A KASSAI BOSZORKÁNY KÜLÖNÖS ESETE

Írta: Surovec Róbert

(A novella megírását megtörtént események ihlették)

 

I

1888 februárja

A városra szakadó nagy hópelyheket egyre vadabbul sodorta a szél, melynek félelmetes süvítése a pokolból kirajzott lidércek hangjára emlékeztetett. Az utcákat borító vastag hótakaró még fokozatosan rétegeződött, a kialakult torlaszok pedig teljesen megbénították a közlekedést. A természet teljes erejével lecsapott Kassára, hogy megbüntesse annak polgárait.

A harmincöt éves Ondrácsek Jenő rendőrorvos felkaptatott a domboldalra épült Tábor nevű városrészbe, amely a Fő utcától délnyugatra terült el. A város legszegényebb osztályának lakónegyedének számított, a legtöbb lakos szívfacsaró nyomorúságban élt itt. A meredek utcákat kicsiny, viharvert házak alkották, tetőik szó szerint roskadoztak a hó terhe alatt. Az ide telepített két tégla- és keramitgyár égig érő kéményeiből felszálló füst szempillantás alatt oszlott el a levegőben. Termékeik gyártásához a közelben található agyagveremből nyerték az alapanyagot. A legtöbb táborbeli lakos ezekben a gyárakban gürcölt napestig; inkább elviselték az egészségtelen munkakörülményeket, csakhogy eltarthassák a családjaikat.

A Tábor magaslatáról általában szép kilátás nyílt Kassára, de Ondrácsek jelenleg a fehér kavalkád miatt az orra hegyéig is alig látott. A cingár termetű orvos az erős széllel dacolva fordult be a Felső utcába, ahová egy különös esethez hívták ki. Magasan szabott, elegáns, fekete kabátján hópihék sokasodtak, cilinderét két kezével tartotta, nehogy lerepüljön a fejéről. Enyhén ívelt orra alatt mulatságosan billegő bajuszára kezdett ráfagyni a lehelete. Drótkeretes szemüvege folyton bepárásodott, ezért gyakran megállt, hogy zsebkendőjével megtörölje, közben legalább lehetősége adódott kifújnia magát. A kedvezőtlen időjárás miatt a bérkocsik nem közlekedtek, ezért gyalog kényszerült megtenni a megterhelő utat.

Már sötétedni kezdett, amikor megérkezett a 23-as számú földszintes, behavazott házhoz. Ondrácsek erőteljesen kopogtatott az ajtón, amit egy harminc év körüli, magas, karcsú, szőke nő nyitott ki. Fehér inget, rajta hímzett posztómellényt és lefelé tölcsérszerűen bővülő szoknyát viselt. Nem volt különösebben szép, ráadásul az értelem csírája sem igazán csillogott a szemében, amolyan könnyebb fajtájú asszony látszatát keltette.

Beengedte az orvost, majd a szűkös konyhába kísérte, amit egyben nappalinak is használtak. A viharvert bútorok elárulták, hogy a ház tulajdonosa a munkásosztály körébe tartozott. A vaskályha által felfűtött helyiséget csecsemő sírása töltötte be. A szoba sarkában fából összetákolt bölcső állt, mely fölött huszonöt év körüli, jóvágású, derék férfi állt. Izmos felsőtestén posztóból készült mellény feszült, barna vászonnadrágjának szárát csizmájába tűrte. Szögletes arcát borosta borította, egyenes orra és repedezett ajkai között rendezetlen bajusz húzódott, fáradt szemei kétségbeesést tükröztek. German Miklósnak hívták, ő üzent a rendőrorvosnak, hogy sürgősen jöjjön ki a házához és vizsgálja meg a gyermekét, aki elmondása szerint nagyon rossz állapotban volt.

– Doktor úr, hálásan köszönöm, hogy ebben az ítéletidőben is eljött – mondta megkönnyebbülten a csecsemő apja, miután megpillantotta Ondrácseket. – Már nem tudtam, mitévő legyek. Kihívtam hozzá azt a tihanyi vén parasztot is, amelyik Kassán a ráolvasásban mesterkedik, de nem tudott segíteni. Már csak magában reménykedek.

Az orvos a bölcsőhöz lépett, és egy öt hónapos kisfiút pillantott meg benne. Lábacskái meg voltak dagadva, begyulladt lábujjaiból pedig vérrel kevert váladék szivárgott. Szegényke iszonyatosan szenvedett az elviselhetetlen fájdalomtól. Ondrácsek Jenő szíve összeszorult, de elnyomta az érzelmeit, mert ilyen esetben kizárólag racionálisan kell tekinteni az adott problémára. Jobb kezét a gyermek homlokára tette, ami szinte lángolt; magas láz gyötörte.

– Tud rajta segíteni, doktor úr? – érdeklődött az ajtóban álló szőke nő, amelyik az imént beengedte.

A rendőrorvos mindössze egy rövid oldalpillantásra méltatta őt, mivel figyelmét teljes mértékben a kis betegnek szentelte.

– Ahhoz előbb meg kell találnom a probléma okát – felelte, majd kíváncsian megkérdezte: – Ön a gyermek anyja?

– Nem, a nevem Petercsák Gizella, az utcában lakom.

– A hitvesem belehalt a szülésbe, tudja – magyarázta German Miklós –, azóta mindenre egyedül maradtam, de szerencsére a szomszédasszonyok nagyon segítőkészek. Gyakran meglátogatnak, hogy megkérdezzék, nincs-e valamire szükségem. Besegítenek a háztartásban, de elvannak a gyerekkel is, ha munkában vagyok. Régen pecér voltam, tudja, de belefáradtam a kutyák összefogdosásába, így most Jakab Péter téglagyárában dolgozom.

Ondrácsek közelebbről is megvizsgálta a csecsemő lábait, és ekkor észrevette, hogy az összes ujjára rásodortak egy-egy hajszálat, melyek idővel belevágódtak a húsba, és azóta egészen csontig hatoltak. Óvatosan letekerte őket az ujjacskákról, majd alaposan szemügyre vette a gesztenyebarna női hajszálakat.

