s ezt mindig úgy vártam, mintha évközi karácsonyi ajándékot kaptam volna. Huszonéves koromig tartott ez a szépséges időszak, ugyanis a későbbiekben mama szegény már nem bírt fizikálisan ellátni.

Ahogy ott feküdtem az ágyban, azon morfondíroztam, vajon mama alszik-e már a tőlem nem messze elhelyezkedő másik ágyban. Nem hallottam lélegzetének ritmikus hangjait, így leheletfinoman halkan belesuttogtam a sötétbe:

– Mama fent vagy, talán te sem bírsz aludni!?

Kisvártatva mocorgás, halk mormogás formájában jött a válasz.

– Ejh, megette a fene, tudom, reggel korán kell ébrednem, mégsem bírok aludni.

Akkor mit szólnál hozzá, ha beszélgetnénk, javasoltam neki vidoran én, aki reggel tíz előtt nem igazán keltem fel. Annyira nem kellett erőlködnöm, mert hamar kötélnek állt. Szerettem hallgatni őt, bármit is mondott.

Mama egyszerű, mégis nagyszerű, szorgalmas, szerény, visszahúzódó, komoly, ugyanakkor kedves, udvarias ember hírében állt. Soha nem volt szomorú, ahogy túláradóan vidám se, legalábbis soha nem mutatta ki, nem türelmetlenkedett, mindig meghallgatott, soha nem unatkozott, örökké csinált valamit, mert szerinte az időből volt a legkevesebb. Nem szerette a hivalkodást, a nagyszájúságot, ő azt vallotta: ami a családra tartozik, az nem mehet ki sem barátok, sem ismerősök közé. Családjáért, gyermekeiért a tűzbe menő embernek ismertem. Bármikor is mentünk hozzá családostul ő a szívét is kitette nekünk az asztalra, nem csak az ételt. Amikor nála voltam, mindennap olyant főzött, amit én kértem. Reggelire is folyton előre kérdezgette, mit ennék, ő azt készít. Nagyszerűen sütött-főzött. Amióta nem tudott már úgy tevékenykedni a konyhában, azóta nem ettem olyan remek kuglófot, kalácsot, mint amilyent ő sütött. Eközben kertet művelt, ellátta papát, aki évekig ágyban fekvő beteg volt, s még az állatokra is jutott ideje. Reggel-este ment etetni, itatni, a teheneket fejni, kiganézott alattuk, s mellette az általános iskola konyháján is dolgozott. Régebben volt két olyan betegeskedő éve, amikor kimondatlanul ugyan, de a család már elengedte őt. Aztán Főnixmadárként született újjá és kapott ismételten erőre, s ott folytatott mindent, ahol abbahagyta.

Mindig örültünk, amikor szüleim közölték, hogy megyünk hozzá. Nem Magyarországon, hanem az egykori Jugoszláviában született a Baranya háromszög Pélmonostor nevű aprócska falvában. Sokáig nem is beszélte a magyar nyelvet, mert a német és a horvát mellett szülei azt nem tanították meg neki. Apám általános iskolai tanulmányaiból szerezte meg magyar tudását, de örök életében akcentussal, kisebb-nagyobb, bájos hibákkal beszélte nyelvünket. Álmában kizárólag németül beszélt. Szerettem hallgatni mama azon történeteit, melyek ebből az időszakából származtak. Abból látszik, mennyire gyermek is voltam még akkoriban, hogy a történetek közt a tábori lét, s az onnan való szökés nyűgöztek le leginkább. Ekkor még nem érdekelt, miért tették velük azt, amiről szólni fog kis történetem. Most már viszont elborzaszt és iszonyattal tölt el, hogy hasonló is előfordulhatott a világban. Márpedig sajnos jól tudjuk, jóval többször is sor került rá már máskor is, mint kellett volna. Azt szeretném szavakba önteni, amit ő mondott el nekem ezeken a szép emlékű, boldog esteken, éjeken. Meséljen most helyettem az én drága nagymamám.

„Azt hittük, végre vége a világháborúnak, hogy most már ránk köszöntenek a boldog békeidők, de nem így történt. Ha nem is dúsgazdagon, de anyagi jólétben éltem szüleimmel és egyetlen nővéremmel. Apukámék pékek voltak, így hála érte Istennek a legnagyobb szegénységben is volt mit ennünk. Szüleim nem szerelemből házasodtak össze, így kapcsolatuk sajnos nem mondható, hogy túl boldog, kiegyensúlyozott lett volna. Házasságukat régi hagyományok szerint élték, ezért mindenben apukám szava döntött otthon és az üzletben egyaránt.

