A tej élet, erő, egészség?
Nem tudom, tartja-e még magát az a nézet, hogy a tej annyira egészséges, hogy az minden kisgyermeknek feltétlenül fogyasztania kell, de azt tudom, hogy amikor az én fiam kicsi volt, ezt bizony „szentírásnak” vették a bölcsődében.
Robi másfél éves volt, amikor megkezdte a közösségi életet: kellett a pénz lakásra, mert akkor már láttuk, hogy házasságunknak nem tesz jót, ha még sokáig édesanyámmal egy fedél alatt élünk. Jót akart ő a maga módján, csak nem tartott bennünket elég érettnek a házasságra, ezért mindenbe, de mindenbe beleszólt. A férjem sokszor hajnalba ment szolgálatba, ilyenkor ő már kora reggel benyitott azzal, hogy nem bírt visszaaludni miután felébredt arra, hogy a párom az ő szobáján belül lévő fürdőszobát használta …és így tovább, szinte egész nap volt valami panasza, vagy véleménye kettőnkről. Persze hogy én azután, amikor hazaért szegény rá zúdítottam minden elkeseredésemet, de tudtam, ez így nem mehet sokáig.
Munkába álltam hát, bár a fiunk eleinte többet hiányzott, mint jár a bölcsibe, mert szinte hetente kapott el valamilyen fertőzést – általában hasmenést, vagy kötőhártya gyulladást. Nem igazán szeretett odajárni, bár nem is lázadt, csak végtelenül szomorúan várt rám délutánonként. Egy idő után azt is megfigyeltem, hogy általában akkor rosszkedvű, ha nem a fiatal, kedves iker gondozónénik valamelyike van velük, hanem a „kontyos Kati néni”. Ez a gondozónő már majdnem nyugdíjas korú volt, és végtelenül szigorú: még mi, szülők is tartottunk tőle, mert mindig volt egye epés megjegyzése. Legtöbbször azt nehezményezte, hogy későn érünk oda a kicsikért (pedig az anyák szíve már attól is megszakad, hogy a legaranyosabb éveikben nem lehetnek a nap minden órájában a gyermekükkel, de ha egyszer a város túlfelén dolgoznak nyolctól fél ötig, és a busz csak fél óránként közlekedik arra, mit tehetnének), de baj volt az is, ha fűzős cipőt. vagy pl. anorákot mertünk rájuk adni, mert azzal neki gondja volt. Én az alatt az egy év alatt, amig a fiunk odajárt, nem láttam mosolyogni, de lehet, hogy a gyerekek sem!
A nyolcvanas évek elején játszódó történethez azt is tudni kell, hogy akkor még nem mehettek be a gyerekek abban a ruhában a társaik közé, amiben érkeztek: fel kellett venniük egy ronda drapp, barna és bordó csíkos dzsörzé ingpulóvert és egy kantáros nadrágot, és a magunkkal vitt váltócipőt. Mivel ezeket hazaindulás előtt le kellett vetni, nekem viszonylag gyorsan feltűnt, hogy bizonyos napokon ez alatt a csíkos ing alatt a fehér trikón nedves, vagy éppen beleszáradt foltok éktelenkednek. Először persze véletlennek hittem, de amikor már vagy harmadjára láttam, hogy a fiam pocakján drapp foltok vannak, rákérdeztem: Robikám kidőlt valami? A válasz keserves sírás volt, alig tudtam megbékíteni. Végül hüppögve közölte, ha a Kati néni van velük, addig senki sem kelhet fel a reggeliző asztaltól, míg a folyadékot meg nem issza. Ő pedig tudja, hogy a langyos tej meg a tejeskávé bántja a pocakját, hát inkább magára önti, amikor Kati néni nem látja.
Végtelenül felháborodtam, amikor ezt hallottam. Bár akkor még nem tudtuk, hogy a görcsök és a hasmenés nála is, és az édesapjánál is a tejcukor érzékenység miatt vannak, az a tény, hogy a kisgyerekeket így megfélemlítse a nevelője, ha az valamit nem akar elfogyasztani – számomra elfogadhatatlan. Első haragomban be akartam menni a bölcsőde vezetőjéhez, de azután arra gondoltam: nekem holnap is dolgoznom kell, tehát addig nem „boríthatom fel az asztalt”, amíg nem találok valami megoldást. Így azután a gyerekorvosunk segítségét kértem, aki írásban közölte a bölcsődével, hogy a „gyermeknél egy bakteriális fertőzés következtében nagy valószínűség szerint intolerancia alakult ki a tejjel szemben”. Ezt a papírt azután bevittem a bölcsőde vezetőjéhez, aki utasította a konyhásokat, hogy az én fiamnak minden reggelihez teát készítsenek. Kati nénit nem árultam be, de év végén – amikor sikerült a kisfiunkat a munkahelyemhez közeli bölcsődébe átvinni (vállalva ezzel azt, hogy szegényke kora reggel és délután velem utazik majdnem fél órát) – az álszent, sajnálkozó szövegére, mely szerint „olyan jó helye volt itt a kisfiúnak, nem értem, miért viszi el az anyuka”, azért annyit megjegyeztem:
– Abban bízom, jobb helye lesz ott, ahol nem jár azért büntetés, mert a gyerek tudja, mi a jó neki, és mi az, ami megbetegíti.
Hogy azóta rájött-e mire gondoltam, nem tudom, de akkor és ott olyan meglepett képet vágott, hogy én kis híján hangosan felnevettem.