– Úgy tűnik, nem mindegyik segítője jó szándékú. Ha egy-két nap múlva szól nekem, a gyerek lábait amputálni kellett volna, ha ugyan bele nem hal. Most már rendbe fog jönni – mondta Germannak, majd megkérdezte tőle: – Van ötlete, hogy ki tehette ezt?

– Atya ég! Nincs – válaszolta sokkoltan az apa. Az arcából eltűnt a szín, lábai remegni kezdtek. – Mégis ki akarna ártani egy öt hónapos kisdednek? És miért?

– Ez a tett határozottan boszorkányságra vall! – vágta rá döbbenten Petercsák Gizella miközben epekedő pillantást vetett a jóképű German Miklós felé, ami nem kerülte el az orvos figyelmét.

Ondrácsek ellátta a sebeket, majd a beteg mielőbbi felépülését elősegítő utasításokkal látta el Germán Miklóst. Miután elköszönt, elgondolkodva és feldúltan lépett ki a hóviharba. Már korom sötétben lépkedett lefelé a Táborből. Eltökélte, hogy holnap a rendőrkapitányságon mindenképpen jelentést tesz az esetről, mert nagyon kívánatos lenne az ügyben való nyomozás megindítása.

 

II

Másnap a szél lényegesen lecsendesedett, a hó azonban még mindig nagy csomókban hullott a városra. Reggel Ondrácsek Jenő első útja a rendőrkapitányságra vezetett, amely a Fő utca és a Fegyverház utca sarkán elterülő eklektikus, kétemeletes épületben székelt. Jelenleg Lokhorn János alkapitány irodájában ült és éppen a tegnapi esetről számolt be neki. Mindig együtt mentek ki a gyilkosságok és öngyilkosságok helyszínére, így jól ismerték egymást.

– Az özvegyembert könnyebb fajtájú asszonynépség dongja körül – magyarázta Ondrácsek –, talán abban a reményben, hogy majd csak választ egyet közülük. Valószínűleg egy ilyen tigrisszívű asszonyság vetemedett arra a tettre, hogy a csecsemő lábujjaira a saját hajából egy-egy szálat rácsavart, ami a kicsi hosszú, fájdalmas halálához vezetett volna. Úgy tűnik, a tettes nem hajlandó senki mással osztozni a férfin, még egy gyermekkel sem.

A negyven év körüli, szakállas Lokhorn mindvégig közömbös tekintettel meredt a vele szemben ülő orvosra, a történet végighallgatásakor egyetlen arcizma sem rándult. Szürke egyenruhát viselt, melyen rangjelzése – aranyszálakból szőtt három rózsa – csillogott. Arroganciája és érzéketlensége miatt nem tartozott a közkedvelt rendőrtisztviselők közé, Ondrácsek is el tudott volna magának képzelni egy másik munkatársat.

– Ez szomorú eset, de szerencsére ön megmentette azt a csecsemőt, így lezárhatjuk az ügyet – jelentette ki határozottan az alkapitány. – Mellesleg a Táborban a város csőcseléke él, ők hozzá vannak szokva az ilyesmikhez.

– De… – a rendőrorvos érvelni akart az ügyben való nyomozás fontossága mellett, amikor kopogtattak az iroda ajtaján.

– Ki az?! – harsant fel ingerülten Lokhorn.

Egy derék termetű, széles vállú fiatal férfi lépett be papírokkal a kezében. Pedert bajsza és hosszú oldalszakálla még markánsabbá tették az arcvonásait, szemében veleszületett intelligenciája tükröződött. A huszonkilenc esztendős Kelecsényi Béla rendőrfogalmazó volt, amit a dolmányszerű egyenruháján díszelgő két aranyrózsa is jelzett. Jobb kezét sapkája széléhez emelve szalutált. Éppen elnézést akart kérni az alkalmatlankodásért és indokolni a jelenlétét, de az egy fokozattal felette lévő alkapitány megelőzte.

– Mit akar, Kelecsényi? – kérdezte tartózkodóan Lokhorn János.

– Rögzítettem a múlt hét szerdai hetivásáron történt incidens részleteit – tért rá a lényegre a fogalmazó. – Azt hoztam el önnek, ahogyan kérte, tekintetes alkapitány úr.

A vásáron elég durva dolog játszódott le, Kassa város közönsége pedig követelte, hogy a kapitányság foglalkozzon vele. Egy mészáros suhanc ugyanis kis szántalpon két erősen összekötözött borjút húzott. A szegény párák lelógó feje kegyetlenül kalimpált a hóbuckákon, szívet rázó volt a szegény fiatal jószágok szenvedésének látványa. Egy vásároló úrnő meg is szólította a suhancot, hogy hagyja abba az állatkínzást, mire az gorombán szidalmazni kezdte, mondván, semmi köze hozzá. Olyat is mondott a hölgynek, hogy örüljön, amiért nem az ő fejét húzzák a hóbuckákon. Egy rendőr is látta messziről a jelenetet, de ahelyett, hogy közbeavatkozott volna, szó nélkül láthatatlanná tette magát. Az udvariatlan suhancot az is bátorította, hogy a sok paraszt, de még egy pár tanult városi polgár nagyokat röhögött a jeleneten. Ezt vetette papírra a fogalmazó.

– Tegye le az asztalra, aztán távozzék! – vakkantotta Lokhorn.

– Igenis, alkapitány úr – mondta engedelmesen Kelecsényi Béla, majd az utasítás szerint járt el. Ezalatt folytatódott a beszélgetés, így annak néhány foszlányát elkapta, még mielőtt elhagyta volna a helyiséget.

– Ki kell nyomozni, hogy ki követte el azon a szegény gyermeken ezt a brutális tettet – jelentette ki elszántan Ondrácsek Jenő. – Le tudjuk szűkíteni a gyanúsítottak számát a barnahajú nőkre, így nem is lesz annyira nehéz dolgunk. Az elkövető a legszigorúbb fenyítést érdemli. Tehát el kell mennünk a Táborba és megtudakolni, kik látogatják gyakran az özvegyembe….

Lokhorn erélyesen a szavába vágott:

– Doktor úr, le merem fogadni, hogy a gyereket már nem fogják bántalmazni, mivel ön már rájött a turpisságra. Az elkövető már nem merészelné megismételni a tettét. És hát láthatja, nekem most ezzel a vásáros dologgal kell foglalkoznom.