Apukám Anton erőteljes, felerészben német, felerészben magyar származású volt. Természete remekül tükrözte a két nemzet keveredését, hisz kissé agresszióra hajlamos ember volt, aki nem mellesleg az italt és a nőket sem vetette meg. Nagydarab, kopasz férfi volt, aki tekintélyt sugárzott már a puszta jelenlétével is. A maga módján szerette, megbecsülte anyukámat, de ő viselte a nadrágot. Anyukám Stefánia épp az ellentéte, pici, törékeny termetű, aki szintén vegyes származással bírt, felerészben német, felerészben pedig horvát, tehát ő sem volt egy egyszerű eset. Stefánia neveltetéséből adódóan tisztelte, elfogadta apukám minden szabályát, szokását, ugyanakkor sokat szenvedett tőlük, mert nem tartotta egyiket sem igazságosnak. Ennek ellenére igen nagy alázattal vetette magát alá ezeknek a nem túl kellemes értékrendeknek, szabályoknak és szokásoknak. Úgy tartotta, egy asszonynak akkora kötényének kell lennie, ami mindent eltakar. Szegénykémnek jókora méretűt kellett viselni. Szüleim három nyelven beszéltek, köztük németül, horvátul, s végül magyarul. Mi nővéremmel, Gertivel csak magyarul nem értettünk, ezért a szülök, ha azt szerették volna, hogy ne értsük, amit mondanak, akkor mindig magyarra váltottak. A faluban ekkor még semmi probléma nem adódott ebből. Szerettek és tiszteltek minket. Szüleim rengeteget dolgoztak, korán, már a hajnali órákban felkeltek, hogy minden tésztát időben ledagasszanak. Gyakran kellett nekem és nővéremnek segítenünk.

Nővérem nem tudott és nem is szeretett dolgozni, szüleinknek segíteni, ezért sokszor nekem kellett az ő feladatait is ellátni. Persze szüleink ezt nem nagyon vették észre. Gerti szerette magát, szerette, ha szép, rendezett volt a külsöje, így ez is magyarázatul szolgált restségére. Anyukám sejtette mindezt, ám szava hiába lett volna, ha mindenben apukám döntött. Nagyon féltettek minket mindentől, kiváltképp az ellenséges katonáktól, ezért vasszigorral figyelték minden lépésünket. Én mindig tiszteletben tartottam szüleim akaratát, így velem nem is sok gondjuk akadt, de Gerti akkor már tizenhárom éves is elmúlt. Szépen fejlett, nőies idomokkal megáldott lány volt, szép arccal, gyönyörű, sűrű sötétbarna hosszú hajjal, akin már ekkor látszott, hogy egyszer csodaszép nővé lesz majd. Magabiztos, harsány, nagyszájú és cseppet sem félénk természete volt. Tudta, érezte a másik nem iránti rajongást, amiért szüleink még inkább féltették. Hozzá hasonlóan szép voltam én is, de látszott a három év korkülönbség. Engem még nem tartottak számon a másik nem képviselői. A másik meg az, hogy sokkal csendesebb, visszahúzódóbb, szerényebb voltam nővéremnél. Gyakran zsarnokoskodott is emiatt felettem.

Éltük az egyszerű, nem túl szegényes vidéki életünket. Gerti meg én sokat dolgoztunk, tanultunk és körbe vettük anyukánkat, aki apukám nem túl kiegyensúlyozott életvitelétől, a háború borzalmaitól való rettegéstől igen meggyengült idegrendszerrel élt. Apukám rendszeresen hordta át őt kezeltetni Szegedre. A kezelések alatt akkoriban az elektrosokk terápiát értették. Szegény anyukámat ez a drasztikus eljárás teljesen legyengítette, kikészítette. Ilyenkor semmire nem volt képes, így rám hárultak a ház és a pékség körüli teendők. Gertire is számítottak szüleink, de a neki kijelölt feladatokat is nagyrészt én láttam el. Nem is lett volna mindezzel baj, ha Gerti ilyenkor legalább szépen megkér, majd utána megköszöni, amit helyette megtettem, de nem, ő még arra is képes volt, hogy követelődzőn. Tehát a körülmények tették azt, hogy jóval előbb lettünk felnőttek, mint kortársaink.

