A novella az IR 2023. évi tavaszi pályázatán II. helyezést ért el.
A tavasz mindig a Füvészkert felől érkezik. Végigsuhan a Baross utcán, a körútnál elidőzik egy kicsit, körülnéz a Palotanegyedben, aztán végül letelepszik a belvárosban. Így megy ez minden évben, legalábbis a ház bölcse, az öreg Boldizsár tata szerint. Persze, ez az egész csak amolyan vénemberes fecsegés, de mégis, idén mintha csakugyan így történt volna. Tegnap az utcákat még mocskos hófoltok éktelenítették és nedves, hideg téli szél szomorította az emberek kedélyét. Ma reggel még bizonytalan volt az idő, de délelőtt hirtelen kitisztult az ég, ragyogó napsütés és langymeleg levegő árasztotta el a várost. Semmi máshoz nem hasonlítható, valódi zsongító, mámorító tavaszi hangulat és békesség költözött az emberek szívébe. Ilyenkor lelassul az idő, senki sem siet, nincs halaszthatatlan dolog, nincs veszekedés, türelmetlenség, még a mindig morgó, kiállhatatlan szomszéd is csupa nyájasság és jóindulat.
A váratlanul jött jó idő kicsalta az embereket az utcára. A kismamák ráérősen tologatják babakocsijukat a tér repedezett aszfaltján, összetalálkoznak, megállnak a napsütésben, jókedvűen trécselnek, nevetgélnek, örülnek egymásnak. Vidám diákcsapat csörtet át az úton, a parkban a póráz rabságától megszabadult kutyák bolondosan ugrándoznak, kergetőznek. Szikár öregember támaszkodik a sarokház falának, lehunyt szemmel napoztatja borostás arcát és viseltes felöltőjét. Talán régi tavaszokra, régi emberekre gondol. Így, becsukott szemekkel könnyebb elhinnie, hogy szép és jó a világ.
Kopott falait fürdeti a ragyogó napfényben a tér legöregebb háza. A titkokat őrző ódon kapu két oldalán még az évszázados öntöttvas kerékvetőket is ott felejtette az idő. Ha belépsz a kapun, másik világban találod magad. Megáll az idő. A földszintes épület egymással szembe néző szárnyai kicsiny udvart zárnak körül, az udvar végében roskatag fáskamra, mellette terebélyes, vén diófa, a fa alatt szúette pad. Mintha hirtelen Krúdy világába, a józsefvárosi Hét Bagoly udvarába csöppentél volna. Hallani véled a tagbaszakadt söröslovak patkóinak csattogását az utcaköveken, a kocsisok kurjongatását, a házaló ószeres óbégatását és a kintorna nyekergését az udvarban. A zöld zsalugáteres, nyitott ablakokból mintha régi, békebeli vasárnapok húsleves illata terjengene. Valamelyik ajtón talán mindjárt az öreg Szomjas Guszti, vagy Fonnyadiné asszonyság lép ki az udvarra.
De a ház udvarán most nem Krúdy regényalakjai sertepertélnek. Három éltesebb férfiú szorgoskodik a diófa körül, a napsütés kicsalta őket barlangjukból. Ők a ház öregei, mindhárman átlépték már a hetvenet. Feledve derékfájást, szívbajt és egyéb válogatott nyavalyákat, éppen egy méretes, viharvert asztalt és kerti székeket húzkodnak elő a kőkerítésnek támaszkodó egykori fáskamrából és cipelik a fa alatti pad mellé. Tavasztól őszig ennél az asztalnál található meg nagy valószínűséggel a három vén fiú. „Boldizsár tata szentélye” néven emlegetik törzshelyüket, talán azért, mert az ő ajtaja előtt áll az öreg diófa, melyen még csak barkák díszlenek, de tikkasztó nyári napokon igen jó szolgálatot tesz a dús lombsátor. Boldizsár a feleségével, Böbével él az udvarra nyíló kis lakásban. Boldizsár tata, a ház bölcse – így emlegetik az udvarban az öreget, bár felesége erősen kételkedik a megtisztelő titulus megalapozottságában.
A triumvirátus másik jeles tagja, Dodó, fiatalkorában egy másodvonalbeli bandában pengette a gitárt, szívdöglesztő fickó volt, a kerületi csajok bomlottak érte. Neki is volt felesége, de az asszony hamar lecserélte őt egy előnytelen külsejű, ám vagyonos vállalkozóra. A kis csapathoz tartozik még Géza, a megrögzött agglegény. Daliás éveiben kamionsofőrként bejárta egész Európát, nagy mesélő, az útjai során megesett csodálatos kalandjaival kápráztatja el hallgatóságát. Már vagy tíz éve nem járja a világot, mégis mindig újabb és újabb hihetetlen történetek kelnek ki a fejéből.
Kora délután már teljes létszámban ott ejtőzött a kis kompánia a diófa alatti törzshelyen.
– Uraim, kezdődhet a szeánsz! – adta meg az alaphangot Géza.
