KISLÁNYOM

Nem töltöttem be még a 18-at sem, amikor Netti született. Egészséges, fiatal lányból váltam pár óra leforgása alatt Anyává. Ferenc a volt férjem is épp csak 21 múlt. Óriási szerelem volt a miénk. Számomra Ferenc volt az első és egyetlen igaz szerelem az életeben. Neki több barátnője, lehetséges feleségjelöltje volt, de valamiért engem választott. Ő magas, sudár, barna szemű, barna hajú, jóképű és rendkívül jó humorú srác volt. Én nem túl magas, formásan teltkarcsú, csábos zöld szemű, szépséges, hosszú barna hajú lány voltam. Ferenc állítólag a szép, egészséget sugárzó piros arcomba és dús hosszú hajamba lett szerelmes. Ifjú korunk ellenére mindketten már évek óta dolgoztunk. Még egy éve sem ismertem Ferencet, amikor derült égből villámcsapásként jutott a tudomásunkra áldott állapotom. Mondanom sem kell, egyikőnk szülei sem repdestek az örömtől, különösen Ferencéi nem, de nem volt mit tenniük, mert úgy döntöttünk, hogy nem vállaljuk egy abortusz kockázatait. Júniusban összeházasodtunk.

Nehéz volt a terhességem, mert folyton jött valami kellemetlenség, de ekkor még egyikünk sem gyanakodott semmire. Márciusra voltam kiírva, de Netti 49 éve úgy döntött, hogy már Januárban, 7 hónapos koraszülöttként világra jön. Hosszan, irtózatos fájdalmak között, egész éjszakán át, reggel 9 óráig vajúdtam. Akkor végre nagy megkönnyebbüléssel kicsúszott belőlem magzatom, akit azonnal el is vittek tőlem. Hihetetlenül megrémültem, nem értettem, mi történt, hogy tehetnek ilyent velem. Majd pár órával később sajnálattal, ugyanakkor mégis idegen közönnyel közölték velem, jobb ha nem látom a babát, s jobb lenne nem hazavinni. Így elmondhatom, néhány nap leforgása alatt felnőttem. Rengeteget sírtam, féltem, tépelődtem, hogy mégis milyen gyerekem születhetett, ha még meg sem nézhettem.

Anyám is bejött hozzám, aki szerencsémre vidéki létére rácáfolva segítségemre volt. Ő követelte ki az orvossal történő konzultációt, továbbá, hogy láthassuk a babát. Ferenc és szülei nem igazán zavartak sok vizet. Bántotta őket a gyerek állapota. Az orvos elmondta, még soha nem fordult elő nála olyan beteg gyermek születése, mint amilyen az én kislányom. Szerinte nem lesz hosszú életű, ezért nem is javasolta hazavitelét, de megnézését sem. Anyámmal csak néztünk, próbáltuk megemészteni a kemény szavakat. Mindenesetre úgy döntöttünk, megnézzük a picit. Rettegve közeledtünk a szoba felé, ahol az én kicsikémet, elkülönítve a többi csecsemőtől tartották. Mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, ami szemem elé tárult. Pici csomag feküdt a kiságyban, egy kedves plüss mackó társaságában. A kislány hihetetlenül szép volt. Haja sűrű sötétbarna, szemöldöke szabályos, szemecskéin a szempillák hosszan, sötéten íveltek, pici ajkai telten piroslottak. Akkor ért meglepetés, döbbenet, amikor az ápolónő kibontotta. Kicsinyke teste törékeny, deformált, lábacskái teljesen összeugrottak, dongák voltak, s pinduri kezein az ujjai aprók, hiányosak. Kezembe vettem, beszívtam édes babaillatát, s éreztem, ez az apró lény egész életemet meg fogja határozni. Tudtam, legyen bármi is az ára, semmi esetre nem hagyom őt itt. Hazavittük, de őszintén szólva nem tudtam, mit is vállaltam el. Anyámmal egyik orvostól a másikig hordtuk Nettit. Szerettünk volna jobbakat hallani, ám egyszer az egyik professzor azt mondta:

– Nézzék, a kislány hiába született jóval idő előtt, az immunrendszere egy időre született, de már három hónapos csecsemőjét meghazudtolóan erős. Tehát ezen a téren nem lesz vele gondjuk. Azonban az izomzatának és csontozatának állapota olyan, hogy műtétekkel korrigálható ugyan, mégis egész életében kerekesszékben fog élni, s teljes mértékig ellátásra lesz utalva.

Ekkor még nem hittünk a professzornak és vittük Nettit mindenhova, ahol úgy éreztük, segíthetik, javíthatják állapotát. Hatszor lett operálva, de valós, hathatós változást sajnos egyik sem eredményezett. Közben Netti születése után három évvel egészségesen megszületett kisfiúnk Ferenc.

Végül Netti 7 éves kora körül úgy döntöttünk, nem folytatjuk tovább a vele való kísérletezgetést. Rengeteg energiát, pénzt vitt el az örökös utazgatás, kórház, orvosok, remények, melyek végül kudarcba fulladtak. Ezekben az orvosokhoz történő menetekben Anyám segített, kísért, lobbizott a dokiknál. Férjem dolgozni járt és kisfiúnkra vigyázott. Mind fellélegeztünk, mikor elengedtük az állapot javulásba vetett hiteinket. Elkezdtünk azon dolgozni, hogy másképp tegyük teljessé Netti és Ferike életét.

