A karácsonyi csoda

 

Amikor Monica újból meghallotta a patkódobogást és a száncsengő hangját, legszívesebben földhöz vágott volna mindent, ami a kezében volt és azonnal hazarohant volna. De, mivel fizetnie kellett az albérletet, ahol lakott, és éhen sem szeretett volna halni, továbbá három nappal karácsony előtt már nemigen talált volna másik munkát, így csak összeráncolta a szemöldökét, fújtatott egyet, és tovább folytatta a polcok feltöltését. Ennek az átkozott dalnak is vége lesz egyszer. Nem volt kibékülve a karácsonnyal, a Sleigh Ride-ot pedig különösen utálta.

A drogériában tömeg volt, mint minden üzletben az ünnepek közeledtével. Fáradt szülők bolyongtak a polcok között fáradhatatlan porontyokkal, akik sokszor még táncra is perdültek a vidám karácsonyi zenéket meghallva.

Már csak három nap – gondolta magában Monica összeszorított fogakkal. Próbált arra koncentrálni, hogy Lilly, az üzletvezető-helyettes hamarosan feljebb lép a ranglétrán, utána ő következik a sorban, így jövőre már lesz egy saját kis irodája, ahova bemenekülhet a szörnyű zenék elől.

– Elnézést, hölgyem! – szakította félbe bizakodó gondolatmenetét egy udvarias hang. Lenézett a létráról, amire felmászott, hogy elérje a felső polcot, s egy barátságos kis férfit pillantott meg. Valóban kicsi volt, még nála is alacsonyabb, aki alulról súrolta a százhatvan centit.

– Igen, uram? Miben segíthetek? – lépett le mellé.

– Nem találom a ragtapaszokat, megmondaná, merre keressem?

– Hogyne. Legegyszerűbb, ha megmutatom. Fáradjon velem.

Azzal elindult a polcok között, nyomában a kis emberrel. Mikor odaértek, a férfi levett két dobozzal, egyiket a kosarába dobta, a másikat szorongatta egy pillanatig, majd átnyújtotta az eladónőnek.

– Nagyon köszönöm, kedves – pillantott a lány ingzsebe fölé kitűzött névjegykártyára – Monica. Azt hiszem, erre szüksége lesz.

– Igazán nincs mit – mosolygott rá a lány, miközben elvette a ragtapaszt. Szórakozottan a zsebébe süllyesztette a holmit, majd biccentett egyet és visszament a vitaminos polchoz. Összecsukta a létrát, felkapta és a raktár felé cipelte. Odabent a falnak támasztotta, majd a kis gurulós kézikocsira pakolt néhány karton piperecsomagot – ezeket ilyenkor villámgyorsan elkapkodták.

Nyugodtan húzta maga után a kocsit, amikor a kézfertőtlenítők előtt hirtelen kiszaladt a lába alól a talaj, mintha jégre lépett volna. Elengedte a kézikocsit, nehogy magára rántsa, lába előre csúszott, ő hátrafelé esett, próbálta felfogni az ütés erejét, ami nagyjából sikerült is, de a keze bizony csúnyán felhorzsolódott. Miközben a földön ücsörgött, lángoló arccal, kezét a nadrágjába törölgetve, valahonnan a távolból érzékelte, ahogy egy kisfiú kineveti, miközben aggódó anyukája felé közelít, érdeklődve hogylétéről. Amikor megnyugtatta, hogy semmi baja, és feltápászkodott, anyuka biztosította fiát, hogy idén a Télapótól ne számítson ajándékra, mert az ilyen rossz gyerekek nem kapnak semmit, legfeljebb egy marék szenet. Ezek után a kisfiú keserves zokogásától kísérve hagyták el az üzletet.

– Megérdemelted, te rossz fiú – morogta magában Monica, miközben fájdalmas képpel nézegette felhorzsolt tenyerét. Gyorsan öntött rá egy kis fertőtlenítőt a már félig szétlocsolt üvegből, amit aztán a dobozok tetejére dobott, majd zsebkendő után kezdett kotorászni nadrágjában – ekkor markolt rá a ragtapaszra, amit a kis ember nyomott a kezébe öt perccel ezelőtt. Gyorsan kibontotta, ráragasztotta a sebre, és dolgozott tovább. Csak valahol a távolban lebegett fejében a kérdés: vajon honnan tudta a férfi, hogy szüksége lesz rá?