Aztán váratlanul ismét rosszra fordult és megváltozott minden. 1946 késő ősze volt. A fákon elvétve még lógott egy-két szárazra perdült levél, de már érezni lehetett a tél rideg leheletét. A földek üresen, keményre fagyottan, kopáran sötétlettek a határban. Egy ilyen reménytelen, szürke napon apukám lépett be a konyhaajtón. Amikor megláttam azt gondoltam, istenem, már megint sokat ivott, ám ezúttal tévedtem, s a riadalma jeleit véltem az ital hatásának. Azt mesélte, a falut csetnikek és partizánok járják. Az elmondások alapján a falubeliek úgy vélik, mindenkibe belekötnek, aki nem szláv származású vagy netán német felmenői lehetnek. Anyukám szegény a gyenge idegzetével azonnal kétségbeesett, hogy akkor most mi történik majd velünk. Gyorsan összeszedegette a családi aranyékszereket és azokat átvitte a harmadik szomszédban lakó szláv barátnőjéhez. Gondolta, amikor véget ér az értelmetlen üldöztetés, visszakapja tőle azokat. Évekkel később tudtam meg, sajnos nem így történt, ugyanis a barátnő semmit nem adott vissza, merthogy inkább tagadta a tényt, miszerint anyukám átadta volna neki az ékszereket.

Alig tért anyukám vissza a szomszédoktól, máris jöttek, erőteljesen nyomultak be az ajtón a csetnikek. Pontosan nem emlékszem, hányan lehettek, de négyben biztos vagyok. Durva külsejű, marcona, fegyvereket és katonaruhát viselő férfiak voltak. Azt a parancsot adták, hogy amilyen hamar tudunk, úgy szedjük össze a legszükségesebb ruháinkat. Anyukám próbált némi értéket becsenni a pakkba, de a férfiak ezt nem engedték meg. Amit ők feleslegesnek ítéltek, azt mind kipakoltatták. Kénytelenek voltunk beérni azzal az öltözettel, ami rajtunk volt, meg azzal az egy váltással, amit magunkkal vihettünk. Nem mertünk ellenkezni, mert féltettük apukámat a csetnikek bántalmazásaitól. Hiába volt apukám magas, erős termetű férfi, azért négy férfival szemben ő is tudta jól, hiba lenne szembe szállni.

Pár hete hallottunk arról, hogy valami rossz indult útjára Jugoszláviában is, de nem hittük, hogy minket is utolérnek ezek az atrocitások, bántalmazások, kitelepítések. Reménykedtünk, hogy minket ezek elkerülnek, és nem érezzük majd meg a németek kollektív bűnrészességi elvéért kiszabott tisztogató intézkedéseket. Most már tudom, tévedtünk. Hallottunk a láger táborok embertelen körülményeiről, s rettegtünk a folytatástól. Azt kell mondjam, hogy a legrosszabb feltevéseinket is túlszárnyalták az ott tapasztalt embertelen körülmények. Hideg, mocskos falak voltak minden zárkában. Annyi fekhely, ahány ember elfért, de asztal, ülőhely egy sem. Az étel alig valami. Száraz kenyér minden alkalommal, ebédre undorító híg lötty kenyérrel, amit nem átallottak levesnek nevezni. Tisztálkodni nem tudtunk, mert nem volt miben, ahogy mellékhelyiség sem volt. Ócska bádog vödröt tettek minden zárkában, azon osztoztak az ott lakók. Ezek a hiányos higiénés körülmények szinte előrevetítettek néhány dolgot, amit sajnos mi még akkor nem is sejtettünk.

Anyukám minket lányokat féltett leginkább, mert tudott a csetnikek nőkkel szemben tanúsított erőszakos cselekményeiről. Rettegett és mindent megtett azért, hogy rútnak lássanak mindkettőnket, s eszükbe ne jusson hozzánk férfiként közeledni. Nem hagyta a hajunkat ápolni, így Gerti és én zsíros, gubancos, csapzott tincseket hordtunk, ruházatunk több rétegből állt és minden darab nagy volt ránk. Ezeknek köszönhetően mindketten megúsztuk a nemi erőszakot, ám ez csupán egy volt a tábori borzalmak közül. Apukámat a szája és vehemens természete miatt féltette, de itt már szegénykém korántsem ért el akkora sikereket, mint esetünkben. A férfiak a nőktől külön voltak elhelyezve, de a táborral kapcsolatos hírek szájról-szájra jártak, így mindenki tudott minden fontosabb dologról. Így jutott tudomásunkra, hogy apukámat többször és számos ok miatt verték meg, de hála érte Istennek túlélte azokat. A nélkülözés, a sok éhezés, a hideg és kemény tél megtették hatásukat, ugyanis én gyomor tífuszt kaptam. Emiatt hónapokig szenvedtek velem. Nem bírtam enni, ezért csontsovány és végtelenül legyengült lettem. Anyukám szegény már majdnem kérte az utolsó kenetet rám, végül jobban lettem. S ha most vissza gondolok, életem történéseire azt kell mondjam, talán jobb lett volna ott és akkor meghalnom. Azonban Isten másként rendelkezett, amit én elfogadtam.