A rendőrorvos szó nélkül felállt, majd csalódottan kivonult az irodából. A kapitányság épülete előtt, az utcán egy viharvert öltözékű, körülbelül tíz éves fiú rohant oda hozzá, és egy papírfecnit nyomott a kezébe azzal, hogy ezt a tihanyi kuruzsló küldi. Miután a gyerek elrohant, Ondrácsek elolvasta a megszólítás és aláírás nélküli, lényegre törő üzenetet.

Látogasson meg, amilyen gyorsan csak lehetséges! Pacsirta utcza 6.

 

III

A Pacsirta utca a város délkeleti csücskében húzódott a Szarka-völgy mentén, nem messze a Tábortól. A hatos szám alatt egy fakerítéssel elkerített kis parasztház állt, melynek hátsó kertjéből baromfi nyikorgása és sertés röfögése hallatszott.

Ondrácsek fontolóra vette, hogy eljöjjön-e, de végül győzött a kíváncsisága. Az alkapitány közömbös hozzáállása miatt elhatározta, hogy egyedül vág bele a nyomozásba. German Miklós elmondta, hogy a kisfiához a tihanyi vénembert is kihívta, ezért valószínűleg az ő meghívása is ezzel függött össze. Talán a sors úgy akarta, hogy a dolgok végére járjon.

A rendőrorvos épphogy felment a lépcsőn a tornácra, amikor fülsiketítő nyikorgással kinyílt az ajtó. Egy alacsony, kopasz vénember állt botjára támaszkodva a küszöbön és átható barna szemeivel jó alaposan végigmérte a látogatót. Vézna testén úgy lógott a kinyúlt barna pulóver és a térdein foltozott barna nadrág, mint a fogason. Talán már a hetvenen is túl volt, ami meglátszott ráncokkal gazdagon barázdált arcán és meggörbült hátán.

– Már vártam – szólt oda sejtelmesen Ondrácseknek –, jöjjön be! – Sarkon fordult, majd bicegve eltűnt a házban.

Az orvos bizonytalanul követte a szegényesen berendezett szűkös konyhába, majd leült az egyik rozoga székre a középen lévő asztalhoz. Ekkor közelebbről is megnézte a vele szemben helyet foglaló öreget: sasorra alatt keskeny, lecsüngő ősz bajuszt viselt, szájában mindössze két rothadt fog éktelenkedett – egyik fent a másik lent.

– Hallottam, hogy meggyógyította azt a gyereket. Engem is elhívott hozzá az apja, de az eset meghaladta a hatáskörömet. Én leginkább az árpát és hályogot tudom leimádkozni a beteg szemről – mondta a vén parasztember. Vitéz Imre több mint három évtizede költözött Tihanyból Kassára, majd miután elterjedt rendkívüli képességének híre, szolgáltatásait több polgár is igénybe vette. Kisvártatva hozzátette: – Talán a dargói boszorkány tudott volna segíteni azon a szenvedő kisdeden, habár attól is leginkább csak titkokat vásárolnak.

– Ön nem tudott rajta segíteni, mert az ilyen kizárólag az orvosok hatáskörébe tartozik – jegyezte meg Ondrácsek.

– Félreért. Azért nem tudtam meggyógyítani, mert nagyobb erők állnak a háttérben.

– Miféle erők? – vonta fel a szemöldökét az orvos.

– Boszorkányság! – jelentette ki határozottan Vitéz Imre és hagyta, hogy a szó még sokáig lebegjen fölöttük. Utána hosszas magyarázatba fogott. Többek között elmondta, hogy a boszorkányok az ördögöt imádják, őt tekintik istenüknek, hozzá imádkoznak, ráadásul fekete miséik alatt gyakran mutatnak be gyermekáldozatot is. Ezt főleg a boszorkányszombatokon teszik, amikor lakomával és tánccal egybekötötten új boszorkányokat avatnak.

Ondrácsek csak fél füllel hallgatta a monológját. Közben körbekémlelt a helyiségben, amely egy valóságos boszorkánykonyhára emlékeztetett. A polcos szekrényen különféle nagyságú edények sorakoztak, isten tudja mi volt bennük. A gerendamennyezetről csokorba kötött szárított fűszernövények lógtak, melyek erős illata keveredett a kemencén lévő lábasban rotyogó levesével.

– Nézze, én komolyan nem hiszek az ilyesmikben – mondta Ondrácsek, miután az öreg elhallgatott.

– Látom, elég nagy szemölcse van – mutatóujját az orvos balkezének tenyerén lévő kemény bőrkinövésre szegezte.

– Már hozzászoktam – mosolyodott el amaz.

– Hamarosan megszabadul tőle. – Hirtelen jobb kezével megmarkolta Ondrácsek csuklóját, göcsörtös ujjaival megérintette a szemölcsöt, és a következő szavakat mormolta el az orra alatt: – Múlj el, múlj el, de hamar! Oszlasson el az Atyaisten, mulasszon el a Fiúisten! Ha holnap reggel itt érlek, learatlak!

Ondrácsek gyorsan visszarántotta a kezét. Felháborodva megkérdezte:

– Mi az ördögöt művel?

– Tudom, nem hisz nekem, de holnap majd fog. Holnapra ugyanis megérti az iménti cselekedetemet, ahogyan az összes szavamat is. A ráolvasáson kívül sok mindent előre megérzek. Érzem például, hogy maga meg akarja oldani a tábori gyermek rejtélyét. Meg is fogja, de ahhoz szem előtt kell tartania a boszorkányságot is, mert ez az ügy azzal van körbesodorva, pont úgy, ahogyan a csemcsemő ujjai is voltak.

– Elnézését kérem, de nekem most mennem kell. – Ondrácsek felállt, és elindult az ajtó felé. Még mielőtt azonban kilépett volna rajta, az öreg utána szólt:

– Békát ne üldözz, mert ki tudja, nem boszorkányt bántalmazol-e, aki ezért megkínoz álmodban!