 

Este, miután megfürdött, kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, maga elé készítette vacsoráját, és bekapcsolta a tévét. Egy ideig váltogatott a csatornák között, nem volt egyszerű olyan műsort találnia, aminek nem a karácsony volt a témája – végül egy dokumentumfilmnél kötött ki, ami VIII. Henrikről szólt. Ez annyira lekötötte, hogy majdnem éjfél volt, mire ágyba került, a látottak jártak a fejében, még az álmába is bekúsztak. Álmában Henrik levelet írt Boleyn Annának, amiben kifejtette, mit kér karácsonyra, amire az első felesége, Katalin bosszúsan a fejét rázta, aláhúzta benne a helyesírási hibákat, és azt mondta, az ilyen rossz fiúk nem kapnak ajándékot a Télapótól. Erre Henrik bömbölni kezdett, kiszaladt az istállóba, majd a lovasszánján elsiklott valahova a sötétbe. A száncsengők hangosan zengtek-bongtak az éjszakában.

– Jaj ne – nyögte álmában Monica, amikor rájött, hogy megint a Sleigh Ride-ot hallja. Milyen furcsa, hogy már akkor is létezett ez az idegesítő dal. Hirtelen kipattantak a szemei, felült ágyában és feszülten figyelt. A szobában néma csend és sötétség honolt. Ezek szerint álmodta az egészet. Már csak két nap – gondolta, és újra elaludt.

Másnap egész nap álmosan, nyúzottan dolgozott. Keveset aludt, és már nem csak álmában kísértették a karácsonyi dallamok. Ha ez lehetséges, még többen jöttek vásárolni, nem volt megállásuk. Nem bánta, így hamarabb eltelt a nap, este aztán fáradtan bandukolt hazafelé a hidegben. A szomszéd gyerekek még kint voltak az udvaron, Buddyval, a labradorral játszottak. Odaintett nekik, mosolygott, de a szíve kissé összeszorult.

 

Pontosan tudta, miért utálta annyira a Sleigh Ride-ot. Amikor kicsi volt, kusza, ákombákom betűkkel levelet írt a Télapónak, hogy karácsonyra hozzon neki egy kiskutyát. Odaadta az édesanyjának, aki elküldte az Északi-sarkra, ezután Monicának csak várnia kellett. Eljött a karácsonyeste, és ő már rettentően izgatott volt, vacsorázni is alig tudott. A szülei sokat sejtetően összemosolyogtak, minden olyan békés, meghitt volt, és amikor végre megszólalt a csengő, berohant a szobába, a háttérben szóló zene ütemére galoppozott ő is, és kereste a kiskutyát a fa alatt – de hiába. Volt ott színező, puzzle, könyv – de kiskutya, az nem volt. Zavartan nézett fel szüleire, akik egymás kezét fogva boldogságtól túlcsordulva jelentették be, hogy kistestvére lesz.

– Ó – ennyit tudott csak kinyögni, próbált mosolyogni, de nem ment. Inkább csendben leült a fa alá, s tette, mintha az ajándékaival lenne elfoglalva, de szemét könnyek mardosták, torkát mélységes csalódottság szorította össze, és mindeközben a háttérben száncsengő szólt, valakik vidáman siklottak a lovasszánon. Nem akart kistestvért, kiskutyát akart. Onnantól kezdve utálta ezt a dalt, és nem hitt többé a Télapóban. Ha csak tehette, nem is ünnepelte meg a karácsonyt.

Úgy döntött, aznap korán lefekszik, hogy felkészüljön az utolsó nagy rohamra az üzletben. Lezuhanyozott, pizsamába bújt, a kanapéra telepedett és keresett valamit a tévében, ami elálmosítja. Ekkor azonban valaki csengetett. Ránézett az órára – majdnem fél kilenc volt. Halkan odament az ajtóhoz, résnyire nyitotta, amennyire a biztonsági lánc engedte.

– Igen? – kérdezte.

– Elnézést, hölgyem – szólt egy ismerős, kedves hang. A hozzá tartozó arcot eltakarta a kinti sötétség. – A postás vagyok. Nem akarom zavarni, ezt a levelet elfelejtették kikézbesíteni önnek. – Azzal az egyenruhás férfi bedugott egy borítékot az ajtórésen.

– Köszönöm – vette el a levelet Monica.

– Még egyszer elnézést a zavarásért. Jó éjszakát! – Emelte kezét a kalapjához a postás, azzal sarkon fordult és elsietett.

– Viszlát! – köszönt el ő is, majd bezárta az ajtót, miközben azon tűnődött, honnan volt olyan ismerős a férfi hangja. Ki akarta nyitni a borítékot, ám határozott utasítás tiltotta azt, nyomtatott betűkkel, piros felkiáltójelekkel ellátva: Monica Edwards saját kezébe. SZENTESTE ELŐTT KINYITNI SZIGORÚAN TILOS!

Hát jó, gondolta, egy napot kibírok. Azzal lefeküdt aludni.