Szüleimnél ekkor kezdett betelni a pohár. Szervezkedni kezdtek többekkel összeállva egy táborból történő csoportos szökést. Néhány családfő összefogott, hogy mentse asszonyai, gyermekei és önnön életét. Irtózatos hideg, havas telet éltünk abban az évben. Gyönyörű vastag, pihekönnyű hófehér takaró lepte el a tábort, s annak környékét. Jótékony leplet biztosítva a benne megbújó rengeteg mocsoknak. Jeges, metsző szél kavarta a lehulló pelyheket.

Apukám egy nap izgatottan jött és kérte anyukámat, úgy készüljünk, hogy néhány napon belül elszökünk innen, csak a megfelelő alkalmat kell kivárnunk. Anyukám irtózatosan izgatottá vált, ugyanis négyünk közül őt viselték meg leginkább a táborban átéltek. Azonban szomjasan itta apukám szavait, aki nagy körvonalakban vázolta a szökésünk terveit. Azt kérte, minden birtokunkban lévő ruhát öltsünk magunkra, mert nem tudni, meddig kell gyalogolnunk, míg magyar területre nem érünk. Elmondta még, hogy tizenegyen leszünk majd a szökéskor, négy felnőtt, öt gyerek, azaz két család, s az ebédidőt választották a szökéshez, mint legalkalmasabb időpontot, amikor is a katonák az ebédeltetéssel, saját evésükkel lesznek elfoglalva. Azt gondolták, mire észreveszik a hiányzókat, mi már valamelyest biztos távolban tudunk jutni.

Majd hosszas várakozás után beköszöntött az oly félve várt nap. Anyukám extázisban várta az ebédidőt, s hogy végre apukám is jelentkezzen. Lassan, minden feltűnést kerülve elkezdtünk készülődni. Amennyire tudtuk, magunkra öltöttünk mindent, hogy védjük magunkat a kegyetlen hidegtől, némi kenyeret összegyűjtöttünk a korábbi étkezéseinkről, hogy legyen nálunk valamennyi elemózsia. Anyukám úgy helyezkedett, hogy lássa az udvar azon részét, ahonnan apukám jelt ad, s mi hárman, anyukámmal az élen elindultunk. A szívem őrült zakatolásba kezdett, és noha borzalmas hideg volt, rajtam csak úgy csorgott a verejték. Határozottan, igyekezve elkerülni a kapkodó sietség látszatát átszeltük az udvart, s ott vártak ránk a többiek. Félelemmel töltött el bennünket a csetnikektől elszenvedett hírhedt kegyetlenkedések árnya. A két családfő gyorsan elmondta, hogy az udvar hátsó felén húzódó kerítést választották a kijutáshoz, ugyanis véleményük szerint ott a legkönnyebb az átjutás, mert a kerítés alacsonyabb. Idegesen, rettegve vonultunk az említett kerítéshez, közben mindegyikünk feje ide-oda járt, nehogy a csetnikek észre vegyenek bármit is. Elsőnek apukámat segítettük át, majd következett a másik család anyukája, azután másztunk mi lányok, utánunk anyukám, majd a másik család három gyereke, végül a családfő zárta a sort.

A metsző hideg szél szinte hasította arcunk bőrét, a makulátlan fehérség pedig szinte teljesen vakká tett mindegyikünket. Tudtuk, hogy lábaink nyomot hagynak a hóban, de reménykedtünk abban, hogy ismét neki áll havazni, ami elrejti majd árulkodó nyomainkat. Amint lassan gyalogoltunk az úton, a falunk irányából lovaskocsi közeledtét észleltük. Azonnal úrrá lett a pánik mindenkin, de szerencsénkre még időben le tudtunk húzódni az útról, kicsit be a hóval takart földekre így nem vettek észre minket. Ahogy elhaladtak mind visszatértünk az útra, s folytattuk menetünket. A hó ismét rákezdett, óriási puha pelyhekben hullott alá, közben a szél eszét vesztetten ordított. Tizenegy kétségbeesett, örült módon rettegő szökésben lévő ember harcolt a kegyetlen elemekkel, miközben próbáltuk önmagukat is legyőzni. Nem vágytunk egyébre, mint védelmet nyújtó, meleget ontó falakra, s némi egyszerű meleg ételre.

