Advent második vasárnapja volt.
Az Angyal ismét ott ült a fán. Tudjátok, lábait lógázva… Most éppen csöndesen egy dalt is dúdolt magában. Közben mosolygott. Azzal az angyali mosollyal, amilyent csak ő tudott… Nézelődött, bámulta a tájat, lábat lógatott, dudorászott, mosolygott. Egészen angyali dolga volt. Hirtelen megroppant alatta egy ág…
-Ó! Biztosan az Öreg!- pillogatott alá. De nem ő volt, csak egy őz szökellt a hótól terhes fák ágai alatt.
Kicsit csalódott. Abba is hagyta a dúdolást. Fürkészte a tájat, mintha keresne valamit. Mintha várna valakit… Valami különös, szorongató érzés járta át csöpp angyali szívét. Azon vette észre magát, hogy bánatos. Nagyon szokatlan dolog ez egy angyaltól! Nem értette az okát. Talán túl régóta élt az emberek között… Töprengett.
-Az Öreg! Hiányzik az a vén lókötő! Egy hete nem láttam. Különös… Még csak nem is találkoztam vele. Szinte minden nap járok erre. Mindig itt szokta naponta szedni magának a tűzifát.
Lehuppant a faágról, s elkezdett lábnyomok után kutatni. Talált őz nyomot, vaddisznóét, szarvasét, fürge mókusét… Ember lábnyomát sehol. Akkor, valami egészen furcsát érzett ott, legbelül… Soha máskor nem érzett még ilyet… Pedig – higgyétek el- sok embernek segített már olyan bajokon keresztüljutni, ami megpróbáltatás szívnek, léleknek. Az Angyal aggódott. Igen. Aggódott az Öregért. Talán, csak azért, mert azt sem tudta, hogy mi van vele. Nem szembesült a gondjával. Nem tudta, hogy mi történhetett. Egyszerűen csak szerette, angyali szíve teljes szeretetével.
-Oda kell mennem! – fogalmazta meg félhangosan magának. –Jó, biztos semmi baja, de azért mégis! – a szél belefújta az Angyal haját az arcába, s mintha egy csillogó könnycseppet is letörölt volna vele…
Nem, most nem bandukolt. Repült. Angyalsága teljes tudatában. A kis házikóhoz érve angyali szíve hevesen dobogott… Most mit tegyen? Benézzen csak az ablakon? Vagy egyszerűen csak bent teremjen, hogy, hahó, csak úgy eljöttem hozzád, én az Angyalod?! – erre a gondolatra, kicsit elhúzta csöpp száját. Majdnem mosolygott is, de csak majdnem.
Az Öreg háttal ült, összegörnyedve, merengőn. Az Angyal csak állt a háta mögött. Nem szólalt meg, csak csöndesen állt. Némán.
-Tudom, hogy itt vagy! – szólalt meg az Öreg halkan. –Mindig tudom.
Az Angyal valami mélységes fájdalmat érzett a hangjában.
-Mi baj, öreg? – kérdezte lágyan, olyan igazán angyalosan, közben apró kis kezét az Öreg vállaira tette.
– Tudod, Angyal, hamarosan itt a karácsony….
-Én ne tudnám?! – kacagott fel csilingelő hangon az Angyal, s már, mintha sosem lett volna semmiféle aggodalma, félelme, vidáman táncolta körbe az öreget.
-Hagyd el Angyal! – kérte az Öreg olyan hangon, hogy az Angyal azonnal megérezte, hogy jobb, ha megálljt parancsol kecses kis lábainak és nem próbál úgy tenni, mintha nem érzené ezt a nyomasztó szomorúságot, ami az öregből árad.
-Mi baj, Öreg? – igen, ezt már újra az óvó, védő Angyal kérdezte. Aki repült idáig, mert –szégyen ide-szégyen oda- angyalként is aggódott, és féltette a kisöreget.
-Tudod, hogy van egy lányom…-kezdte az öreg. A szája sarkában egy ránc furcsán megvonaglott. Talán még a hangja is megbicsaklott, de ebben az Angyal nem volt egészen bizonyos.
-Ott voltam a születésénél is. Persze, hogy tudom! – vágta rá az Angyal meggyőződéssel, miközben tökéletesen tudta, hogy az ő jelenlétének a születéskor semmi jelentősége sincs most.
-Hiányzik Angyal! Nagyon hiányzik!- suttogta az Öreg. –Olyan rég nem láttam már…
Az Angyal még sosem látta ilyen megtörtnek az Öreget. Érezte a mélységes fájdalmát, a hiányt, a mérhetetlen szeretetet…
-Gyere!- fogta meg az Angyal az Öreg ráncos, reszkető kezeit. Lassan odavezette a koszorúhoz, melyben előző héten ő maga pillantotta meg a keresett fényt, a Béke gyertyájában. Lassan meggyújtotta az első, aztán a második gyertyát, a Hit gyertyáját is.
-Eljött az idő Öreg! Higgy! Tanulj meg újra hinni! Sosem késő…- szólt szelíden az Angyal, s szavaiban volt valami földöntúli erő.
Az Öreg csak nézte-nézte az apró lángot, s a Hit táncoló fénye megcsillant lassan legördülő könnyén…
Author: Tóth Szilvia
Nem vagyok más, csak egy törékeny angyalszív, harmatgyöngy a hófehér liliomon, szösszenetnyi „Szisszenet”. Egy létérzés, amit talán éreztél már… Egy pillanat, amit megéltél. Egy gondolat, ami már benned is megfogant. Angyali világralátás. Olvass, érezz, s fogadd magadba, ahogy szeretnéd…