Mikor felébredt, odakint már világos volt, az udvart és az utcát vastag hólepel borította. Morcosan kelt ki az ágyból, csak az a tudat vigasztalta, hogy ma vége lesz az őrületnek, utána két napig pihenhet. Elindult dolgozni, azonban hatalmas hóvihar tombolt odakint, az orráig se látott, de valahogy kibotorkált a buszmegállóba, ahol kisebb tömeg gyűlt már össze. Ácsorgott egy darabig, de a busz nem jött. Taxit rendelt, de szabályosan kinevették. Tanácstalanul álldogált még egy kicsit, ahogy a többiek is, aztán mindenki elkezdett hazaszállingózni. Nem tudott mit tenni, felhívta Lillyt, aki megnyugtatta, hogy ki sem nyitnak ma, senki nem tudott bemenni. Boldog karácsonyt kívántak egymásnak és bontották a vonalat.

Monica tanácstalanul hazaindult. Otthon úgy döntött, főz valamit, hogy elüsse az időt. A környéken terjengő illatokból ítélve ezzel az elhatározással nem volt egyedül. Egy óra múlva véget ért a vihar, már csak szállingózott, de odakint legalább fél méteres hótakaró borult a tájra. El kellett ismernie, ez bizony csodaszép látvány volt. Még a sütőben volt az ebédje, amikor csengettek. Milyen nagy itt a forgalom újabban – gondolta. Kinyitotta az ajtót, és egy hatalmas karácsonyfával nézett farkasszemet.

– Iiiigen…? – kérdezte bizonytalanul.

– Elnézést, hölgyem – kukkantott ki a fa mögül egy kantáros nadrágba és prémes kabátba bújt alacsony férfi. A vihar miatt nem jött ma senki vásárolni, megmaradt jó pár karácsonyfánk, és úgy döntöttünk, szétosztjuk őket a környéken. Elfogadja?

– Hát… nem is tudom.

– Kérem, ne kelljen kidobnunk őket. Nézze, milyen formás, ugye nagy kár lenne érte?

– Valóban az – ismerte el Monica. – Rendben, elfogadom, de nem ingyen. Engedje meg, hogy kifizessem.

– Nem, hölgyem, ezzel nekem tesz szívességet. Így haza is mehetek.

– Ha nem viccel… Rendben. Köszönöm szépen! – mosolygott rá a lány.

– Én köszönöm, hölgyem. Boldog karácsonyt!

– Boldog karácsonyt!

A lány becipelte a fát, előkereste évek óta nem használt égősorát, meg azt a kevés díszt, ami volt neki, és ráaggatta. Nagyon szép lett. Közben elkészült az ebédje, amit jóízűen elfogyasztott, majd letelepedett a kanapéra, bekapcsolta a rádiót, és kibontotta a borítékot, hogy elolvashassa a titokzatos levelet – ami valójában kettő volt.

Az első egy megsárgult, régi iromány, ákombákom betűkkel: Kedves Télapó! Nagyon szeretnég egy kizskutyát karácsonyra! Nagyon, nagyon. Semmi mázst nem kérek! Nagyon jó kislány leszek, igérem! Monica

Elakadt a lélegzete, szeme megtelt könnyel. Most már emlékezett rá, mennyit szidta az édesanyja a helyesírása miatt, és most arra gondolt, talán büntetésből nem kapta azt, amit kért. Kegyetlen lecke ez egy kisgyermeknek. Elkezdett sírni, elsiratta az elrontott gyermekkorát, az elvesztett hitét. Egy idő után lassan megnyugodott, akkor elővette a másik levelet, széthajtogatta, és elolvasta. A papíron csak ennyi állt: Nyisd ki az ajtót!

Pislogott néhányat, megforgatta a levelet, de nem volt benne semmi más. Felkelt, lassan a bejárati ajtóhoz ment és kinyitotta. Nem látott senkit. Na persze, gondolta, ki is lenne itt. Hátralépett, hogy becsukja, ám ekkor nyöszörgő hangra lett figyelmes. Lenézett, s egy puha takaróval bélelt kosárban, piros masnival a nyakában egy labrador kölyök feküdt a küszöbnél. Körbenézett, de nem látott senki mást. Felnyalábolta a kosarat, és bevitte. A kiskutya azonnal otthonosan érezte magát nála, körbeszimatolt a lakásban, csóvált, hozzábújt, simogatást kért.

A kosárban még egy levelet talált: Kedves Monica! Megkaptam a leveled, küldöm a kiskutyát, remélem, nem késtem el vele, a manóim néha hebrencsek. Boldog karácsonyt! T.

A lány ránézett a kiskutyára, aki teljesen elmerült abban, hogy szétcincálja a takaróját, fel-alá szaladgált vele a szobában. Léptei ütemére a rádióban megszólaltak a száncsengők, és Monica elnevette magát. Úgy érezte, mintha egy mesébe csöppent volna, amiből nem is akar soha többé kikeveredni. Egy valódi karácsonyi csoda részese lett.