Korán elkezdett szürkülni, ami csak még jobban nehezített az amúgy sem könnyű helyzetünkön. Féltettük azokat, köztük a másik család kisebb gyermekét, nehogy egyet is hátra hagyjunk közülük. Mindent megtettünk annak érdekében, hogy a lehető legszorosabban meneteljünk egymás mellett, hisz így nem is fáztunk annyira, no és könnyebben figyelemmel tudtuk kísérni egymást. Szenvedtünk a hideg széltől, zsigereinkben éreztük a veszélyt, ráadásul irtózatosan éhesek is voltunk mind. Amint ott haladtunk az úton csoda módjára az egyik gyermek meglátott a távolban egy házat. Nem bírtunk már tovább óvatoskodni, mert tartottunk a téli éjszaka hidegétől. Apukám és a másik családfő közelebb merészkedett a házhoz, hogy meggyőződjenek annak körülményeiről. Miközben a férfiak óvatosan, de magabiztosan haladtak céljuk felé, a két asszony őrszemet állva strázsált, húgom és én pedig a kisebbeket tereltük egybe. Istennek érte mély hálánk a ház valóban elhagyatott volt, így mind behúzódtunk, hogy ott vészeljük át a borzalmas hideget. Örömünk korai volt, mert miután beszuszakoltuk magunkat kiderült, hogy nincs bent kályha, ami meleggé tenné a jéghideg falakat. Tüzet nem mertünk gyújtani, nehogy a fény váratlan vendégeket csalogasson oda. Némi pihenés, tanakodás után a menekülés folytatása mellett döntöttünk.

A családfők gyakran váltogatták egymást a csapat vezetésében, mert nem szerettek volna a fáradtság miatt lebukni. Pontosan még nem tudtuk hova fogunk jutni, egy volt csupán biztos. A Dunán szerettünk volna átszökni a magyarokhoz. Az elemekkel és a szelídnek nem nevezhető körülményekkel dacolva haladtunk ismeretlen ismerős úti célunk felé. A kisebb gyerekek ekkor már igen nyűglődtek a fáradtságtól és a nehéz körülményektől egyaránt. Jól benne jártunk már az éjszakában is, vagyis normál körülmények között ők ilyenkor rég aludtak volna. Azonban ezúttal senki nem lankadhatott, menni kellett, hisz az életünk volt a tét. Szerencsénkre a két férfi jól ismerte a terepet, ezért ők magabiztos léptekkel járták útjukat. Ezzel szemben mi nők csak óvatos, bizonytalankodó léptekkel kutyagoltunk utánuk. Gyakran kérdeztük apukánkat, hogy nagyjából mikor érünk célunkhoz, ám ő türelmetlenül csendre intett minket. Réges-rég elhagytuk már a járt utat, s rátértünk arra, amit apáink ismertek csak jól. Szerettük volna magunk mögött hagyni a viszontagságokat, veszélyeket, az országot, ami ez idáig hőn szeretett szülőföldünk volt.

