A szobatársammal döbbenten néztük a képernyőt a hévízi gyógyüdülőben. A híradóban a bemondó épp arról tudósított, hogy egy ember – aki kalapáccsal akarta betörni idős szomszédja ajtaját – halálra késelt egy intézkedő rendőrt, két másikat pedig megsebesített.
– Elképesztő és elszomorító, hogy ilyen erőszakos cselekmények vannak – jegyeztem meg – miközben kikapcsoltam a tévét. Szörnyű, hogy az ilyen őrültek ellen csak akkor lépnek fel, ha már elkövettek valamit. Te érted ezt?
– Ó, ha tudnád hány ilyen van – válaszolta Márti. Képzeld, a mi lépcsőházunkban is volt egy ilyen elmeháborodott, ő meg a mi ajtónkat verte szét, mert rá mertünk szólni, hogy éjjel tizenegykor ne hallgassa olyan hangerővel az alattunk lévő lakásban a katonazenét, amitől zeng a ház.
– Éjjel tizenegykor? – ismételtem meg hitetlenkedve.
Érdeklődésemet látva Mártika kényelembe helyezkedett az ágyon, és elmesélte „dióhéjban” mi történt náluk.
Ő és a párja hosszú évek óta laknak egy emeletes házban a 16. kerületben. A lakók nagy része régóta ott él, jól ismerik egymást. Az ő lakásuk alatt élt egy férfi a 82 éves édesanyjával, akihez nagyon ragaszkodott, és haláláig ápolta. A bajok a néni halála után kezdődtek, amit a férfi nem tudott lelkileg feldolgozni, ezért az orvos pszichés gyógyszereket írt fel neki, amire ő – annak rendje s módja szerint – inni kezdett. Nem kellett sok idő, hogy az elméje kezdjen elborulni, kötekedővé vált. A házbeliek, ha csak lehetett, elkerülték. Az igazi gondok azután kezdődtek, hogy valahonnan szerzett olyan felvételeket, amelyen katonazenekarok játszanak. Attól kezdve ugyanis folyton azt hallgatta, de olyan hangerővel, hogy zengett a ház. Legjobban Mártiék szenvedtek tőle, mivel Lajos lakása épp alattuk volt, és a központi fűtés csövek mentén a hang nagyszerűen terjed felfelé. Először a közös képviselőnek szóltak, kérve a segítségét, de őt a férfi meg se hallgatta: amikor becsöngetett hozzá, és kezdte mondani miért jött, egyszerűen rávágta az ajtót. Egy darabig tűrtek, de azon az estén, amikor szobatársamék hiába próbáltak lepihenni, az őrjítő tam -tam még este tizenegykor is egyre hangosabban szólt, a párja úgy döntött, lemegy és szóvá teszi. Sejtette ugyan, hogy falra hányt borsó, de bízott benne, hátha elcsípi egy tisztább pillanatát, és meg tudja neki magyarázni, hogy ő hajnal négykor kel, mert kenyeret szállít, Márti pedig 5-re megy az élelmiszer áruházba dolgozni, ezért nekik pihenniük kell.
Gábor először csöngetett, de arra a szomszéd nem nyitott ajtót – valószínűleg meg sem hallotta a trombitaszótól. Ekkor várt egy kicsit, majd mikor a zene valamelyest halkult, az ajtón kezdett kopogni. Kb. egy perc múlva kinyílt a lakásajtó, és Lajos egy méretes kalapácsot lóbálva kilépett a folyosóra. A fiú nem veszítette el a lélekjelenlétét. Hátrább lépett ugyan, de türelmesen megpróbálta neki elmagyarázni, hogy ők már pihenni akarnak, mert másnap hajnalban kelnek, és hogy különben is, este tíz után ez már csendháborításnak számít. A férfi az egészből csak a csendháborítás szót fogta fel, és azonnal óriási haragra gerjedt. Még hogy ő csendháborító? Vegye tudomásul a szomszéd, a saját lakásában ő azt csinál, amit akar, ha úgy tartja kedve, ezzel a kalapáccsal töri össze a berendezést – mondta és fenyegetően meglóbálta a feje felett a méretes szerszámot –, ahhoz sincs senkinek semmi köze. Talán ki akarják rá hívni a zsarukat? – hergelte magát tovább. Na ahhoz őneki is lesz még egy-két szava – kiáltotta és fenyegetően elindult Gábor felé. A fiú – akinek vesztére a telefonja a kocsiban maradt, így nem tudta az elhengzottakat rögzíteni– jobbnak látta, ha visszasiet a saját lakásukba. Dehogy akart ő újat húzni ezzel az őrülttel!
Kis ideig csend volt, a zene is elhallgatott. Már kezdtek benne bízni, hogy mégis eljutott a tudatáig, hogy mennyire zavar másokat a viselkedése, amikor a bejárati ajtójuk felől zörgést hallottak. Előbb kaparászást a zár körül, majd valaki elkezdte zuholni az ajtót teljes erőből. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a szomszéd akar „revansot venni”, és eszük ágában se volt az ajtót kinyitni: Márti hívta a rendőrséget, ahol közölték: már más is szólt a házból, úton vannak a járőrök. Mire kiértek, Lajos az ajtót teljesen tönkretette, és két rendőr is alig bírta lefogni. Persze másnap munka helyett mehetett Gábor a rendőrségre tanúvallomást tenni.
– És mi lett a szomszéddal? Nem féltetek, hogy újra rátok töri az ajtót? – kérdeztem megdöbbenve.
– Nem, mi nem láttuk többet. Állítólag a rendőrségen epilepsziás rohamot kapott, kórházba került. Ott az derült ki, hogy rákos, állítólag már az édesanyja halála óta kezelték. Bent tartották és kezelték pár hétig, majd onnan valamilyen elfekvőbe került – mivel nem volt, aki itthon ápolja. Valószínűleg a betegsége is közrejátszott a viselkedésében. Azt is mondta a közös képviselőnk – aki mindig, mindent tud –, hogy állítólag, amikor kiderült, hogy agydaganata van, elment valami „kuruzslóhoz”, aki megígérte neki, hogy meggyógyítja, a lakásáért cserébe. Ez a szerencsétlen meg hitt neki és ráíratta. Így aztán amikor az otthonban meghalt, kiderült, hogy nincs semmije, hiába akartunk mi kártérítést a szétvert ajtóért, nem volt kihez fordulni. A „doktor úr” persze hallani se akart arról, hogy Lajos helyett fizessen. Felújíttatta a lakást és kiadta külföldi diákoknak. Így aztán most hallgathatjuk a zenét újra, amikor azok buliznak. De legalább jó zene szól, nem a trombita meg az üstdob – tette hozzá Márti szomorkásan.
Author: Holéczi Zsuzsa
Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem, előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...