A rendőrorvos néhány másodpercre a válla fölött hátranézett, majd gyorsan távozott. Furcsa érzések kavarogtak benne a vénemberrel lefolytatott beszélgetés miatt, amit igyekezett kiverni a fejéből. Sikertelenül. Vitéz Imre szavai mélyen az agyába ivódtak és végigkísérték az elkövetkezendő nyomozásban.

 

IV

Ondrácsek Jenő ismét felsétált a domboldalon elterülő Táborba és örömmel vette tudomásul, hogy ma jóval könnyebb volt megtenni az utat, mivel a szél már szinte teljesen elállt. Ugyan még havazott, de a hópelyhek lényegesen kisebbek lettek. A levegő is viszonylag kitisztult, így végre Kassa madártávlati képében is gyönyörködhetett. A gótikus Szent Erzsébet-dóm tornya a házak hófedte tetői fölé magasodva messziről hirdette a templom dominanciáját, ahogyan az Örökkévaló dicsőségét is.

Ma már azonban az utcák nyomorúsága is látható volt. Ondrácsek szemébe könnyeket csaltak a roskadozó házak előtt rohangáló, rongyos ruhákba öltözött gyerekek látványa. Kint talán elviselhetőbb volt számukra a februári hideg, mint a fűtetlen szobák szobáiban. Szüleik valahol a városközpontban igyekeztek nagy nehezen összekaparni a napi betevőjüket. A város vezetősége nem sokat foglalkozott a Tábor lakóival. Noha ki volt ide rendelve egy tisztviselő, nem tájékoztatta méltóképp a közgyűlést a negyed problémáiról.

Amikor German Miklós házához ért, éppen Kelecsényi Béla rendőrfogalmazó lépett ki az ajtón. Meglepődött, amikor meglátta, mivel úgy tudta, a rendőrség nem akar foglalkozni az esettel.

– Fogalmazó úr, ön mit keres itt? – kérdezte az orvos.

– Az alkapitány úr irodájában hallottam a beszélgetésük egy töredékét – mondta a fogalmazó, miután illedelmesen köszönt Ondrácseknek –, és nem tudtam nem egyetérteni önnel. Ezt az esetet határozottan ki kell vizsgálni. Éppen ezért jöttem. Említette, hogy le tudjuk szűkíteni a gyanúsítottak számát a barnahajúakra. Nos, a csecsemő apjától már megtudakoltam, melyik barnahajú szomszédasszonyok látogatják a leggyakrabban. Ezek azok. – Átnyújtotta bőrbe kötött jegyzetfüzetét az orvosnak, melynek lapján két női név állt. – Az első Herskovics Viktorné Popper Katalin, a borbély felesége. A másik özvegy Bacsa Andorné Tiszai Júlia, a korcsmárosné.

Kelecsényi Béla minden lehetőséget kihasznált, hogy egy kis időre elszakadjon az íróasztaltól. Fogalmazóként ugyanis leginkább hivatalos ügyek előterjesztésével, azok írásban való rögzítésével és határozatok megszövegelésével foglalkozott. Remélte is, hogy igyekezetének köszönhetően nem kellesz már ezt sokáig csinálnia. Nagy ambíciói voltak, ezért elég gyorsan haladt felfelé a ranglétrán. Nemrég még csak egy rendőrségi hivatalnok volt az irattárban. Jegyzőkönyvek írása mellett néha nevetséges feladatokkal is megbízták, egyszer például ügyelnie kellett a rendre a színházi előadások alatt, amikor a kapitányság állított színházfelügyelőket a rendbiztosok helyett. Tavaly augusztusban azonban megpályázta a rendőrfogalmazói állást és a városi közgyűlés meg is választotta. Szintén ugyanabban a hónapban volt az esküvője is, ezért az 1887-es esztendő különösen emlékezetes volt a számára.

– Az alkapitány tud az ön ittlétéről? – kérdezte Ondrácsek.

– Nem, de ő most úgy is mással van elfoglalva – Kelecsényi szája grimaszra görbült, amely elárulta, hogy nem kedveli a felettesét. Gyorsan témát váltott: – Kezdjük szerintem a borbély nejével. A borbélynál többet tud meg az ember, mint a pap gyónáskor. Amúgy is rám férne egy kis vágás.

– A nyomozás kedvéért ön komolyan beülne a borbély székébe? – Az orvos elkerekedett szemekkel meredt a túlbuzgó férfira.

– Miért ne – tárta szét a karját, majd elindult az utca keleti irányába. Ondrácsek megkerülte a csontsovány kutyát, amelyik éppen elkullogott előtte, majd követte az elszánt rendőrfogalmazót. Talpuk alatt közben hangosan ropogott a friss hó.

Tíz perc múlva Kelecsényi már a borbély székében ült. A középkorú, testes Herskovics Viktor szó szerint hízott a büszkeségtől, hogy egy rendőrtisztviselőnek igazgatja a fejszőrzetét, sűrű bajusza alatt mindvégig nyájas vigyor virított. Műtermét házának egyik szobájában rendezte be, így a kuncsaftok szó szerint belecsöppentek a borbély családi életébe. Még az ajtót sem zárta be munka közben, így be lehetett látni a szomszédos nappaliba, ahol jelenleg két nő ült a kanapén és teázgatás közben társalgott egymással.

– Azt beszélik, hogy az egyik utcabeli férfi kisfia majdnem belehalt, mert valaki női hajszálakat sodort az ujjacskáira – kezdte Kelecsényi. Arcán borotvahab fehérlett.

– Igen, ez így igaz. Nagy kegyetlenség lehetett annak a szívében, aki ezt elkövette – mondta a fehér inget, fekete mellényt és fehér kötényt viselő borbély, aki éppen körbeborotválta az oldalszakállát.

– Az ön szolgáltatásait csak férfiak veszik igénybe, igaz?

– Ez így van, habár a nejem megnyírja a szomszédasszonyokat.

– Csak nem rólam van szó? – hajolt előre ültében a szomszédszobában tartózkodó nő. Herskovics Katalin vagy húsz évvel volt fiatalabb a férjénél, nemrég töltötte be a harmincat. Keskeny vállát és széles csípőjét piros selyem-pamut ruha alá rejtette, gesztenyebarna haját kontyba kötötte.