Nem tudom, tartja-e még magát az a nézet, hogy a tej annyira egészséges, hogy az minden kisgyermeknek feltétlenül fogyasztania kell, de azt tudom, hogy amikor az én fiam kicsi volt, ezt bizony „szentírásnak” vették a bölcsődében.
Robi másfél éves volt, amikor megkezdte a közösségi életet: kellett a pénz lakásra, mert akkor már láttuk, hogy házasságunknak nem tesz jót, ha még sokáig édesanyámmal egy fedél alatt élünk. Jót akart ő a maga módján, csak nem tartott bennünket elég érettnek a házasságra, ezért mindenbe, de mindenbe beleszólt. A férjem sokszor hajnalba ment szolgálatba, ilyenkor ő már kora reggel benyitott azzal, hogy nem bírt visszaaludni miután felébredt arra, hogy a párom az ő szobáján belül lévő fürdőszobát használta …és így tovább, szinte egész nap volt valami panasza, vagy véleménye kettőnkről. Persze hogy én azután, amikor hazaért szegény rá zúdítottam minden elkeseredésemet, de tudtam, ez így nem mehet sokáig.
Munkába álltam hát, bár a fiunk eleinte többet hiányzott, mint jár a bölcsibe, mert szinte hetente kapott el valamilyen fertőzést – általában hasmenést, vagy kötőhártya gyulladást. Nem igazán szeretett odajárni, bár nem is lázadt, csak végtelenül szomorúan várt rám délutánonként. Egy idő után azt is megfigyeltem, hogy általában akkor rosszkedvű, ha nem a fiatal, kedves iker gondozónénik valamelyike van velük, hanem a „kontyos Kati néni”. Ez a gondozónő már majdnem nyugdíjas korú volt, és végtelenül szigorú: még mi, szülők is tartottunk tőle, mert mindig volt egye epés megjegyzése. Legtöbbször azt nehezményezte, hogy későn érünk oda a kicsikért (pedig az anyák szíve már attól is megszakad, hogy a legaranyosabb éveikben nem lehetnek a nap minden órájában a gyermekükkel, de ha egyszer a város túlfelén dolgoznak nyolctól fél ötig, és a busz csak fél óránként közlekedik arra, mit tehetnének), de baj volt az is, ha fűzős cipőt. vagy pl. anorákot mertünk rájuk adni, mert azzal neki gondja volt. Én az alatt az egy év alatt, amig a fiunk odajárt, nem láttam mosolyogni, de lehet, hogy a gyerekek sem!
A nyolcvanas évek elején játszódó történethez azt is tudni kell, hogy akkor még nem mehettek be a gyerekek abban a ruhában a társaik közé, amiben érkeztek: fel kellett venniük egy ronda drapp, barna és bordó csíkos dzsörzé ingpulóvert és egy kantáros nadrágot, és a magunkkal vitt váltócipőt. Mivel ezeket hazaindulás előtt le kellett vetni, nekem viszonylag gyorsan feltűnt, hogy bizonyos napokon ez alatt a csíkos ing alatt a fehér trikón nedves, vagy éppen beleszáradt foltok éktelenkednek. Először persze véletlennek hittem, de amikor már vagy harmadjára láttam, hogy a fiam pocakján drapp foltok vannak, rákérdeztem: Robikám kidőlt valami? A válasz keserves sírás volt, alig tudtam megbékíteni. Végül hüppögve közölte, ha a Kati néni van velük, addig senki sem kelhet fel a reggeliző asztaltól, míg a folyadékot meg nem issza. Ő pedig tudja, hogy a langyos tej meg a tejeskávé bántja a pocakját, hát inkább magára önti, amikor Kati néni nem látja.
Végtelenül felháborodtam, amikor ezt hallottam. Bár akkor még nem tudtuk, hogy a görcsök és a hasmenés nála is, és az édesapjánál is a tejcukor érzékenység miatt vannak, az a tény, hogy a kisgyerekeket így megfélemlítse a nevelője, ha az valamit nem akar elfogyasztani – számomra elfogadhatatlan. Első haragomban be akartam menni a bölcsőde vezetőjéhez, de azután arra gondoltam: nekem holnap is dolgoznom kell, tehát addig nem „boríthatom fel az asztalt”, amíg nem találok valami megoldást. Így azután a gyerekorvosunk segítségét kértem, aki írásban közölte a bölcsődével, hogy a „gyermeknél egy bakteriális fertőzés következtében nagy valószínűség szerint intolerancia alakult ki a tejjel szemben”. Ezt a papírt azután bevittem a bölcsőde vezetőjéhez, aki utasította a konyhásokat, hogy az én fiamnak minden reggelihez teát készítsenek. Kati nénit nem árultam be, de év végén – amikor sikerült a kisfiunkat a munkahelyemhez közeli bölcsődébe átvinni (vállalva ezzel azt, hogy szegényke kora reggel és délután velem utazik majdnem fél órát) – az álszent, sajnálkozó szövegére, mely szerint „olyan jó helye volt itt a kisfiúnak, nem értem, miért viszi el az anyuka”, azért annyit megjegyeztem:
– Abban bízom, jobb helye lesz ott, ahol nem jár azért büntetés, mert a gyerek tudja, mi a jó neki, és mi az, ami megbetegíti.
Hogy azóta rájött-e mire gondoltam, nem tudom, de akkor és ott olyan meglepett képet vágott, hogy én kis híján hangosan felnevettem.
Author: Holéczi Zsuzsa
Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem, előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...
