A hatalmas, ezüstszínű Ford lassan kanyarodott a csikorgó, csillámló havon, óvatosan leparkolt a sötétbe burkolózott ház elé, majd a sofőr leállította a motort. Jack Miller a kormányt markolva, még mindig reszketve bámult ki a szélvédő ablakán. A korábban ivott alkohol csaknem teljesen elpárolgott már belőle. Agyában újra meg újra lejátszódtak az elmúlt néhány óra eseményei, mint egy végtelenített film. Mintha valami az agyában megakadályozta volna, hogy tisztán végig tudja gondolni, mi is történt, egy ponton elakadt és kezdődött elölről. Nagyot sóhajtott, kezét az ajtónyitóra helyezte, és megpróbált nyugalmat erőltetni az arcára, úgy szállt ki az autóból. Remélte, hogy semmi nem látszik rajta, az, hogy odakint sötét volt, mindenképpen neki kedvezett. Bezárta a kocsit, és elindult a ház felé. Ekkor látta meg. Lába földbegyökerezett, szíve azonnal a torkába ugrott. A bejárati ajtó előtt, teljes nyugalomban, mintegy néma vádlóként ott várt rá a doboz. Semmi dísz, semmi feltűnő csicsa, csak a tetején egy cetli: Van merszed hozzá?
Jack körbenézett, vajon figyeli-e valaki, de az utca néma sötétségbe burkolózott, senki és semmi nem mozdult, csak a férfi lehelete látszott, egyre sűrűbben kavarogtak körülötte a kis párafelhők. Agya lázasan dolgozni kezdett: ki küldhette a dobozt, és mi lehet benne, amihez mersze kell, hogy legyen? Talán látta valaki? Annyira kapkodott, minden bizonnyal elkerülte valami a figyelmét. Vagy valaki. Talán egy térfigyelő kamera? Úristen, az könnyen lehet, ez eszébe sem jutott. Egészen biztos, hogy meglátta valaki, és most zsarolni akarja. Vagy feljelenteni a rendőrségen. De mi lehet a dobozban? Egy videófelvétel? Egy ruhadarab? Valamiféle bizonyíték, nem lehet más, mert…
A szomszéd ház egyik földszinti ablakában megmozdult a függöny. Jack idegesen odakapta a fejét, majd még gyorsabban vissza. Ez alatt a röpke pillanat alatt is látta a szomszéd nő, Gillian kíváncsi tekintetét. Őt figyelte. Jack legszívesebben odament volna hozzá, visszalökdöste volna a nappalijába, és úgy lenyomta volna a kanapéra, a tévé elé, hogy ne legyen kedve egy ideig felkelni onnan. Ne leskelődj, te büdös ribanc! – gondolta, majd dühösen, villámgyorsan felkapta a dobozt és berohant a házba.
Odabent, miután ledobta a konyhapultra, töltött magának egy dupla Johnny Walkert, felhajtotta, és rögtön újra teletöltötte a poharat. Egyelőre ehhez volt mersze. Megfordította az egyik széket, s leült az asztallal szemben, karjait a háttámlán nyugtatva, és csak nézte a dobozt. A rettenetes ajándékot, amit valaki azért rakott oda, hogy őt börtönbe juttassa. Felhajtotta az italt, újratöltött, de keze elkezdett remegni, a whisky túlcsordult, Jack hangosan szitkozódott. Végül, miután kiürítette poharát, kezébe fogta az egész palackot – vele ugyan nem szórakozhat egy nyomorult üveg pia.
Vajon ki láthatta? – tűnődött. És mit akar tőle? Talán legjobb lenne tűzre vetni az egészet, akkor elpusztulna a tartalma. Megrázta a fejét. Nem, ez mégsem jó ötlet, mi van, ha egy felvétel, amiről száz százalék, hogy készült másolat. Bármi is az, aki küldte, annál maradt bizonyíték. Bizonyíték ellene. Bizonyíték arra, hogy karácsony előtt két nappal, amikor más sütit süt és fát díszít, ő Jack Miller, embert ölt. Nem csak úgy megölte, százhússzal átrepesztett rajta, aztán, ahelyett, hogy mentőt hívott volna, körbenézett, és, mivel nem látott senkit, gyáván elpucolt onnan. Cserbenhagyás – üvöltötte az agya, üvöltötte egy hang a dobozból. Cserbenhagytál! – üvöltötte neki a halott lány, aki ott feküdt kitört nyakkal és kitekert gerinccel az út közepén. A férfi újra meghúzta az üveget. Sajnálom – mondta neki. Nagyon sajnálom! Ha visszacsinálhatnám valahogy… Vagy ha előre tudtam volna… Akkor nem rúgok be a céges partyn, vagy hívok egy taxit. Nem akartalak megölni! Istenem! – temette két kezébe az arcát, és zokogott. Az asztalon a doboz mintha megmozdult volna. Jack óvatosan kikandikált ujjai között: tényleg mozgott. Felugrott a székről, arca fehérebb lett, mint a fal. A doboz egyre fürgébben ficergett, elindult az asztal széle felé. Ott egy pillanatra megállt, majd leesett a földre és az oldalára borult. Jack kővé dermedve bámulta. Néhány pillanat múlva a teteje lassan elkezdett kinyílni, mintha valami vagy valaki belülről nyomná, és így is volt: először megjelent egy ujjacska – finom, vékony ujj, minden bizonnyal egy nőé. utána még egy és még egy… egy kéz, két kéz, melyek belülről akarták kifeszíteni a dobozt, utat törni valami nagyobbnak, ami nem fér ki egy ekkora résen, valaminek, aminek nem is kellene ott lennie, ami bele sem férhetne egy ekkora csomagba… Jaaaack! – szólította egy vékony hang.