Ahogy ott csetlettünk-botlottunk a friss hóban, száraz és fagyott bokrok közt, egyszer csak apukám hátraintett a kezével, hogy lapuljunk le. Ha nem jelzett volna, mi hátra maradtak észre sem vesszük a határt. Amint ott lapultunk a hideg hóban, láttuk, hogy erősen beöltözött férfiak, számunkra idegen nyelvet beszélve fel-le sétálgatnak. Ekkor tudtuk meg, hogy az oly nagyon vágyott magyar határszakaszhoz értünk. Az őrök jelenlétére viszont senki nem számított, hisz eredetileg csónakon keltünk volna át, de a kemény tél közbe szolt. A magyarok láthatóan fel voltak készülve a Jugoszláv menekültekre. Csendben lapultunk a hóban, végig attól rettegve, hogy mi történik, ha felfedeznek minket. Mindegyikünk idegei pattanásig feszültek, annyira figyeltük az őrségben levő férfiak minden mozdulatát. Azt láttuk, hogy időközönként eltávolodnak, ilyenkor néhány percig felszabadult a folyó azon szakasza, ahol voltunk. A frissen hullott porhó puha szőnyegként fedte a jégpáncélt. Ennyien egyszerre lehetetlenség lett volna átkelni, ezért a két család feje megbeszélte a sorrendet. Rövid, lényegre törő és csendes volt a párbeszédük. Úgy látták jónak, ha elsőnek a másik család feje és a gyerekeik szöknek át. Jobbnak látták, ha a gyerekekre vigyáz egy felnőtt, aki baj esetén cselekedni is képes. Hála Istennek érte, de igen jó nevelésben részeltették őket szüleik, ezért oly módon keltek át az idegtépő szakaszon, ahogy a felnőttek kívánták tőlük. Ezután anyukám, mi ketten húgommal, majd a végén a másik család édesanyja, végül apukám következett. A legnagyobb izgalmakat a kisebb gyerkőcök átjutásakor éltük át, hisz őket féltettük a jégbeszakadástól, továbbá attól, hogy mindenkit elárulhatnak egy hangosabb szóval. A második körnél anyukám okozta a legforróbb pillanatokat, ugyanis gyenge idegrendszere miatt azon izgultunk, nehogy felzokogjon, ha közeledni látja a határőröket, vagy ha a jég hangosan rianna. Azonban szegénykém hősiesen viselkedett és mindhárman baj nélkül jutottunk a túlsó partra. Végül a másik család anyukája és apukám már szinte rutinosan keltek át a befagyott folyón. Innen még meg kellett tennünk gyalogosan pár száz méter, ahol már várt bennünket egy idős magyar bácsi. Az első éjszakát mind nála töltöttük, majd másnap mindenki ment oda, ahova előzetesen eltervezte.

Az én családom rövid lovaskocsizás után Pécsre került. Itt meglehetősen hosszú időn keresztül voltunk, de a legtovább négyünk közül én maradtam a városban. A székesegyházba kerültem, ahol a konyhán és a ház körül tevékenykedtem. Szüleim és nővérem elkerültek egy kis faluba, sokáig semmit nem tudtam róluk. Közel egy évig dolgoztam itt, végül szüleim úgy érezték, akkorra sikerült úgy megvetni a lábukat Magyarországon, hogy immár engem is magukhoz vehetnek. Anyukám rendkívüli módon örült nekem, nem úgy, mint nővérem Gerti. Addig ő volt a szüleim szeme fénye, s ezért mondhatni kivételes helyzetben érezhette magát. Megjelenésemkor szüleimnek muszáj volt megosztani kettőnk közt a figyelmüket, szeretetüket. Gerti pedig ezt soha nem bírta elviselni. Szüleim a kis faluban hamar megvetették lábukat és sikerült elindítaniuk egy új pékséget. Apukám ott folytatta tehát, ahol abbahagyta, de ezt nem csak a pékség körüli teendőkre értem. Anyukám itt is pont úgy élt az árnyékában, mint egykori otthonunkban. Beleszólása nem igazán lehetett a dolgokba. Apukám sokat dolgozott, ez meg is mutatkozott életünkben, ugyanis tekintve a korábbi körülményeinket itt is rövid időn belül jól összeszedték magukat. Mi Gertivel szépen ifjú nőkké cseperedtünk, s rendkívüli módon elnyertük a magyar férfiak tetszését. Ahogy addig is, akkor is rivalizáltunk egymással, holott mindketten tündöklő szépségek lettünk. Gerti előbb ment férjhez nálam, méghozzá egy olyan férfihoz, akinek a családja fűrészgátér tulajdonos volt. Jómódúak és meglehetősen rátartik is voltak, így Gerti hamar átvette tőlük ezeket a tulajdonságaikat. Nekem egy helyi parasztcsalád fia kezdett el udvarolgatni.