– De igen, épp azt mondtam a tekintetes rendőrfogalmazó úrnak, hogy hozzád járnak a szomszédasszonyok nyiratkozni – szólt oda neki a férje.

– German Miklós csecsemőjének kapcsán merült fel ez a kérdés – világosította fel Kelecsényi.

– Iszonyatos, amit azzal a gyermekkel tettek – mérgelődött a nő. – Már az egész város erről beszél, Kassa közönsége valósággal fel van háborodva. Magam is gyakran átjárok Miklóshoz, a gyermekére vigyázok, amikor dolgozik.

– Túl gyakran, néha már kezdek féltékeny lenni a férfire – jegyezte meg nevetve a borbély.

Ondrácsek Jenő a műterem sarkában lévő karosszékben foglalt helyet és szótlanul várakozott, amíg sorra nem került (ő is vállalkozott, hogy megigazíttassa a bajszát). A figyelmét nem kerülte el Herskovics Katalin elpirulása. Lehetséges, hogy a férje ártatlan megjegyzése telibe talált?

Ekkor a kanapén ülő másik nő felpattant és dühösen így szólt:

– Boszorkányság van a dologban! Az az átkozott boszorkány tehet az egészről!

Minden szem rászegeződött. Nem lehetett több huszonkét évesnél. Veres haját szintén kontyba csavarta, de pár tincs kihullott belőle a füle mellett. Beesett arcán és zavaros szemén látszott, hogy lelki problémákkal küzd. Szinte már ijesztően vékony volt, mintha a halálán lenne, ezért barna selyemből készült turnűrös ruhája nem is állt jól rajta.

– Ő miatta esett bántódása a gyermeknek! – tette még végül hozzá, majd kiviharzott a nappaliból.

Herskovics Katalin döbbent arckifejezéssel belebegett a műterembe.

– Ki volt ez a hölgy? – érdeklődött Kelecsényi.

– Lendvai Hermin – felelte a nő. – Kérem, nézzék el neki ezt a viselkedést, nagyon rossz dolgokon ment keresztül.

– Miféle dolgokon? – kérdezte ezúttal Ondrácsek.

– Hát tudják, úgy egy éve teherbe esett egy férfitől, aki nem szándékozott vele leélni az életét, az a lator csak kihasználta. Ennek ellenére Hermin mindent megtett annak érdekében, hogy a férfi ne hagyja el őt, de eredménytelenül. Szegényt azonban a legnagyobb csapás akkor érte, amikor elvetélt. Talán én vagyok az utcában az egyedüli, aki meghallgatja. Hetente legalább egyszer meghívom hozzánk egy teára. Pedig Hermin nagyon jólelkű teremtés, ott segít, ahol csak tud, például néha segít German Miklósnak a háztartási munkákban.

– Értem. És mit értett azon, hogy a boszorkány miatt esett bántódása German gyermekének? – faggatózott tovább az orvos.

Herskovics Katalin elég sokáig fontolgatta a választ. Végül csak ennyit mondott:

– Azt nem tudom.

– És önöknek van gyermekük? – érdeklődött a házaspártól Ondrácsek.

– Van, kettő is – felelte a borbély –, két lány.

Miután Kelecsényi és Ondrácsek kijött Herskovicsék házából, elismerték, hogy a borbély kiváló munkát végzett. Azonkívül, hogy arcszőrzetük és hajuk tökéletes állapotban volt, úgy illatoztak, mint egy parfüméria. Herskovics Viktor ugyanis nem hagyta ki a lehetőséget a dicsekvésre, miszerint a leghatásosabb és legillatozóbb arc- és hajvizeket használja. Viszont az üggyel kapcsolatban semmi érdemlegeset nem sikerült megtudniuk.

Az utcán belebotlottak Petercsák Gizellába, aki tegnap jelen volt a csecsemő megvizsgálásánál. Ondrácsek illedelmesen odaköszönt neki, majd feltette neki a nyomozással kapcsolatos kérdéseit. A bamba képű nő válasza legtöbbször az volt, hogy „nem tudom”. Nem volt elképzelése róla, ki akarhatott ártani a gyermeknek, vagy volt-e a German családnak ellensége.

– Önnek vannak gyermekei? – kérdezte az orvos.

– Nincsenek – rázta meg a fejét a nő.

– Miután leszedtem a kisded ujjairól a hajszálakat, ön megjegyezte, hogy a tett határozottan boszorkányságra vall. Mit értett ez alatt? – tette fel az utolsó kérdését Ondrácsek.

Petercsák Gizella egy ideig hallgatott, aztán körbekémlelt, nem hallja-e valaki, majd halkan így szólt:

– Tudják, Mari (így hívták a gyerek anyját) nagyon furcsa asszony volt, annyi szent. Istentelen dolgokkal foglalkozott. Boszorkánysággal. Aki pedig ilyeneket művel, az eladja a lelkét az ördögnek, ami aztán visszaüt. Csakhogy mivel ő meghalt, a gondviselés az ártatlan fiúcskán csattogtatta meg az ostorát. Bocsánat, most mennem kell.

Ezután sietős léptekkel továbbállt. A két férfi figyelmét nem kerülte el a nő szemében tükröződő félelem.

 

 V

Kelecsényi és Ondrácsek útja ezúttal Bacsáné korcsmájába vezetett, amely az utca sarkán terült el. A kisméretű, nyeregtetős épület előtt egy részeg férfi vívott harcot a saját lábaival; két lépést sem tudott megtenni anélkül, hogy megbotoljon és a puha hóba essen.

– Ha jól emlékszem, ez az a korcsma, ahol pont két éve elkezdődött a tábori háborúsdi – jegyezte meg Kelecsényi.

– Bizony, ez az – helyeselt Ondrácsek.