Nem… – nyögte a férfi. Megrázta a fejét. Biztos túl sokat ivott, az üveg az asztalon majdnem teljesen üres volt már.
Jack! Miért hagytál ott engem? – hallotta a sírós hangot, de nem mert odanézni, inkább eltakarta a szemét. – Ne hagyd, hogy így maradjon. Karácsony van, az ég szerelmére.
A férfi arra számított, hogy a dobozból előlépő kísértet majd fojtogatni kezdi, kinyomja a szemét, betömi a száját rothadó kezével, vagy egyenesen magával rántja a túlvilágra, de erre a kedves, megnyugtató hangra nem. Zavartan pislogva felpillantott. A lány kérlelve nézett rá. Fiatal volt – igazságtalanul fiatal –, és olyan végtelenül szomorú, amilyen élő ember nem is lehetne. De mit tehetne ő? Már túl késő. A smaragdzöld szemek némán feleltek neki. De ezt nem akarta megtenni, nem tehette meg, nem tudta megtenni, nem volt mersze megtenni. Mert mi lesz így vele? Most először az este folyamán, ettől a gondolattól elszégyellte magát. Az a lány halott, ő ölte meg, a családja keresi, várja, már megvették a karácsonyi ajándékát, amit soha nem fog megkapni. Megsütötték a karácsonyi süteményeket, amiből már soha nem fog enni. Soha többé nem fogja látni a feldíszített fát, a fényeket, a családját… Nem! Elég volt, tűnj innen! – ordította neki. Menj vissza a dobozba! Hagyj békén! Tűnj el!
Felborította a széket, ordított, veszekedett, fenyegetőzött, de hiába. A földön rugdosta az átkozott pakkot, miközben végig artikulálatlanul üvöltött, ám a lány makacsul ott maradt. Végül, mikor már elfáradt, megragadta az asztalon lévő üveget, s hozzávágta a lányhoz, aki abban a pillanatban köddé vált. Az üveg a bejárati ajtónak csapódott, s ezer darabra tört. Jack meglepetésében teljesen elnémult, pislogott, ki tudja, meddig állt volna ott ledermedve, ha meg nem szólal a csengő. Ekkor lett csak figyelmes a villogó fényekre odakint. Vége van. Lassan az ajtóhoz sétált, kinyitotta, és mindent bevallott a rendőröknek. Megölt egy lányt, amikor részegen hazafelé száguldott. Ott hagyta, de biztos benne, hogy meghalt. Vigyék be, zárják börtönbe. Sírt, zokogott, így vitték ki a rendőrautóhoz, beültették hátra, és elhajtottak vele.
– Gillian, gyere el az ablakból! – szólt rá férje az asszonyra. – Megtettük, amit kellett, reggelre biztos kijózanodik és kiengedik.
– Tom, szegény Jack nagyon rossz állapotban van, láttam, hogy sírt. Vajon mi történhetett vele?
– Nem tudom, drágám, nem a mi dolgunk. Talán ennyire rossz volt a süti, amit adtál neki? Komolyan vehette a figyelmeztetést – mosolygott a férfi.
– Jaj, Tom, igazán olyan vagy… Tény, hogy új recept volt, de én azt a feliratot csak viccnek szántam.
– Tudom, szívem – csókolta homlokon konyhatündér nejét a férfi. – Gyere be, ideje lefeküdni.
– Remélem, holnap tényleg kiengedik.
– Csak egy kis részeges csendháborítás, nem lesz baja. Karácsony van, ilyenkor nem történhet semmi rossz.
– Ez igaz – helyeselt Gillian, azzal behúzta a függönyöket, és férjét átkarolva elindultak a hálószoba felé.
Author: Erika Skinner
Gyermekkorom óta szeretek olvasni, tinikoromban voltak az első szárnypróbálgatásaim, akkor még kevesebb sikerrel. Sok évvel később egy élmény hatására ragadtam billentyűzetet. Azóta részt vettem néhány pályázaton, és műveim több antológiában is szerepelnek. Olvasni és írni is egyaránt szeretek a horror és dráma műfajokban, illetve nagyon szeretem a csattanós végkifejletet, ezért néhány művemben én is igyekszem meglepetést okozni az olvasóknak.