Egyikünk szülei sem örültek nekünk, ám a nálam nyolc esztendővel idősebb János is önállósodni szeretett volna erős, karakteres anyjától, én pedig apukám zsarnoki elnyomásától szabadultam volna minden áron. János örök életében szerette a női nemet, de én csacsi azt hittem, miattam képes lesz megváltozni. Hiába voltak ellenünk szüleink, mi hamar házasságra léptünk. Mivel ez nálam is a menekülés megnyilvánulása volt, hát bizony elmondhatom, házasságunk ugyan örök életünkre szólt, de nem volt boldog. János nem tudta és nem is akarta megtagadni természetét, így nőügyei miatt rengeteget voltam kénytelen nyelni. Mert anyukámnál is ezt tapasztaltam, tanultam nem is gondoltam változásra. Akkoriban nem váltak oly könnyedén az emberek, mint manapság. Mindezek dacára két fiunk született. A kis János kilenc éven át úgy tűnt egyke marad, végül életet adtam az apukámról elnevezett Antonnak. A két gyerek úgy tért el egymástól, mint tűz és víz. János eleven ördög volt, olyan, aki még a jég hátán is megélt volna, míg Anton a későn születettek érzékenységét, kényességét hozta magával. Janikámmal folyton történt valami, olyan nap nem igazán volt, amikor ne tett volna rossz fát a tűzre. Egészséges, örökmozgó volt, akire folyamatosan figyelni kellett. Ezzel szemben Anton lányos, anyuka szoknyája mögül leskelődő halovány fiúcska volt. Figyelmet igénylő, ám merőben más módon. A két gyerek rajongva szerette egymást. Ez talán a köztük lévő nagy korkülönbséggel és eltérő természetükkel is magyarázható volt.

Közben szüleim lassan, megöregedtek. Apukám a túlfűtött életmódja, anyukám pedig ennek elviselése miatt. Néhány év különbséggel hunytak el. Férjem János az idő múlásával lecsendesedett és felhagyott a nők hajkurászásával. Úgy sejtem pont, mint apukám, ő is beleöregedett, összetört az intenzív életmódjába. Fiatalon lebetegedett, majd gyorsan leépült, később ágyba került. Ekkor négy esztendőn át viseltem gondját. Roppant embert próbáló időszak volt ez az életemben.

Fiaim felnőttek, megnősültek. Sajnos kezdetben egyik menyemért sem rajongtam túlzottan, de végül muszáj volt belenyugodnom fiaim választásaiba, elvégre nem nekem kellett őket szeretni, hanem nekik. Idővel mindkét menyemet megkedveltem, végül meg is szerettem a lányokat. Négy unokával ajándékoztak meg, mindkét esetben egy lány, egy fiú született. Végtelen örömforrás volt mind a négy unokám. Nagyobb fiamnál, Jánosnál sajnos az elsőszülött kislány betegen jött világra. Ez a szomorú tény éveken át megkeserítette családunk életét. Sokáig úgy volt, az orvosok ezt plántálták belénk, hogy a kislány annyira súlyos állapotú, hogy hamarosan elveszítjük. Azonban a kislány erősnek, kitartónak bizonyult és elmondhatom, sok örömöt adott nekem. Rengeteg időt töltött nálam. Amíg fiatalabb voltam és bírtam fizikai erővel havonta, két havonta hozták hozzám fiamék egy-egy hétre. Majd idővel kisebb fiamnál is születtek a gyerekek, és mivel ők éltek velem a mindennapokban közelebb kerültek hozzám lelkileg. Sajnos idővel János fiamék házassága megromlott, így több évtized után elváltak. Ez az esemény óriási hatással volt családunkra.

Tudtam, hogy fiam hibájából történtek a dolgok, haragudtam rá, amiért a beteg unokámat a szintén súlyos beteg menyemre hagyta, de akkor is csak a fiam volt. Tehát úgy éreztem, amennyiben választanom kell, a fiamat muszáj választanom. Szerettem János volt feleségét, és a gyerekeit, de kénytelen voltam elfogadni döntését és új választottját egyaránt. Egy évvel később ebből a kapcsolatából is lett Jánosnak egy kislánya. Ezek miatt is történt úgy, hogy nyolc éven át nem találkoztam volt menyemmel és gyerekeivel sem. Nehéz és fájó volt, mert nélkülözni kellett őket, akik addig életem részei voltak, de nem volt mit tennem. Pedig közben János fiam fiánál lett négy dédunokám, akiket már csupán nagyobbacska korukban ismerhettem meg. Szegény kis volt menyemet közben legyőzte a gyilkos kór, emiatt beteg unokám is szociális intézménybe kényszerült.