1886 februárjában, egy pénteki napon a korcsmában két cigány között verekedés tört ki. A helyszínre kihívták a városnegyedben járőröző rendőrt, hogy rendet tegyen, de a két viaskodó kilökte az épületből. Segítségért sípolt, mire három rendőr is kijött a helyszínre, de ekkor már a verekedés a korcsma falain kívül, az utcán zajlott. A helyzetet súlyosbította, hogy idesereglett a teljes cigányság, amelyben a Tábor valósággal bővelkedett. A törvény őrei előre nyomultak, és megadásra szólították fel a verekedőket. Ekkor a legagresszívabb bunyós nekirontott az egyik rendőrnek, mire az előhúzta a revolverét, és mellkason lőtte. A lövés zajára a Tábor-had szétoszolt. Az erejét vesztett sebesültet a városházára szállították, ahol kivették a bordáján megakadt lövedéket és ellátták a sebét. Az elkövetkezendő napokban kettős őrt állítottak a közbiztonságra veszélyes Táborban.

Ondrácsek és Kelecsényi bevonult a korcsmába, és letelepedett az egyik ablak melletti asztalhoz. A levegőben szeletelni lehetett volna a dohányfüstöt, melynek émelyítő szaga keveredett a sör fanyar illatával. Nem volt igazán meghitt a környezet, de a sarokban álló vaskályha kellemes melegséget árasztott a helyiségbe, ami enyhítette a nyomott hangulatot. Miközben arra vártak, hogy felvegyék a rendelésüket, a magánéletükkel kapcsolatos dolgokról beszélgettek.

– Önt nem láttam a múlt heti táncmulatságon, amit a rendőrség rendezett a nyugdíj- és segélyalapunk javára – jegyezte meg Kelecsényi.

– Nem vettem részt rajta. Bevallom, nem kedvelem a bálokat – mondta Ondrácsek.

– Értem. Pedig mindenki jól szórakozott, ráadásul a befolyt összegből 484 forint és 59 krajcár volt a tiszta jövedelem.

– Igen, hallottam, igazán dicséretes. Mellesleg úgy tudom, ön a hadseregnél szolgált, még mielőtt a rendőrséghez szegődött volna.

– Úgy van, négy évet húztam le a Császári és Királyi Közös Hadseregnél – magyarázta Kelecsényi. – Ennyi idő elég is volt, hogy egy életre elmenjen tőle a kedvem. Honvédségi intézményünk a magyar katonát csak jó emberanyagnak tekinti, de elzárja tőle az utat arra, hogy törzstiszti karba léphessen. Nézzük meg a közös hadsereg tisztikarát, többnyire külföldi idegen egyénből áll. Magyar származású katonát alig találunk a magasabb rangú tisztek között. A tábornoki kar is Galgóczy Antalt kivéve teljesen osztrák származású. Sajnos a közös hadsereg szolgálati szelleme teljesen a háttérbe szorítja a nemzeti érzést, ezért a magyar ember nem érez különös hajlamot a kötelékében való megmaradásra. Nekem is elegem lett belőle, így inkább elmentem jogot tanulni. Tanulmányaim befejezése után hivatalnokként alkalmaztak a kassai rendőrkapitányságon.

Hirtelen felfordulásra lettek figyelmesek. A közeli asztalnál egy részeg férfi hangoskodott, aki az ivótársát szidalmazta. A söntés mögül ekkor kirontott a telt idomú korcsmárosné, hogy azonnal kézbe vegye a dolgokat. Megmarkolta az elázott cingár férfi gallérját, és kilökte az ajtón. Vastag, szinte férfias hangon utána kiáltott:

– Ma már vissza ne gyere, Feri, mert letépem a szádat, és a szemedre ragasztom, hogy lásd, mit beszélsz! Ha legközelebb is zűrt csinálsz, akkora pofont kapsz tőlem, hogy utána olyan házba is bekopogsz, ahol még csak az alapot ássák!

A harminchárom éves Bacsa Júlia fiatalon, három és fél éve vált özveggyé. A korcsmát megboldogult férje után örökölte és nagyon jól vezette; derék nő létére ráadásul az sem okozott gondot neki, hogy rendet tegyen fegyelmezetlen vendégeivel. Az ajtóban állva azonnal kiszúrta Kelecsényit és Ondrácseket. Jól ismerte a városi rendőröket, mivel kicsiny vendéglátóipari üzemében gyakoriak voltak az összetűzések, ezért hol a kapitányság alkalmazottai jöttek ki hozzá, hol pedig őt hívtak a kapitányságra tanúvallomást tenni.

– Mit hozhatok az uraknak? – kérdezte vastag csípőire tett kezekkel, miután odalépett hozzájuk. Nyájasan elmosolyodott, így kivillantotta hiányos fogsorát. Széles fekete ruhájától erősen elütött fehér köténye, barna haját fehér kendő alá rejtette. Az iménti jelenetet szóra sem méltatta, mivel számára ez a legtermészetesebb dolog volt a világon.

– Két korsó sört – vágta rá határozottan a rendőrfogalmazó.

– Én nem isz… – próbált visszakozni az orvos, de Kelecsényi félbe szakította:

– Ugyan már, ne legyen ennyire visszafogott. Egy sör nem öli meg.

– Hát jó – engedett a kísértésnek Ondrácsek.

A korcsmárosné elvonult, majd alig öt perc múlva visszajött két nagy korsó sörrel. Miután lette az asztalukra, Kelecsényi megkérdezte:

– Hallotta, hogy mi történt azzal az utcabeli csecsemővel?

– Hallottam bizony – forgatta sajnálkozva a fejét. – Aki ilyet tesz egy gyerekkel, azt agyon kell csapni, mint hajócsavar a heringet! Gondolom, önök épp nyomozást végeznek itt ez ügyben.

– Úgy van. Nagy segítségünkre tudna lenni abban, ha elmondaná nekünk, nem hallott-e vagy látott-e valami gyanúsat German Miklóssal kapcsolatban.

A nő egy ideig gondolkozott, aztán nemmel válaszolt. A fiatal fogalmazó ütötte tovább a meleg vasat.

– Olyan értesüléseink vannak, hogy ön elég gyakran meglátogatja a megözvegyült Germant.

– Többen járunk neki segíteni – mondta magabiztosan Bacsáné, kissé elpirult.– Tudják, mi az utcában nagyon összetartunk. Aki pedig nem olvad be közénk, azt elhajtjuk, mint hegyi pásztort a lavina.

