Azt kérditek, mondjam, hogy mi történt velem?
Miért nem születik mostanában versem?
Láttatok valaha szárnyaszegett gólyát
fel, magasba szállni, átívelve rónát?
Ő szárnya-törötten csak fejét emeli,
társit hosszú útra szemével követi.
Őrjítő erővel
zúdul a zivatar,
cikáznak villámok,
port szélvihar kavar.
Reccsennek az ágak,
gallyak sorra törnek,
vége-hossza nincsen
ítéletidőnek.
Magától megkondul
templomunk harangja,
ijedten rebben ki
galamboknak raja.
Szarkafészket tépi,
erős szél cibálja,
fonott tető védi,
benne fiókája.
Emberek ezreit
mentők szirénázva
éjjel s nappalon át
hordják a kórházba.
Fejem hasítja szét
szüntelen vijjogás.
Véget már mikor ér
ez az ámokfutás?
Óriás lakattal
elzárva ketrecem.
Lelkem viharában
törne, zúzna kedvem.
Hol van egy kalapács?
Merre van egy kapa?
Kezem felemelve
villan benne balta.
Rácsokat szétverem,
rácsapok a zárra.
Emberkísérletnek
túl nagy lett az ára.
Óbuda, 2021. április 24., Evokáció „A rab gólya” c. Arany János versre
Author: B. Moravetz Edith
B. Moravetz Edith az Irodalmi Rádió szerzője. 1945. március 4-én születtem Grazban. A világháború végén szüleimmel visszatértem Erdélybe, Besztercére. Itt nevelkedtem csodás környezetben, három öcsémmel, szerény körülmények között, de szerető családi körben. Édesapánk tragikus hirtelenséggel fiatalon meghalt, ekkor Édesanyánk úgy döntött, hogy repatriálását kéri gyermekeivel nagyszüleinkhez. Így kerültem érettségi után Budapestre, ahol 21 évesen férjhez mentem, három csodálatos leányom született. Boldogságomnak tizenkilenc év után válásom vetett véget. Ezután gyermekeimet egyedül neveltem. 1991-ben újra remény költözött szívembe, ekkor kötöttük össze második férjemmel életünket. Egymás megbecsülésében, szeretetben örülünk tizenkét unokánknak, és három dédunokánknak. 1985-ben kezdtem írni visszaemlékezéseimet, prózában. „Miért” címmel 70. születésnapomra magánkiadásban jelentettem meg, szűk családi és baráti körnek. 2014-ben elvégeztem a Jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek hatására portrékat rajzoltam; ekkor kezdtem el a versírást is… Szeretek olvasni, szeretem a művészetet, lenyűgöz a természet varázsa. Nem tanultam írni, gondolataim felbukkannak, ki kell írnom magamból lelkem rezdüléseit, le kell írnom gyermekkorom emlékeit, a mesevilágot, melyet Erdély személyesít meg számomra, hadd ismerjék meg azok is, akik még soha nem jártak arra. Vagy elég egy szó, egy mondat, a napfelkelte, a szellő, amint titkokat súg a falevélnek, a gyermek kacaja, két öreg kéz, mely egymásba fonódik, a padon ülő kismama; bennem érzelmeket indít, s addig...