Mindezen események elszomorítottak, s ezek hatására is még inkább megöregedtem, megtörtem az élet sújtotta viharokban megtépázott vitorláim megereszkedtek, így nem tudtam már az új áramlatokkal tartani. Később János fiam részéről született rég nem látott unokáim, dédunokáim rám leltek, de én immáron nem bírtam úgy örülni senkinek, semminek. Hiába, nem panaszkodtam egy percet sem életemben, azért megviseltek a nehéz körülmények. Soha nem voltam egy túláradó, önfeledt ember, s ez idős koromra fokozódott. Amint láttam gyermekeim felnövését, megállapodásaikat, családalapításaikat, éreztem, hogy feladatok híján maradok. Csupán csendes, békés szemlélője lettem azon eseményeknek, melyek egykor rajtam múltak, tőlem függtek. Mind kevesebb befolyásom lett mindenre, s ezekbe a kudarcaimba belefáradtam, tehát mindinkább életunttá, fásulttá lettem. Szerettem a családom összes tagját, akiket életem során megismerhettem, tiszteltem mindenkit, soha nem sértettem, bántottam meg, legalábbis tudtommal senkit. Nem szerettem a konfliktusokat, konfrontációkat, összetűzéseket. Így hát mindig, szinte mindent elfogadtam, lett légyen az bármilyen nehéz is. Ezek miatt a kompromisszumok miatt is adtam fel egy jó idő múlva mindent. Beláttam, az én időm lassan-lassan lejár, ideje a stafétát az utánam jövőknek átadjam. Napjaim életem végére nyugodtan, események nélkül zajlottak.”

Nem szeretném idealizálni a nagymamám személyiségét, ahogy élettörténetét sem, azonban bevallom, a leírtak mind nagy hatással voltak rám egész életemben. Soha nem igazán tudtam eldönteni azt a nehéz kérdést, a két nagymamám közül melyik állt hozzám közelebb. Mindkettő más értelemben tett értem rengeteget. Miután mindketten elhunytak már, tán bevallhatom, hogy apai nagyim felé billen picit a mérleg nyelve. Ám ez a billenés szemmel szinte épphogy észlelhető. Mint mindenkinek, neki is voltak hibái, de azon a megváltozhatatlan, megkérdőjelezhetetlen tényen nem változtat semmit, hogy embertelen sokat tett értem, még több mindent tanultam tőle.

A legfontosabb ezek közül pedig nem más, minthogy maradjunk tisztességesek, soha ne ítéljünk meg ismeretlenül, kívülállóként senkit és semmit. Fogadjuk el, döntsön is bármiképp Isten, az Ő akaratát úgy, ahogy az van. Végül hadd mondjam el, hogy még mindig mennyire bennem él, mennyire hiányzik minden, ami a nagymamáimat jelentette, hogy időnként, amikor olyasmi történik velem, ami fontos, számottevő, még mindig eszembe jutnak és nekik is el szeretném mondani. Majd rá kell jönnöm, sajnos nem tehetem már meg, hisz mamáim felülről figyelnek engem és vigyáznak rám.

Author: Szekeres Henriett

Szekeres Henriett vagyok. Egy eldugott Baranya megyei kisfaluban Kákicson éltem több évtizeden keresztül. Már ekkor is számosan biztattak az írásra, köztük újságírók is, ám nem hittem el senkinek, hogy esetleg valóban van tehetségem. Majd 42 éves koromban bekerültem egy nagy létszámú intézménybe, mivel született és súlyos mozgáskorlátozottként jöttem a világra. Történetemben ennek csupán annyi a jelentősége, hogy életembe 2020-ban beütött a krach, mégpedig a Covid-19 formájában. Minket, intézményekben élőket tragikus módon érintett a járvány, ugyanis 2020. március 8. és 2021. április 29. között bezártak. Ez idő alatt senki nem mehetett ki, de be sem jöhetett hozzánk senki. Mindezen körülmények igen megviseltek, s hogy időm hasznosan, értékesen teljen, elkezdtem az írás felé fordulni. A karanténban született írásaimból Szabó Zsuzsa többszörösen díjazott bábművész és rendező készített ALIBI címmel egy inkluzív színdarabot. Napról-napra mind többet és többet írtam. Aztán gondoltam, belevágok egy online módon, kezdő írók számára tartott íróképzésbe. Nagyszerűen sikerült, és hasznosnak is bizonyult. Ezután bátorkodtam még egy másikat is elvégezni. Az engem ismerők szerint a képzések sokat lendítettek íráskészségemen. Később pályázatokra is elkezdtem beküldeni az írásaimat. Egyik a karantén idején született művem különdíjat nyert egy pályázaton és több írásom került már be könyvekbe, továbbá egy könyvkiadó is megkeresett, ám anyagi megfontolások...