– Valaki mégis a halálba akarta szegénykét küldeni. Mit gondol, a kisgyermekes apuka körül legyeskedő nők közül tehette valaki?

– Ezt én nem tudom, de ha tudnám, úgy megverném, hogy még annak is fájna, akinek elmesélné. Szép férfi a Miki, azt meg kell hagyni, magam is ráülnék az arcára. – Komisz mosoly villant át az arcán.

Azt bizony nem élné túl az a szerencsétlen – gondolta magában a rendőrorvos, miközben forgatta a szemét a nő közönséges megjegyzésén.

– Ön ismerte German nejét? Milyen volt? – kérdezte a fogalmazó.

– Mindenki ismerte. Tudják, szerelmi varázsitalokat kotyvasztott, amiket titokban nem egy művelt osztályhoz tartozó nő vásárolt tőle.

Ondrácsek és Kelecsényi összenézett. Lépten-nyomon boszorkányságba botlanak, amit az a tihanyi vén paraszt meg is jósolt. Mi az ördög folyik itt?

– Kérem, engedjen meg egy utolsó kérdést. Önnek van gyermeke? – érdeklődött az orvos.

– Sajnos nem, a férjem magtalan volt.

Amikor a nagyszájú, szókimondó korcsmárosné magukra hagyta őket, sörözgetés közben megvitatták a rendelkezésükre álló tényeket. Mindketten arra a következtetésre jutottak, hogy bonyolult kihívással állnak szemben.

– Miért kérdezi mindenkitől, van-e gyermeke? – kíváncsiskodott Kelecsényi.

– Mert aki egyszer már megtapasztalta az anyaságot, az sosem tudna ártani egy csecsemőnek – felelte Ondrácsek, majd így szólt: – Azt javaslom, kérdezzük meg German Miklóst a neje által főzött varázsitalokról.

Felhajtották a sörüket, felálltak az asztaltól és elindultak az ajtó felé. A söntés mögött egy fiatal lány csapolta a sört, Bacsa Júlia valószínűleg elugrott valahová.

A korcsma előtt még mindig ott tekergett az a bizonyos Feri, akinek az előbb Bacsáné kitette a szűrét. Amikor a részeg, fogatlan férfi megpillantotta Kelecsényit és Ondrácseket, odaszólt nekik:

– Maguk ketten akarják elkapni azt a ganét, aki Miki kölkét akarta megölni igaz?

A két férfi bólintott.

– Talán a békák összefogtak, hogy eltegyék láb alól a kis nyavalyást. – Alig forgott a nyelve. Amikor látta az értetlen tekintetüket, folytatta: – Hát nem is tudják? Az a boszorkány Mari a Tábor összes varangyos békáját összeszedte és belefőzte a kotyvalékaiba. Nem csoda, hogy éjszakánként rémálmok gyötörték.

– Béka, álom, boszorkány, bájital, gyerek – mondogatta magában Ondrácsek, aztán tenyerével a homlokára csapott. – Te jó ég! – Gyors léptekkel, mint akit kilőttek, végigiszkolt az utcán.

– Mi történt? – kérdezte tőle meglepődve Kelecsényi, de mivel nem kapott választ, az orvos után sietett.

 

VI

Amikor berontottak German Miklós házába, az özvegyemberre a konyha padlóján fekve találtak rá. A fején csúnya vérfolt éktelenkedett, mozdulatlan testénél egy nyújtófa hevert, amivel az ütést mérték rá. Ondrácsek letérdelt mellé, majd kitapogatta a pulzusát. Életben volt, a fejbekólintás következtében eszméletét vesztette.

Kelecsényi a bölcsőhöz ugrott, hogy megnézze, jól van-e a gyerek. Nem volt benne, valaki elvitte. Hirtelen nyöszörgés ütötte meg a fülét. A határozottan csecsemőtől származó hang a pincéből jött, melynek konyhából nyíló ajtaja félig tárva állt. Kelecsényi egy percig sem habozott, bevetette magát a pincéből áradó sötétség ölelésébe.

Ondrácsek kissé körültekintőbben cselekedett, mielőtt a társa után ment volna. Először a szekrényről felkapta az olajlámpát, meggyújtotta, majd azzal a kezében lépte át a küszöböt. Tétován haladt lefelé a lépcsőn, maga elé tartván a fényforrást, mely elegendő világosságot biztosított a számára, hogy orra ne essen. Penészszag ütötte meg az orrát, melyet az odalentről áramló huzat sodort felé.

Miután Ondrácsek leért, a megdermedt Kelecsényi mellé lépett, és együtt figyelték a pince sarkában álló sötét alakot. Testét árnyék fedte, de az ölében kivehető volt a még életben lévő csecsemő, melynek kést tartott a nyakához.

– Tegye le azt a kést és adja át nekünk a gyermeket! – szólította fel higgadtan az orvos. – Ön nem gyilkos. Ha az lenne, sokkal gyorsabb halált választott volna a csöppségnek az ujjaira sodort hajszálak helyett. – Mivel az alak továbbra se mozdult, parancsoló hangnemmel így szólt: – Lépjen elő, Hermin kisasszony, és tegye, amit mondtam!

Lendvai Hermin ekkor könnyes szemekkel kilépett az árnyékból. Kócos, tűzvörös hajával túlvilági jelenségnek tűnt, az emberek akár egy boszorkánnyal is összetéveszthették volna. Pedig ő maga nem űzte a bűbájt, éppen ellenkezőleg: annak az áldozata volt.

Miután Ondrácsek átadta Kelecsényi az olajlámpát, tett néhány lépést a nő felé, abban a reményben, hogy az majd átadja neki a remegő kezében markolt kést.

– Ne jöjjön közelebb, maradjon ott, ahol van! – figyelmeztette Lendvai, aki a pengét még erősebben a csecsemő nyakához szorította. A kisfiú hangosan sírt a karjai között, talán ösztönösen érezte a veszélyt.

– Ez a gyermek nem tehet arról, ami magával történt! – nyugtatta a rendőrorvos.

– Az anyja megölte a magzatomat.