A két gyerek imádta egymást, sosem volt köztük komolyabb veszekedés. Netti betegségét leszámítva nem volt semmi gondunk. Anyám, Anyósom és én viseltük fizikai gondját, de mobilizálásában férjem is rengeteget segített. Netti önfeledt, vidám, korát folyton meghazudtolóan okos, mindig, mindenre odafigyelő, kíváncsi kislány volt, akit mindenki kedvelt, szeretett. Iskolába csak addig tudtuk járatni, míg el nem vitték a faluból azt. Az alsó négy osztályt tudta elvégezni, mert nem bírtuk megoldani a vidékre való átjutását. Hihetetlenül temérdek könyvet olvasott, mindent nézett a tv-ben, ami ismeretterjesztő, így nemsokára mind hozzáfordultunk, ha valamit nem tudtunk.

A Mamák rengeteget segítettek, tehermentesítettek, azonban így is azt tudom mondani, édes teher volt az én Nettim. Soha, szinte sehova nem tudtunk kettesben Ferenccel eljutni, mert ha nem Nettit, akkor a jószágainkat kellett szem előtt tartsuk. Nem lehettek kettesben töltött, meghitt estjeink, nyári kalandozások, sem más, ami kimozdított volna bennünket a hétköznapok rutinjából. Nem hittem volna, hisz a sok feladat nem engedte előre látnom, hogy Ferenc lassan, de biztosan távolodni kezdett tőlem. Szerette a gyerekeket, ám valami romlásnak indult. Keményen dolgoztunk, gyarapodtunk, boldognak, teljesnek éreztem az életünket, de sajnos néhány év múlva minden összeomlott, amit addig biztosnak hittem.

Elkezdtem betegeskedni, amit köztudottan nem nagyon bírnak a férfiak. Sokszor kellett orvosokhoz, kórházakba járni, s ez bizony megviselte a családot. Ezek az események és a Netti betegségével járó feladatok együttesen vezettek odáig, hogy Ferenc egy nap bejelentette, ő nem szeretne velem tovább élni. Hamarosan el is költözött otthonról, így ketten maradtunk Nettivel. A Mamák már megöregedtek, kvázi nem igen tudtak már segíteni. Nehéz volt Nettivel, akit iszonyúan megviselt Apja elköltözése. Egyre súlyosabb betegségek kínoztak, mind nagyobb teher lett Netti fizikai ellátása, de nem szerettem volna intézménybe adni őt. Majd betegségem olyan súlyosra fordult egyik napról a másikra, hogy Netti maga intézte intézeti elhelyezését, amíg kórházban feküdtem. Azt hittem megőrülök annak tudatától, hogy immáron mindenkit elvesztettem, aki számított az életemben, ám tudomásul kellett vennem a megváltoztathatatlant, nem vagyok alkalmas tovább ápolni Nettit.

Néhány hónap múlva bekerültem egy hospice osztályra, ahol Netti lett a mindennapjaim legkedvesebb látogatója. Jó volt látni az én mozgássérült, magabiztos, hosszú hajú, szép arcú lányomat. Csupán pár héten át élvezhettük így egymás társaságát, ugyanis az egyik hajnalon érkezett egy földöntúli lény hozzám, aki magához invitált. Ennek az elhívásnak az volt az ára, hogy Netti többé nem fog engem látni, de én örökké figyelemmel kísérhetem őt. Széttépett a fájdalom, amiért 43 év után itt kellett hagynom őt, de nem volt más választásom. Láttam őt szenvedni a távozásomat követően, majd szépen megnyugodott, és elkezdett felelősségteljessé, társadalmi szerepvállalóvá, munkavállalóvá lenni, aki felelősséget vállal minden tettéért. Büszkeséggel tölt el, valamint boldoggá tesz, hogy az én elkényeztetett kislányomból felnőtt, komoly nő lett. Most is mosolyogva nézem, vigyázom őt élete mindennapján.

Author: Szekeres Henriett

Szekeres Henriett vagyok. Egy eldugott Baranya megyei kisfaluban Kákicson éltem több évtizeden keresztül. Már ekkor is számosan biztattak az írásra, köztük újságírók is, ám nem hittem el senkinek, hogy esetleg valóban van tehetségem. Majd 42 éves koromban bekerültem egy nagy létszámú intézménybe, mivel született és súlyos mozgáskorlátozottként jöttem a világra. Történetemben ennek csupán annyi a jelentősége, hogy életembe 2020-ban beütött a krach, mégpedig a Covid-19 formájában. Minket, intézményekben élőket tragikus módon érintett a járvány, ugyanis 2020. március 8. és 2021. április 29. között bezártak. Ez idő alatt senki nem mehetett ki, de be sem jöhetett hozzánk senki. Mindezen körülmények igen megviseltek, s hogy időm hasznosan, értékesen teljen, elkezdtem az írás felé fordulni. A karanténban született írásaimból Szabó Zsuzsa többszörösen díjazott bábművész és rendező készített ALIBI címmel egy inkluzív színdarabot. Napról-napra mind többet és többet írtam. Aztán gondoltam, belevágok egy online módon, kezdő írók számára tartott íróképzésbe. Nagyszerűen sikerült, és hasznosnak is bizonyult. Ezután bátorkodtam még egy másikat is elvégezni. Az engem ismerők szerint a képzések sokat lendítettek íráskészségemen. Később pályázatokra is elkezdtem beküldeni az írásaimat. Egyik a karantén idején született művem különdíjat nyert egy pályázaton és több írásom került már be könyvekbe, továbbá egy könyvkiadó is megkeresett, ám anyagi megfontolások...