Boldizsár tata poharakat hozott és egy hasas demizsont állított az asztal közepére. A fiúk egymás közt csak szeánsznak hívták a baráti poharazgatást (Böbe szerint dőzsölést, vedelést) és a vég nélküli dumapartikat. Egy adag öreges nosztalgiázás, egy adag panaszkodás. Mindig így kezdődik.
– Manapság már semmi sem az igazi…
– Bezzeg, amikor mi fiatalok voltunk…
Ittak a régi szép időkre. Boldizsár is kiürítette a poharát, de savanyú pofával kommentálta az aktust.
– Régi szép idők, megette a fene! Az volt benne az egyetlen szépség, hogy még fiatalok voltunk.
– Most meg már vén majmok vagyunk – tette hozzá Géza –, az emberek csak röhögnek rajtunk.
Keseregtek, ittak egy kicsit, beszélgettek. Aztán ittak, beszélgettek egy kicsit és megint ittak.
Géza továbbszőtte korábbi gondolatmenetét.
– Fiúk, titeket nem zavar, hogy itthon henyélünk, unatkozunk naphosszat? Én még hegyeket tudnék elmozdítani, mégis itt punnyadok, mint befőtt az üvegben és várom, hogy történjen végre valami.
– Kellene valami nagy durranást csinálni! Hogy mindenki felfigyeljen ránk.
– Ez az! Mutassuk meg, hogy még mi is itt vagyunk, mi is érünk valamit!
Dodó, az egykori basszusgitáros szemei kikerekedtek, fejéhez kapott és olyan sejtelmes ábrázattal nyitotta szólásra száját, mint aki bejelenteni készül, hogy feltalálta a perpetuum mobile-t.
– Ide hallgassatok, tökfejek! Megvan a megoldás! Alakítsunk zenekart!
A mámorító tavasz és a finom somlói bor meglódította a fantáziájukat. Beindult az ötletroham.
– Utcazenészek leszünk! Az ám az igazi kalandos élet.
– De nem itt, ezen a lepukkant környéken. A belvárosban játszunk, ahol sok a külföldi turista.
– Jobbat mondok, gyerekek. Alakítsunk lakodalmas zenekart! Egy halom pénzt fogunk keresni. És közben mi is szórakozunk, eszünk, iszunk.
– De ez csak a kezdet. Benevezünk a tehetségkutató showműsorba.
– Az egész ország minket fog ünnepelni.
– Annyi pénzünk lesz, hogy nem győzzük elkölteni.
– Nyócker Old Boys lesz a nevünk!
A lelkesedés az egeket ostromolta. Tombolt az ötletparádé, míg korgó gyomruk és a kora tavaszi este hidege be nem kergette a leendő zenészeket a lakásba. Boldizsár tata azon nyomban elújságolta a nagy tervet élete párjának.
Böbe asszony valójában jóságos és szelíd teremtés, de ezt ügyesen titkolja.
– Zenész leszel, hát persze! Én meg majd elmegyek rúdtáncosnőnek a Moulin Rouge-ba. Normális vagy te? Nem kéne annyit vedelni. Az ital elvette azt a kevés eszedet is, ami még megvolt. Hiszen nem is tudsz játszani semmiféle hangszeren. Botfüled van. A múltkor Gézáéknál a születésnapi bulin, amikor félrészegen elkezdtél kornyikálni, még a kutya is kimenekült a szobából. Trottyos öregember vagy te, nem lakodalmas zenész. Még a sarki boltig is lusta vagy elgyalogolni.
Boldizsár egy-két percig némán emésztette, analizálta elméjében a szituáció új értelmezését, konstatálta a kognitív disszonancia esetének valószínűsíthető fennforgását, majd levonta és szavakba formálta a megfelelő konzekvenciát.
– A fenébe! – mormogta –, már megint Böbének van igaza. Hogy én milyen marha vagyok…
De nem nagyon bánkódott. Előkereste a kopott kártyapaklit. Itt a tavasz. Lehet szervezni a téren az ultipartikat.
Author: Kovács P. Zoltán
Pályakezdő tollkoptató vagyok. Eltekintve a rendszerváltás utáni, néhányéves újságírói tevékenységemtől, mindeddig sikeresen ellenálltam az erős kísértésnek, hogy bármiféle, irodalminak nevezhető megnyilvánulásommal inzultáljam embertársaimat. Ám idősebb korára az ember szószátyár lesz és meggondolatlanná válik. Könnyebben enged a fehér papírlap és a betű csábításának. A könyvek iránti vonzódás és az irodalom szeretete végigkísérte életemet. Számomra az írás nemes és érdekes intellektuális játék, kaland. Ám meggyőződésem, hogy az írói tevékenység sohasem lehet öncélú szórakozás: remélem, hogy nyugtalanító világunkban néhány percnyi kellemes és tartalmas kikapcsolódást tudok nyújtani mindazoknak, akik megtisztelnek novelláim olvasásával.