– De ő már halott, ön pedig ezen a kicsin akar bosszút állni, aki mit sem tehet az egészről. Az ő élete most az ön kezében van, ne a gonoszság útját válassza. Adja ide a gyereket! – Ondrácsek még közelebb lépett a kétségbeesett nőhöz, lassú mozdulattal, bal kezével elvette a nőtől a kést, jobb kezével pedig átvette az ordító csecsemőt.

Lendvai Hermin térdre rogyott, majd kínkeserves sírásba fogott. Tudatosult benne ugyanis, hogy mindez az ő hibájából történt. A hiszékenysége miatt futott zátonyra az élete. Ivott a bájitalokból, amelyeket German Máriától vásárolt, hogy visszaédesgesse a szerelmét és egyben a szíve alatt hordott gyermeke apját. Az azonban nem sikerült, ehelyett a kotyvalék miatt elvetélt. Azóta a bosszúvágy fűtötte. Mivel Germanné időközben elhunyt, öt hónapos gyermekén akart elégtételt venni. Gyakori vendég volt Herskovicséknál, így nem okozott neki gondot, hogy összeszedjen néhány hosszú női hajszálat; a barnákat gyűjtötte össze, nehogy bárki is rá gyanakodjon. Amikor German Miklós nem figyelt, gyerekjáték volt rásodorni a hajszálakat a kisfiú ujjacskáira.

– Hogyan jött rá? – kérdezte Ondrácsektől Kelecsényi.

– Bevallom, az útmutatást az a tihanyi vén paraszt adta meg, akit megannyi kassai felkeres, hogy imádkozza le a hályogot és árpát a beteg szemekről. Az öreg szerint határozottan boszorkányság állt az ügy hátterében. Tulajdonképpen igaza is volt! Egy helyi apróbabonával búcsúzott el tőlem, amely így szól: „Békát ne üldözz, mert ki tudja, nem boszorkányt bántalmazol-e, aki ezért megkínoz álmodban!” Gondolom, a béka szó volt a lényeg. A részeg férfi szerint a varázsitalok egyik összetevője varangyos béka volt, melynek bőrének mirigyváladéka köztudottan mérgező – magyarázta az orvos, aki még mindig a karjaiban ringatta a lassan elcsendesedő csecsemőt. – Valószínűleg az okozta Lendvai Hermin elvetélését. Bár Isten tudja, Germannné mi mindent kevert még azokba a kotyvalékokba.

Kelecsényi a zokogó nőre nézett, majd a következő szavakat intézte hozzá:

– Ön Herskovicséknál felhevülten azt mondta, hogy a boszorkány miatt esett bántódása a gyermeknek. Most már értem. Nem German Miklós gyermekéről beszélt, hanem a meg nem született sajátjáról.

Lendvai Hermin felnézett, majd bánatosan bólintott egyet. Aztán tovább folytatta a sírást szomorú sorsa miatt.

 

VII

Másnap reggel Lokhorn János rendőralkapitány letorkolta Kelecsényit és Ondrácseket, amiért a tudta és engedélye nélkül nyomozásba kezdtek. Az orvos nem tudta megállni és jól beolvasott az alkapitánynak, hogy könnyelmű hozzáállása majdnem egy csecsemő életébe került. Ondrácsek ezért panaszt is tett a főkapitánynál, az pedig alig két hónap múlva elmozdította Lokhornt a hivatalából – persze közrejátszott a sikkasztásos ügye is, amelyre időközben fény derült. Kelecsényi Bélának még három évet kellett várnia, mire kinevezték alkapitánynak, de addigra már jó barátságban állt Ondrácsek Jenővel, akivel aztán együtt jártak ki a bűncselekmények helyszínére.

German Miklós az ütés miatt enyhe agyrázkódást szenvedett de az állapota gyorsan javult, ahogyan a kisfiáé is. Lendvai Hermint bíróság elé állították és gyilkossági kísérlet miatt jogerősen tíz hónap fogházban letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Ott elég ideje volt elgondolkodni a tettén és tervezgetni az új életét.

Aznap délután Ondrácsek a Fő utcán sétálgatott és gyönyörködött a hó színlelt tisztaságában. A korzó túlzsúfolt fehér leplét kalapos urak és színes ruhákban hullámzó hölgyek tarkították, az összkép egy csalóka tündérálomnak tűnt. Az orvosnak kedve szottyant egy kávéhoz, ezért a Schalkház Szálloda felé vette az irányt, amely a Fő utca déli részének és Rózsa utca délnyugati végének sarkán terült el. Az eklektikus stílusban épült háromemeletes épület a városi előkelőség közkedvelt gyülekezőhelyének számított.

Ondrácsek besétált a szálloda földszinti kávézójába, leült az egyik ablak melletti asztalhoz, majd megrendelte kedvenc feketekávéját. Miután a pincér kihozta kellemesen illatozó italát, élvezettel belekortyolt, és végignézett a jó kedélyű vendégeken. Ezek közül senkit sem foglalkoztatott a Táborban történt eset, csakis saját igényeik kielégítése számított nekik. Úgy vélte, ő kivételt képez e városi sztereotípia alól. Ha betegről volt szó, nem okozott neki gondot ellátogatni a szegények negyedébe, hiszen erre esküdött fel. Nem tett kivételt az emberek között, legalábbis nem társadalmi hovatartozás miatt. Számára csak két embercsoport létezett: jó és rossz.

Miután kizökkent a töprengéséből, ismét belekortyolt a feketéjébe. Akkor vette csak észre a változást. Lerakta a csészét az aljra, majd közelebbről megvizsgálta a tenyerét. Eltűnt róla a szemölcs, amelyik éveken át rajta éktelenkedett. Annyira hozzászokott már, hogy nem is emlékezett rá, reggel vajon még megvolt-e. Tudta, ez a jelenség az orvostudomány határain kívülre esett. A tihanyi öreg, mint egy varázspálca suhintással, úgy oszlatta szét a bőrkeményedést. Ondrácsek hosszasan elgondolkodott ezen. A varázslat lehetőségét határozottan kizárta. Szerinte tudat alatt hitt a vén parasztnak, azért az elméje eltüntette a szemölcsöt, lényegében öngyógyítás történt. Azonban hiába győzködte magát elmélete helyességéről, a kételyek árnyai is mindvégig a fejében settenkedtek.