Furcsa álmok

Április volt, a nap hétágra sütött, és rózsaszín virágokat bontottak az útszéli cseresznyefák. Két hét múlva találkozunk – mondtuk búcsúzóul.

Aztán… egy hét se telt el, jött egy telefon.
Édesapám hívott. Kérdezte, hogy vagyok, hol vagyok, mit csinálok éppen.

Jókedvűen válaszolgattam. Aztán gyanús lett a dolog: apu nem szokott csak úgy felhívni. Pár perc után megkérdeztem:
– Valami baj van?
A vonal végén csönd. Ebből már tudtam.
– Igen – válaszolta.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Mama elment – mondta egy levegővel.

A napsütéses tavaszi jókedvemből másodpercek töredéke alatt lett fekete, borús, felhős. Épp az egyetemen voltam, a nagy számítógépteremben. „Az nem lehet – gondoltam – ez nem lehet igaz, hát hogy?! Mi történt vele?! Nem is volt beteg! Jó, szedett gyógyszereket, de úgy igazán nem volt beteg! …És jövő héten van a húgom ballagása! Hát a múlt héten megbeszéltük együtt, hogy dióskiflit süt, azt a nagyon finomat! Ez valami rossz vicc csak! Én ezt nem hiszem el!”

Az egyetemtől a kollégium csak négy villamosmegálló, de rettentő hosszúnak tűnt most az utazás.

Hát még annyi mindent kellett volna együtt csinálnunk, annyi mindent akartam volna még elmesélni neki! Ahogy szoktuk: ülünk a konyhában az asztal két végén, esszük az általa sütött süteményt, és megbeszéljük az élet nagy történéseit. Én is elmondom, hogy mi történt velem az egyetemen, a kollégiumban, a nagy fővárosban, és ő is elmeséli, mi volt velük az elmúlt két hétben papával, és én megígérem neki, hogy egyszer majd eljön hozzám Pestre, és mindent megmutatok neki. De hamarosan jobb idő jön, azerkélyre is kiülhetünk, ahogy nyáron szoktunk.

Voltak tervei, voltak terveink. A lelkem hasogatott: ő tanított kislányként imádkozni:

– Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a Tiéd nyitva Atyám, egész éjjel vigyáz reám. Vigyázz szüleimre, nagyszüleimre, testvéremre, nagynénéimre, nagybátyáimra, unokatestvéreimre…

Most mégis miatta haragszom először Istenre. Igen, haragszom. Méltó és igazságos?! Hát hol itt az igazság?! Haragudtam Istenre, a világra, a vele egyidős, idősebb nőkre… A tavaszra, a cseresznyefákra, a napsütésre, és mindenre és mindenkire. Persze egyházi kollégistaként lelkiismeret-furdalásom is volt az érzéseim miatt.
Nem találkoztam előtte ennyire közelről a halállal. Pedig ekkor már húszéves voltam. De igazságtalanságnak tartottam, hogy elbúcsúzni sem tudtam. Nem tudtam, hogy az lesz az utolsó
találkozásunk itt. Azóta csak kétszer.

Álmomban.

Pár hónappal később: tél volt már. Leesett az első hó. Ültünk a konyhaasztal két végén, ahogy szoktuk, és beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Beszéltem neki arról, hogy mi volt az egyetemen, a kollégiumban, hol jártam, mit csináltam a héten a nagy Budapesten, és ő hallgatott, majd ő beszélt, elmesélte, hogy hogy ment el, és én hallgattam.
Beszélgettünk.

Aztán… felébredtem. Könnyes szemekkel.

Hát elmesélte! Ha már odaátról is, de elmesélte azt is, amit már itt nem tudott. Akkori kollégiumi vezetőmnek elmeséltem, és azt mondta, ez nagykegyelem. Igaza lehet.

Aztán pár nappal később: kint tél volt, de az álmomban nyár. Jó idő. Ültünk az erkélyen, az asztal két sarkán, ahogy szoktunk, és beszélgettünk. Szerettem vele beszélgetni. Még akkor is, ha mindig mindenről és mindenkiről megvolt a maga véleménye. Ahogy idősödöm, ebben a tekintetben kezdek picit hasonlítani rá, azt kell, hogy mondjam, és való igaz, ez nem mindenkinek szimpatikus. De most nem is ez a lényeg. Beszélgettünk. Aztán…apu elhúzta az
erkélyajtó függönyét, értetlenül rám nézett, és kérdezte, hogy kihez beszélek. Hát, mondom, a Mamához. Ott ül a fotelban. …És akkor ott még álmomban a földi és az égi valóság együtt jelent meg:
– Nincs ott senki. A Mama elment, te is tudod – mondta apám.
– De én beszélgetek vele. Hát ott van, te nem látod?!
– Nincs ott senki! Gyere menjünk haza!
– De nem igaz, hogy nem látod, hát ott van! – hadakoztam, de mentem vele.

Aztán… felébredtem.

Mondják, az álmok átjárók a két világ között. A földi és az égi világ között. Aki elment, úgy üzen az ittmaradottaknak. Sokáig nem hittem én sem, mígezek az álmok el nem jöttek egy-egy éjszaka. Soha ilyet nem álmodtam azelőtt, és azóta sem – idén pontosan tizenöt éve.

(Megjelent az Illír Kolostor által szerkerszett és kiadott Megérzés – spirituláis novellák c. antológiában 2022 novemberében. Igaz történet.) 

Author: Budavári-Bókkon Andrea

Budavári-Bókkon Andrea vagyok, de sokan csak “Bókkon Andi”-ként ismernek. 🙂 Az Irodalmi Rádió által kiadott antológiák közül a Rókaerdő c. kötetbe került be először az írásom, majd a karácsonyi pályázat próza kategóriáját sikerült megnyernem 2022-ben egy régi történettel. A novellám a Meleg szívek c. antológiában olvasható. Ezen kívül még a Debreceni Nagycsaládosok Egyesülete által kiadott 2022-es Életmesék, illetve az Illír Kolostor szerkesztésében megjelent Megérzés című antológiában olvashatóak az írásaim, melyek egytől egyig rólam, a saját megélt érzéseimről szólnak. 2023-ban pedig az Irodalmi Rádió Bálint-napi versenyén próza kategóriában különdíjat kaptam. Erre a versenyre küldött írásom a Szerelmemnek Bálint-napra 2023. c. antológiában olvasható. 2023-ban megjelent írásom még az Illír Kolostor által szerkesztett Véletlen c. antológiában, az Irodalmi Rádió 94. Ünnepi Könyvhétre megjelentetett Múzsa, magam ma neked megadom c. könyvében, bekerült egy írásom a Debreceni Nagycsaládosok Egyesülete által, 2023. június végén kiadandott Kárpát-medencei Életmesék 2023. c. antológiába, továbbá az Irodalmi Rádió által kiadott „Cirkusz a moziban – Novellák 2023” antológiába, továbbá II. helyezést értem el az Országos Mécs László Irodalmi Társaság által kiírt Erdélyi Csillagok pályázaton. Nekem az írás egy terápia is egyben. Picit rólam: Eredetileg sümegi vagyok, de 16 éve Budapesten élek. 8 évesen, karácsonykor kezdtem el naplót írni. Húgomat rábeszéltem, hogy...